Vizes vb: Néha kénytelen vagyok nevelni magamat – Milák Kristóf

– Nagyon elegáns ebben a zakóban.
– Azért vettem fel, hogy az legyek – válaszolta Milák Kristóf (BHSE) a hétfőn megtartott sajtótájékoztató után.

– Pedig nem szereti a médiafelhajtást, kérdés, hogy miért, hiszen értelmes gondolatai vannak, sikeres sportoló, és valójában ilyenkor önt ünnepeljük.
– Ezt mind tudom, és azt is, hogy önök is csak a munkájukat végzik, ahogyan én is az uszodában. Tudatosítanom kellett magamban azt is, hogy ilyenkor én ugyan önöknek nyilatkozom, valójában ahhoz a több tíz-, netán százezer emberhez szólok, akik szurkolnak nekem – vagy a helyszínen, vagy a tévé képernyője előtt. De azt nehezen viselem, amikor a kérdések minősége nem ér el egy bizonyos színvonalat…

– Ennyire rosszul tűri ezt?
– Nagyon fáj, amikor rossz kérdést kapok.

– Mi számít rossz kérdésnek?
– Egyszer összeírom önnek, megígérem.

– Oké, megegyeztünk, de ugye abban is kiegyezünk, hogy profi sportolóként az ilyenekre is meg kell tanulnia normálisan válaszolnia, hogy ne az folyjon a csapból, hogy Milák már megint kioktatta az újságírókat...
– Ezzel is egyetértek. Senkinek sem könnyű ez a helyzet, nekem sokszor azért nem, mert nem mindig érzem magamban a szavakat, a mondatokat, a bővebb mondandót – hiába kérdeznek, én minden évben nyolcszor-tízszer csak ugyanazt tudom elmondani. Emiatt kicsit, hogy is fogalmazzak..., nem hiteltelennek érzem magam, hanem unalmasnak.

– Na, de újra és újra egyre magasabbra teszi a lécet, a másik oldalról nem érthető a kíváncsiság, hogy mindannyian azt szeretnénk megtudni, mi a titok nyitja?
– Ezt is értem, csak az a baj, hogy hiába jutok egyre magasabbra a sport­ágamban, én magam nemigen változom.

– Csak a medencében fejlődik?
– Igen. Készséggel elismerem azonban azt is, hogy az interjúk, nyilatkozatok terén nem olyan sebességgel fejlődöm, mint az úszásban.

– Akkor ússzunk kicsit! Néhány éve mondta, hogy amikor az általános iskola végén az osztálytársai azon gondolkoztak, hol tanuljanak tovább, önnek egyre inkább egyértelművé vált, hogy a sportban képzeli el a jövőjét. Emlékszik arra a pillanatra, napra vagy versenyre, amikor az is tudatosult önben, hogy ennyire magasra juthat, hogy az úszásban igazi klasszissá válhat?
– Én sohasem valaki akartam lenni, csak szerettem volna jól érezni magam, márpedig én akkor érzem jól magam, ha évről évre végigmegyek azon a fejlődési görbén, azokon a lépcsőfokokon, amelyektől én jól érzem magam. A fejlődés élményét imádom a sportban.

– És ezúttal ez nem csak az időeredményt jelenti.
– Nem bizony! A teljes felkészülést takarja, a folyamatos újrakezdéseket, az ezzel járó nehézségeket és örömöket, ezek persze vegyesen jönnek és felváltva, és természetesen több benne a rossz, de mégis ez az a része a sportnak, amelyik engem teljesen megfogott. Az újrakezdést nem úgy értem, hogy a szezon elején mindent kiborítunk a kukába, és megpróbálunk kikecmeregni a káoszból, inkább úgy, hogy egy rövidke pihenő után nagyjából arról a szintről folytatom, ahol abbahagytam.

– Az újrakezdés az olimpia után kicsit eltért a korábbiaktól, hiszen edzőt váltott.
– Már csak ezért is voltak bennem kételyek, amikor kiderült, hogy Magyarország rendezi a világbajnokságot – terhet és biztatást kaptam minden oldalról, de kizártam mindent, ahogyan korábban is, és csak magamra figyeltem. Immár az új edzőm, Virth Balázs mellett. Új volt nekem az érzés, és nem rossz értelemben, de éreztem némi bizonytalanságot is magamban, hiszen nem a kitaposott, az eddig bevált úton jártam, és ezekben a hónapokban az volt a legfontosabb, hogy megismerjük egymást Balázzsal, hogy össze­szokjunk. A világbajnokság után azt mondhatom, ez elég jól sikerült.

– Csak éppen a felkészülés során, és ezt öntől tudjuk, az edzője kapott leg­alább hat infarktust, s azt is ön árulta el, hogy bizony szüksége van Virth Balázsra, olyankor még inkább, amikor valami nem úgy megy, ahogyan szeretné, mert ilyenkor képes temetni magát, és akár el is engedné ezt az egészet.
– Mindez még a távoli, vagy éppen a nem is olyan távoli múltból maradt meg bennem, de a Balázzsal töltött néhány hónap során többek között ez is helyrerázódott már: megtanultam, ha valami rosszul megy, ne hagyjam az egészet a francba, hanem próbáljam meg azokat a lehetőségeket megkeresni, amelyeket képes vagyok megoldani – hiába fáj, hiába nem úgy keltem, ahogy szoktam, hiába vagyok fáradtabb akár mentálisan, akár fizikailag, képes vagyok megtalálni azokat a területeket, feladatokat, amelyeket még ha borzasztóan fáradtan is, de meg tudok jól csinálni. És ilyenkor hiába úszom nagyon rossz időt az edzéseken, mégiscsak megcsináltam a feladatot, vagyis előrébb vagyok – másoknál is, és magamat is legyőztem. Megtanultam mostanra, hogy akkor is próbálom a legtöbbet adni, amikor nagyon nehéz.

– Ezt Virth Balázstól tanulta meg, vagy a kora, az érettsége hozta meg a változást?
– Is-is.

– Érzi is, hogy változott?
– Igen, de én inkább a körülöttem lévő emberektől tanultakat kamatoztatom többnyire. Az a baj, hogy ezen a szinten már nem lehet mindent ösztönösen megoldani... Emiatt kénytelen vagyok magamat nevelni – aztán persze, ha ezen a téren is ugrottam egyet, újra jöhet az ösztönös reakció, a zsigerből történő megoldás.

– És ez utóbbit szereti igazán.
– Valóban. De mondom, tanulok, ez még mindenképpen amolyan felkészülős év, szeretnék ebből a mostaniból töltekezni a következő hat-nyolc esztendőre ezen a téren.

– Meg persze töltekezhet az örök elégedetlenségből – mindig ilyen volt?
– Igen, ebben hiszek: a kétkedés, az elégedetlenség csak előrébb visz.

– De volt már olyan versenye, úszása, amely után megveregette a saját vállát?
– Biztos volt ilyen, csak ezekre engem emlékeztetni kell... Az éppen aktuális úszásaim utáni interjúkban szoktam ilyenekről beszélni, hiszen olyankor még friss az élmény, utána pedig el ugyan nem felejtem, de már nem foglalkozom vele. Sohasem nézek hátrafelé, csak előre – ha állandóan a múltban élnék, frusztrált lennék, tele ezernyi bajjal, nem aludnék semmit, így meg hogy haladhatnék előre?!

– Vagyis nem táplálkozik a korábbi úszásaiból?
– Nemigen. A versenyeken pedig kötelező elfelejteni a múltat, és ott még az is nagy segítség lenne, ha csak az úszással kellene foglalkoznom…

– És akkor megint elértünk a média kérdéseihez.
– Igen, mert egy versenyen nekem nem kellene a feladatomnak lennie, hogy az úszásomról beszélek, meg arról, mit éltem át a medencében…

– De ott is a szurkolókhoz szól valójában.
– Tudom. Egyszer-kétszer még el is megy, de ha sok interjút kell adnom, az már megterhelő, hiszen ilyenkor alig állsz a lábadon, dolgozik benned a tejsav, olyankor nyilatkozni borzasztóan terhes nekem.

– Az úszóviadalok után több helyen feltűnt, és szurkolt a világbajnokságon – például a pólósainknak. Ezt már jobban élvezte? Egyáltalán: képes ilyenkor teljesen elengedni magát?
– Látta rajtam a sapkát?

– A baseballsapkát? Azt azért tette fel, hogy kevesebben ismerjék fel?
– Úgy nem vesznek észre annyian. Amikor azért megyek valahová, hogy jól érezzem magam, nem szeretem, ha simogatnak.

– Vélhetően az augusztusi kontinens­viadalon és utána is adnia kell majd jó néhány interjút. Eldöntötte már, hogy meddig számolunk Rómában? És itt most nem az érmekre gondolok.
– A száz és kétszáz pillangó, a száz és kétszáz gyors, a 4×100-as és a 4×200-as gyorsváltó van a fejemben, de Balázzsal épp azt beszéltük, hogy ez jó esetben tizenhat rajtkőre lépést jelentene.

– Az nagyon sok.
Éppen ezért még gondolkozunk – a következő napokban sokat beszélgetünk erről az edzőmmel.

– Hogy lesz ebből megoldás?
– Nyitott vagyok: szeretem meghallgatni Balázst, ő is engem, aztán ebből majd kijön valami – az eredmény a római Európa-bajnokságon lesz látható. Vannak céljaim, szeretném, ha ezek közül néhány már az Eb-n teljesülne. Az a baj, hogy mérhetetlenül türelmetlen vagyok, mindig azt szeretném, ha minél hamarabb teljesülnének a céljaim, ám néha le kell ülnöm, és át kell gondolnom sok mindent. De meg ne kérdezze, mit várok türelmetlenül, mert úgysem árulom el, ha teljesülnek, úgyis jelzek.