Vincze Balázs: Melyik klubban játsszon a gyerek?

Vízilabdázóként tíztől huszonkilenc éves koromig az Újpestben játszottam. Abban az időben nem volt jellemző a klubváltás, kirívó dolognak kellett történnie ahhoz, hogy valaki el akarja hagyni a nevelőegyesületét. Ma már más a helyzet, a fiatalok gondolkodás nélkül továbbállnak, ha úgy érzik, egy másik csapatban többet kaphatnak abból, amit szeretnének. Az átjárás a fővárosi egyesületek között egyszerűbb, hiszen Budapesten jó néhány klubban lehet pólózni. Vidéken nehezebb másik egyesületet találni a közelben.

A korosztályos játékosok vándorlásának többnyire az az elsődleges oka, hogy az ő vagy a szülei megítélése szerint az adott helyen nem kap elég játéklehetőséget. Ha meg játszik, akkor milyen szerep jut neki a mérkőzésen? A szülő viszont nincs ott az edzéséken – ahogyan az iskolában sem –, így nem lehet reális képe arról, hogy a gyereke milyen munkát végez, mennyire figyel oda, hogyan hajtja végre a feladatokat a gyakorlásokon. Csak kéthetente, a hazai mérkőzéseken látja, hogy többet van vízben az a játékos, akinél a saját gyerekét jobbnak tartja.

Lehet a sportot hobbiként is űzni, és az sem rossz irány, ha a tinédzser csak a rendszeresség, az egészséges életmód miatt jár az edzésekre, de ilyen esetekben mindig ezt figyelembe véve érdemes döntéseket hozniuk az érintetteknek.

Kevesebb konfliktus adódik azokban vidéki műhelyekben, amelyekben kevés a játékos. Amikor Szombathelyen dolgoztam, nem tudtuk nem beírni a hétvégi meccsre azt, aki hétfőtől csütörtökig síelt, mert nélküle nem lett volna meg a létszám…

Egyébként amikor a gyerek elindul úszni tanulni, majd ismerkedni kezd a vízilabdával, majdnem mindegy, hogy melyik klubban van. A legcélszerűbb azt az egyesületet választani, amely a közelben van. Ha tetszik neki a sportág és az edzők ígéretesnek tartják, akkor 12–14 éves korban érdemes először javallott váltani. Nem azért, mert a vele foglalkozó szakemberek rosszul dolgoznának, hanem azért, mert ezek a kisebb csapatok olyan bajnokságokban szerepelnek, amelyek már nem szolgálják a fiatal fejlődését. Egy-egy tehetséges játékos esetében már nem elegendő, ha csak az órával versenyez, igazi rivalizációra van szüksége. Például, ha egy kapus az összes lövést kivédi, ki kell próbálni, hogy magasabb szinten, a korosztályos bajnokságok felsőházában is képes-e hasonló produkcióra.

Az utánpótlás-nevelés magától értetődő célja, hogy a gyerekekből idővel első osztályú vagy válogatott játékosok váljanak. A mi klubunkban nem támogatom, ha gyermek- vagy serdülőkorú fiatal szeretne eligazolni, mert az UVSE később kiváló ugródeszka lesz a számára. A legjobb utánpótláskorúak a felnőttbajnokságban is lehetőséget kaphatnak, a korosztályos sorozatokban pedig rendre éremért játszhatnak, a válogatottjátékosok között fejlődhetnek, és számukra is esély nyílik bekerülni a nemzeti csapatba. Az már egy másik helyzet, ha valaki olyan szintre jut, hogy az ifjúsági éveiben olyan hazai élvonalbeli csapat hívja, amelyben a nemzetközi porondon is megmutathatja magát. Ezekben a klubokban nyilván a feltételek is vonzóbbak.

Amikor egy élcsapat gyengébb ellenféllel játszik, akkor az edző a válogatott, élvonalbeli felnőttek mellé felelősség nélkül vízbe küldheti a fiatalt, aki egy sima meccsen gólokat lő a másik együttes vele egykorú kapusának. Ezáltal meglesz a sikerélménye, de nem válik egyik pillanatról a másikra első osztályú vízilabdázóvá. A gyengébb csapat edzője is kockázat nélkül játszathatja a fiatalját az erősebbek ellen, persze ő nem fog gólokat szerezni, nem lesz meg az a fajta élménye, mint az ellenfél tinédzserének, ugyanakkor válogatottjátékosokat foghat, klasszisokkal szemben igyekezhet helytállni.

Hogy melyik a hasznosabb, arra nincs egyértelmű válasz.

Vincze Balázs
az UVSE férfi vízilabdaszakágának szakmai igazgatója