Két dupla, mégis hiányérzet

Természetesen ettől még a belgrádi 9–10-et most kell megemészteni, s rögvest azzal kezdhetjük: nem véletlen, hogy ezúttal nem ismétlődhetett meg a sydneyi fesztivál. 2000-ben négy év tervszerű munkáját követően ért a csúcsra október elsején az együttes – most immáron egy második, követhetetlenül zsúfolt nyarat kellett volna megkoronáznia augusztusban. Nem múlott sokon, hogy nem sikerült.
A pezsgő tetején – amelyet félig-meddig kényszeredetten bontottak ki csapatunk vezetői a vacsorát követően, ha már odahozták a belgrádi követség képviselői – csupán vékonyka habréteg úszott. "Nagyjából ennyi volt a differencia Fodor Rajmi és Csomakidze lövése között” – emelte szeme elé a poharat Kemény Dénes. Fodor labdája a védő fején kapott halovány gellert s vágódott a kapufára, majd onnan kifelé – Csomakidzéé Szécsi Zoltán hóna aljáról szintén a lécre repült, majd onnan befelé vette az irányt. Nagyon nem mindegy egy döntőn, 9–9-nél. Tavaly az efféle nüanszoknál rendre azt mondtuk, törvényszerű, hogy most nem nekünk dolgoztak (ne feledjük, Eb-n és vb-n háromszor egy gól döntött az ellenfelek javára). Egy ilyen Világkupa után valahogy nem áll rá a szánk. Elvégre olyan mutatványt vittünk végbe, amelyhez foghatót soha senki: három nap alatt kétszer vertük meg Belgrádban a jugoszlávokat úgy, hogy közük sem volt a partikhoz, holott ők a kettő között még pihenhettek is.
Ennek ellenére, ha önmagunkkal szemben őszinték akarunk lenni (illik), akkor bevallhatjuk: voltaképpen megint nem lepődhettünk meg. Miközben mi a jugók elleni hősköltemények idején kiadtuk magunkból az utolsó tartalékokat, addig az augusztusra igencsak beélesedett oroszokban maradt annyi, hogy egy utolsó utáni lehelettel begyűjtsék ezt az aranyat is. Kásás Tamáson már a visszaúszás alatt látszott, ereje végén jár (két hét alatt nem szívhatott magába több energiát), így hiába próbálta meggátolni Csomakidzét, az orosz óriás zseniálisan becsavarta a labdát. Nem kívánnánk senkinek, hogy átélje mindazt, amit Kásás az ezt követő percekben: róla szerezték a mindent eldöntő gólt, neki jutott a "mentőlövés” (nem ment be) – ehhez képest néhány pillanattal később két serleggel is megtalálták a rendezők, hiszen 13 találattal ő lett a gólkirály, s ami egy világversenyen a létező legritkább: a szakemberek őt szavazták meg a Világkupa legjobb játékosának is. A jugók elleni dupla után még egy, ami végül nem okozott vegytiszta örömet. Kásás szédületesen vízilabdázott (az a pláviknak hintett négyes…), ám a fináléban már ő sem tudott annyi pluszt adni, hogy átlendítse a csapatot a holtponton. A csapatot, amelyben senki sem hasonlított csúcsformát futó önmagára, sem a korábban remeklő kapus, Szécsi, sem az ezen a nyáron újra óriásit produkáló Molnár Tamás, sem a sikerek korábbi motorjának számító jobb oldal, a betegsége miatt nyüglődő Benedek Tibor, sem Kiss Gergő. Igaz, ha rajta számon akarjuk kérni, miért vállalta el azt a kockázatos passzt az utolsó támadásunknál, amely megnyitotta az aranykaput az oroszok előtt, akkor azt is jegyezzük meg, mint radírozta le totálisan a pályáról a házigazdák játékának alfáját és omegáját jelentő Alekszandar Sapicsot – kétszer is, repedt orrcsonttal.

Ellentmondásnak hat ez is meg elég sok minden – ami jellemzi ezt az idényt. Egy döntőn 11-ből hét emberelőnyt értékesíteni pazar arány. Mégis azon a négyen múlott minden. S megint nem véletlenül:"Nem járt úgy a labda, mint júliusban. Akkor annyira egyszerűnek látszott minden – most mindenki belelóbált kettőt-hármat, aztán adta tovább, már nem igazán voltunk dinamikusak” – vélekedett Biros. Ô még nem volt ott Perth-ben, ahol a Kemény-éra addigi egyetlen döntőjét bukta el a csapat. 1998-ban az volt a baj, hogy nem volt még becsülete a finálénak, a bejutás ténye megelégedettséggel töltött el mindenkit. Most tán az, hogy már nem volt annyi becsülete. A jugó duplát követően magától értetődőnek tűnt a következő győzelem, mintha a korábbi aranyhalmozást követően túl simának tetszett volna az út. Csak így utóbb vakarhatjuk a kobakunkat: a létező leggyilkosabb falon közelítettük meg az oromzatot, ám az utolsó lépéseknél nem figyeltünk eléggé – így a (dobogó) tetejére mások állhattak.
Kár érte. Kár, mert a tudósító szívesen pengetett volna romantikus húrokat, hogy ha e hősies nándorfehérvári diadalt követő napon meghallják a déli harangszót, hallgassák úgy, hogy az egy picit pólósainkért is szól. Ám Magyarországon egy ezüstérem után nincs helye efféle érzelgősségnek, különösen, hogy az Európa-bajnoki után immáron második címünktől fosztottak meg bennünket az ellenfelek. Kezünkben már csak az olimpiai koronát tartjuk – viszont az idén látottak alapján igenis megvan az esély arra, hogy azt két év múlva ne vehessék el tőlünk, s ezt akkor is valljuk, ha bevalljuk: nagy összeget tettünk volna vasárnapi sikerünkre is. Amivel kapcsolatban egyébként egy régi angolszász bukmékerszabályt idéznénk: "Nem mindig a legerősebb nyeri a csatát és a leggyorsabb a versenyt – de fogadni azért arra kell.”