Világklasszis csibész

Molnár végre kiszabadul Simenc szorításából, és átejti Skolnekovicot, bár Boskovic elhajlásos lövése sem csúf, ugyanakkor Kásás újabb bejátszása és Molnár simítása egyenesen csodás. De ennyinél nem áll meg a doktor! Egy remek szerelés után félméteres előnnyel ér a kapu elé, és Kiss labdáját lendületből becsavarja. Pazar!
Részlet az NS 1999. szeptember 12-i számából
Eb-döntő: Magyarország–Horvátország 15–12

Úgysem fognak egymás után háromszor kontrát fújni ellened. Ars poeticája is mutatja, nemcsak erővel, ésszel is játssza (fejében amúgy is nagy tudás lakozik, doktori címét a szegedi egyetem jogi karán szerezte) ezt a játékot. Igazi vagány vízilabdás, aki egy kis keménységért sem megy a szomszédba. "A cél szentesíti az eszközt”-féle Machiavelli-elv alapján mindent bevet a siker érdekében, köztudott, hogy nem ad, ugyanakkor nem is kér kegyelmet. A sportág modern kori változatában talán pont ez a fajta gondolkodásmód emeli posztjának királyi székébe, elvégre akkor, amikor a centerek "gyilkolása” voltaképpen létjogosultságot nyert a medencében, elkél a molnári csibészség…

Mindazonáltal kifinomult, a labdával bármiféle varázslatra képes jobb keze az, amitől méltán tartanak kapusok és védők egyaránt (Sydneyben az olimpián a hollandoknak háttal a levegőből csavart góljára nehéz szavakat találni…), irdatlan munkabírásának általában társulata látja hasznát. A győzelemért hajlandó akár "vízbe fúlni” is, igazi csapatember – a kranji Európa-bajnokságon is feltűnő volt, ahogy lelkesíti társait.
S ha már a szlovén városka került szóba: itt értesült arról, elveszítette beteg édesapját, ám mély fájdalma ellenére sportemberi nagyságát igazolva válogatottunk egyik legjobbjának bizonyult a tornán…