Amikor az éremesélyes már a csoportkörben elhasal

1950, Anglia

A futball atyjai sokáig nem tették tiszteletüket a labdarúgó-világbajnokságokon, mondván, vita nélkül az ő válogatottjuk a legerősebb a világon, és amikor véget vetettek fényes elszigeteltségüknek, világrengető pofont kaptak. Ráadásul éppen az Egyesült Államok amatőrjeitől (0:1). Jellemző módon az eredményen sokáig nevettek Angliában, mert azt hitték, hogy a telegráf a 10 angol gól helyett írt véletlenül 0-t. Ám nem sokkal később a spanyoloktól is zakóztak a „háromoroszlánosok", erre az angol lapok olyanokat írtak a nemzet korábbi büszkeségeiről, hogy azon Nicolas Anelka is elpirulna. A szigetországiak világvége-hangulatát csak fokozta az Aranycsapat, amely pár év múlva véglegesen átadta a múltnak a brit világbirodalmat a labdarúgás területén is.

1962, Spanyolország

A chilei világbajnokságra nagy reményekkel érkezett a „vörös fúria", hiszen a Real Madrid 1956 és 1960 között zsinórban ötször nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, és nem kisebb kiválóságot honosított a válogatott a vb-re, mint Puskás Ferenc, aki mellett például az aranylabdás Luis Suárez és a hatszoros BEK-győztes Francisco Gento is pályára lépett. Az edzőmágusként számon tartott Helenio Herrera azonban nem tudott csapatot kovácsolni a klasszisokból, sőt, az akkor már 36 esztendős zsenivel, Alfredo Di Stéfanóval annyira rossz viszonyban volt, hogy a legenda szerint egy vb előtti edzésen ő maga rúgta le az egymás közötti játék során... A spanyol válogatott a csoportkörben ki is kapott a szovjetektől, majd hiába kerekedett felül a mexikóiakon, a brazilok ellen is veszített, így szégyenszemre búcsút is inthetett a tornának. Két év múlva egy alaposan újjászervezett gárdával Európa-bajnok lett az új kapitány, José Villalonga, mindez nem gátolta meg azonban a spanyolokat abban, hogy az 1966-os világbajnokságon is bennragadjanak csoportjukban.

1966, Olaszország

Az angliai világbajnokságra az olasz válogatott, a squadra azzurra aranyesélyesként érkezett, hiszen akkoriban a már az európai élmezőnyhöz tartozó Interre és Milanra épülő nemzeti együttest olyan világsztárok erősítették, mint Enrico Albertosi, Sandro Mazzola, Giacinto Facchetti, Gianni Rivera vagy Giacomo Bulgarelli. A vb-n legyőzték Chilét, majd kikaptak a szovjetektől, de ez belefér, gondolták, mert azután az észak-koreaiakkal találkoztak. A middlesbrough-i csata aztán bevonult mindkét ország történelmébe, olasz részen nemzeti csapásként, amott hőstettként, hiszen Pak Du Ik találatával győzött a „Csollima". A hazatérő taljánokat paradicsomzápor fogadta a repülőtéren, aminek meg is lett a foganatja: megnyerték két év múlva az Európa-bajnokságot, majd 1970-ben vb-döntőt játszhattak...

1966, Brazília

1958-ban és 1962-ben játszi könnyedséggel nyerték meg a világbajnokságot a brazilok, így aztán toronymagas esélyesként érkeztek az angliai tornára. Pelé sérülése és a kaotikus, veszekedésekkel terhes felkészülés miatt törvényszerű volt – legalábbis utólag – a sikerkapitány, Vicente Feola legénységének kudarca. A magyar lelkeket még ma is megbizsergeti viszont az akkor fölöttük aratott 3:1-es győzelem, de a dél-amerikaiak sorsát az pecsételte meg, hogy az utolsó fordulóban a portugálok is megverték 3:1-re Pelééket. A rutinos Feola nem is mert hazamenni Brazíliába, csak három hét múlva...

1978, Skócia

Felsorolásunk kakukktojását ha nem is éppen aranyérmesként, de meglepetéscsapatként aposztrofálták az argentínai vb előtt, hiszen a szakértők minden idők legjobb skót válogatottjának tartották Ally McLeod csapatát, amelyet például Kenny Dalglish neve is fémjelzett. Ám először Peru leverte, majd Irán is elcsent egy pontot a Tartan Armytól (a tartan a jellegzetes mintázatú, ún. skót kockás gyapjúszövet, az army hadsereget jelent), amely hiába verte meg ezután az 1974-es vb-ezüstérmes hollandokat, bennragadt csoportjában. Az angol lapok ezt követően „Tartan barmy"-ként (barmy=ütődött) becézgették csak a skótokat, akik közül ráadásul Willie Johnston lebukott a doppingvizsgálaton.

2002, Franciaország és Argentína

Az ázsiai világbajnokság bővelkedett a meglepetésekben (és az érdekes játékvezetői döntésekben). A legenda szerint csak egyetlen olyan ember akadt a Földön, aki a torna előtt arra fogadott, hogy az 1998-ban világ-, 2000-ben Európa-bajnoki aranyat szerző franciák rúgott gól és győzelem nélkül kiesnek a vb-n. A gall szövetségi kapitány, Roger Lemerre elkövetette azt a hibát, hogy a jóllakott sztárokra épített, ráadásul amit addig kaptak a szerencsétől, azt akkor két kézzel vette vissza Fortuna tőlük. A „rémálom" és „nemzeti szégyen" bélyeggel illetett produkció után Lemerre azonnal vette a kalapját...

Arra a tornára bombaerős kerettel érkeztek az argentinok, akiket szinte mindenki a döntőbe várt, alsó hangon is, hiszen olyan klasszisok erősítették a csapatukat, mint Walter Samuel, Juan Sebastian Verón, Ariel Ortega, Javier Zanetti, Diego Simeone, Gabriel Batistuta, Hernán Crespo, Matías Almeyda vagy Pablo Aimar. Nyögvenyelős játékkal sikerült legyőzniük Nigériát, de az angolok megverték őket David Beckham góljával (ami azért is volt pikáns, mert tavasszal egy Deportivo–Manchester United mérkőzésen két argentin, Aldo Duscher és Lionel Scaloni közösen valósággal levadászták Beckhamet, aki a Duscher okozta csonttörése miatt kis híján lemaradt a világbajnokságról). A svédekkel viszont csak 1–1-es döntetlent értek el a „gauchók", és mivel az angolok nem tették meg azt a szívességet, hogy kikapjanak, a dél-amerikaiak a csoportból sem jutottak tovább. Az argentin lapok véleményét most mellőznénk, hátha serdületlen ifjak is olvassák az NSO-t...