Vívás: a versenyzés élteti a 17 évesen Eb-ezüstérmes Nagy Blankát

Tavaly áprilisban Plovdivban kadétvilágbajnok lett, a múlt héten pedig ezüstérmet szerzett csapatban a bázeli felnőtt vívó Európa-bajnokságon. A DSI Debrecen 17 éves ígérete a svájci kontinensviadal női párbajtőrmezőnyének legfiatalabb tagjaként versenyzett kiválóan. Egyéniben a főtáblára jutott, és a 45. lett, csapatban pedig Dékány Kinga, Gnám Tamara, valamint Muhari Eszter társaságában jutott döntőbe, melyben az olaszok végül jobbnak bizonyultak. Nagy Blankával beszélgettünk.

– Tizenhét évesen nemcsak mellékszereplő voltál az Eb-n, hanem alaposan kivetted a részed a csapatezüstből – végig vívtál. Számítottál rá, hogy ilyen fontos szereped lesz a felnőttválogatottban?

– Reménykedtem benne, és nagyon örültem, hogy az elejétől kezdve megkaptam a bizalmat a csapatban. Jó águnk volt. Szerencsénkre az ukránok hamar kiestek a képből, így a finnek után a briteket is kötelezőnek tartottuk legyőzni. Az elődöntő előtt a válogatott edzője, Somfai Péter azt mondta, hogy ha a svájciakkal találkozunk a négy között, akkor nem én fogok vívni, mert nincs ellenük tapasztalatom. De aztán a lengyelek jöttek, én pedig újra hozzátehettem a magamét. Az olaszok elleni döntőben már nem mi jöttünk ki győztesként, de összességében nagyon jó emlékek maradnak meg az Eb-ről.

Az egyéni versenynapon többet vártam magamtól, ezért jól jött a csapatérem.

– Egyéniben mivel lettél volna elégedett?

– Nem voltak különösebb elvárásaim, és nem is szoktam konkrét eredményekben gondolkodni. A cél az volt, hogy gyakoroljak, vívjam ki magamat és jussak el addig, hogy szinte már összeesek a páston. Ez utóbbi nem sikerült, mert bár a csoportkörben még jól ment, az első főtáblás asszómban a cseh ellenfelem erőszakosabb volt, és végül nyerni tudott. Ezért maradt bennem némi hiányérzet. De aztán a csapatverseny mindenért kárpótolt.

– Tizenhét évesen az egyéni versenyben nagyobb teher, elvárás nélkül vívhatsz. Csapatban viszont már más a helyzet...

– Ez nem egyszerű feladat. Bevallom, a csapatverseny előtt az egyéni szereplésem okán kissé hullámvölgybe kerültem, elbizonytalanodtam, kimerültnek éreztem magam.

Somfai Péter a csapatverseny előtt azzal nyugtatott, hogy nekem nem kell plusz négyeket, ötöket vívjak, mert nem ez a szerepem. Csak tartsam meg az eredményt. Ettől elmúlt a megfelelési kényszer, megkönnyebbültem, és ezért is sikerült jól vívnom. Na, meg a társaknak is köszönhetően.

– Miben segítenek a csapattársak?

– Mindenben. Nagyon fiatal a válogatott, és remekül kijövünk egymással a páston kívül is. Kezdünk minden téren összekovácsolódni, megbízunk a másikban, őszinték vagyunk egymással, és ez nagyban megkönnyíti a dolgunkat. Mindenki a legjobb tudása szerint küzd a páston a közös sikerért. Viccesen szoktam megjegyezni, hogy nekem eddig nagyon jó a statisztikám a válogatottban, mert eddig háromszor indultam csapatban, és két érmet nyertem.

– Az elsőt, bronzot még márciusban a nankingi világkupán. Másfél év sem telt el a kadétvilágbajnoki aranyérmed óta, és most felnőtt Eb-ezüstérmes vagy. Hogyan jutottál el ilyen villámgyorsan a felnőttválogatottságig?

– Az évad elején elsőéves juniorként nekem is az volt az elsődleges célom, hogy a korosztályomban kiharcoljam a válogatottságot, és ott legyek az utánpótlás-világeseményeken. De az edzőmmel, Bendivel (Serra Bendegúz – a szerk.) azt is el szerettük volna érni ebben az idényben, hogy már a felnőttek között is nagyjából a középmezőnyhöz tartozzak.

– Az mit jelent?

– Azt, hogy egyszer-kétszer már megverem őket, és nem vesznek félvállról.

– Ezt az évad végére sikerült elérned.

– Igen, és az egész januárban kezdődött Dohában, ahol Grand Prix-versenyen főtáblás voltam, majd a harminckettő közé jutottam. Ez nagy dolog volt a számomra. Már két évvel ezelőtt, tizenötévesen is indultam GP-n Budapesten. Azóta szerettem volna megtudni, hogy milyen főtáblásnak lenni, és a második napon is vívni, nem pedig csak szurkolni a többieknek. Bendi már Dohában is azzal lelkesített, hogy ha még jobban odafigyelek, akkor legközelebb tovább is eljuthatok. Igaza lett, mert márciusban Budapesten már a tizenhat között vívtam.

– Budapesten a kétszeres Eb-bronzérmes lengyel Renata Knapik-Miazgát is legyőzted, aki címvédőként érkezett Magyarországra.

– Igen, és ez a szereplésem azért esett jól a lelkemnek, mert

Ráadásul a budapesti Grand Prix-n már nem ért újdonságként, hogy call roomba kell menni vagy egyesével bemutatják a versenyzőket. Nem zavartak a körülmények, nem zökkentettek ki az ingerek. Aztán egyszer csak az Eb-csapatban találtam magam.

– Serra Bendegúz a kadét-vébé-címed után azt mondta rólad, hogy a korábbi években fizikálisan jócskán le voltál maradva a korosztályodhoz képest, és ezt sokáig a fejeddel kellett kompenzálnod. Milyenek voltak a korábbi évek?

– Kiskoromban egy egészségügyi probléma miatt fél évig nem nagyon nőttem, és ez a lemaradás szembetűnő volt. Az ovis és a sulis fényképeken is mindenkinek a válláig érek. Megszoktam, hogy én vagyok a kisebb, de mostanra kezdem utolérni magam.

A kadét-vébé előtt is ki kellett hagynom egy nyarat, nem edzettem. Persze, nem is lehet elvárni, hogy olyan izomzatom legyen, mint a harmincéveseknek. Ebből is előnyt lehet kovácsolni.

– Hogyan?

– Úgy, hogy még nem ismerik a nevemet, csak látják, hogy kicsi és fiatal vagyok, ezért lebecsülnek. Aztán pár tus alatt kiderül, hogy komolyan kell engem venni, de akkor már mentális előnyben vagyok.

– „Kisebbként” is hasonló lelkesedéssel űzted a vívást, mint most?

– Hét éve vívok, előtte hat évig szertornáztam, amelyben diákolimpiai címig jutottam. A páston érzem jól magam, de nem jöttek egyből a kiemelkedő eredmények. Én is az olimpiciben kezdtem, kitartóan edzettem, majd nagyjából két év után már eljutottam a legjobb nyolc közé egy-egy versenyen. Aztán a kadétok között is várnom kellett az igazán jó eredményekre. Sablonos állítás, de én is azt mondom, hogy a munka a kulcsa az egésznek. Csinálni kell, türelmesen, alázatosan dolgozni, aztán egyszer csak visszaigazolást kapsz az addigiakról. Most úgy tűnik, hogy én jó irányba haladok, de még az út elején járok. És ha belegondolok, én is azok közé tartozom, akiknek korán jött a siker.

– A kadét-vébé-címnek azért igencsak motiváló hatása is lehet.

– Amikor a magyar himnuszt hallom, még a mai napig kiráz a hideg, annyira elevenen élnek bennem az akkori pillanatok. Csapatban is fantasztikus érzés nyerni, mert megoszthatod az örömöd, de egyéniben állni a dobogó tetején nagyon más. Az a siker csak rajtad múlott, és képes voltál véghez vinni azt, amiért minden nap dolgoztál.

Mindig a legközelebbi feladat, kihívás jár a fejemben. A következő évadban is szeretnék legalább ilyen eredményeket elérni.

– Melyik korosztályban?

– Mindkettőben. A juniorok között már kicsit tapasztaltabb leszek, ami jót fog tenni, de mindkét korosztályban szeretném kivívni a válogatottságot. A kudarcokból továbbra is tanulnom kell, a sikereknek pedig szabad örülni. Szeretnék sok nemzetközi versenyen elindulni. Mindig is az volt a vágyam, hogy a sport által sokat utazhassak. Ebből a szempontból erre az idényre nem panaszkodhatok.

(Kiemelt képünkön: Nagy Blanka Forrás: FIE)