Eperjesi László: Nem az a cél, hogy utánpótláskorban érjünk csúcsra

A Szegedi VSE atlétikai szakosztályának dobótrénere, Eperjesi László a családjával 1992-ben a délvidéki Zentáról költözött Szegedre, ahol kalapácsvető fia, ifjabb Eperjesi László felkészítésére nem talált megfelelő szakembert, így maga kezdett edzősködésbe. Fia egyike lett több sikeres versenyzőjének, junior országos bajnoki címig és U20-as vb-részvételig jutott.

Legsikeresebb tanítványa a súlylökőként fedett pályás világbajnok és olimpiai bronzérmes Márton Anita, akit Eperjesi László egy 2001-es diákolimpián, 12 esztendősen fedezett fel.

„Az edzői szakmának fontos kérdése, hogy miképpen találjuk meg a tehetséget – mondja Eperjesi. – Elsősorban jó szem kell hozzá, hogy lássuk, a gyereknek milyen képességei és adottságai illeszkednek az adott sportághoz. Anitán láttam, hogy erős alkatú, robbanékony kislány. Persze, amikor a gyerek eljön az első edzésekre, akkor ott is kell tartani. Az atlétika kívülről látványos, szemnek tetsző sportág, de amíg a szép mozgásig eljut a versenyző, nagyon monoton munkát kell végeznie. Ezt a gyerekeknél csak úgy lehet ellensúlyozni, hogy ha érdekessé, játékossá, szórakoztatóvá tesszük az edzést.

Muszáj, hogy a gyerek kötődjön az edzőjéhez és a sportágához is.”

Márton Anita többször is hangsúlyozta, hogy utánpótláskorában nem magaslott ki eredményeivel a kortársai közül, az igazi sikerekre sokáig kellett várnia. Mindez nem volt véletlen, hiszen edzője mindig is szem előtt tartotta a fokozatosságot.

„A türelem nagyon fontos. Ha fiatalkorban meghajtjuk a versenyzőt, akkor el fog érni egy igen jónak számító eredményt még nemzetközi szinten is, de nagy mértékben fenyegeti a kiégés veszélye. Amennyiben túl korán terheljük a szervezetet, megnő a sérülések kockázata, egy idő után nem javulnak az eredmények, és a versenyző motivációját veszíti. Anitával mindig csak egy bizonyos szintig szerettünk volna eljutni, mert az volt a cél, hogy eredményes felnőttversenyzővé váljon, ne pedig ifjúsági vagy juniorkorban kerüljön a csúcsra.

Anitának is azt mondtam menet közben, hogy higgye el, nagyon szép eredmény, amit ennyi munkával elért, és ha majd többet fogunk dolgozni, még sikeresebb lesz – de most ennyit dolgoztunk. Ezt megvalósítani azért sem egyszerű, mert a külső elvárásoknak is szeretne megfelelni a fiatal, ráadásul az állami vagy szövetségi támogatás mértéke is nagyban függ az eredménytől. Éppen ezért sok edző túldolgoztatja a tanítványát, és emiatt is van kevés felnőttversenyző.”

Eperjesi szerint a felnőttkori eredményesség egyik fontos hozzávalója, hogy a tanítványával kellő mennyiségű időt dolgozzon együtt az edző.

„Nem vagyok híve az edzőcserének. Ha egy edző már négy-öt évet dolgozik a fiatallal, akkor nála jobban senki nem tudja meghatározni a munkabírását, a technikai, a mentális képességeit. Az új edzőnek meg kell ismernie a versenyzőt, és ez időt vesz igénybe, nem beszélve arról, hogy mindenki más módszerekkel dolgozik, amelyekhez alkalmazkodnia kell az új tanítványnak.”

Eperjesi László immár a lánya gyermekeivel, a diszkoszvetésben jeleskedő 18 éves Dobó Zsomborral és a nála három évvel fiatalabb, szintén a dobószakágat választó Csanáddal foglalkozik a szintén a tréneri hivatást választó fiával együttműködve. Természetesen szeretné, hogy az unokáiból eredményes felnőttsportolók legyenek, de nem ezt tartja az elsődlegesnek.

„Mindenkiből nem lehet világbajnok, de jó ember igen. És ez csak attól függ, hogy a gyerek milyen impulzusokat kap a környezetében. Az emberi értékeket is igyekszem átadni az unokáimnak, ahogyan a többi tanítványomnak is.

Mindig azt vallottam, hogy az edző nemcsak azért van ott akár hetven-nyolcvan évesen az edzésen, hogy azt végignézze. Meg is kell tudni mutatnia a versenyzőnek, hogy mit és hogyan kell csinálni. A vizualitás nagyon sokat segít a fiatalnak, hogy megértse és képes legyen végrehajtani az elvárt a technikai elemeket. Amikor majd úgy érzem, hogy ezt már nem tudom megtenni, akkor fogom azt mondani, hogy köszönöm szépen, ez így volt kerek.”

(Kiemelt kép forrása: MOB-Média)