A verhetetlen tizenhárom

2003. július 27. Sajtótájékoztató, középen a kapitány, jobbján két Zoltán, Kásás és Szécsi, balján egy Norbert, Madaras. "Ez életem legboldogabb napja” – mosolyog az utóbbi játékos, akinek mondata rögvest felvet egy kérdést: melyik is az?
A világbajnokságot 2003. július 26-án 23.54 perckor nyerték, hivatalosan azonban másnap, 0.14-kor avatták őket bajnoknak.
Felejthetetlen pillanatok…

Az öldöklő küzdelemben magát hamar feláldozó, inkább kipontozódó, mintsem holmi olasz akciógólhoz asszisztáló Vári Attila öleli át a 4–5-nél egyenlítő, a végén a kegyelemdöfést adó Kiss Gergőt, a 34 perces meccsből harmincon át mesterien centerező Molnár Tamás szorongatja földijét, a rendkívül hasznosan, ha kellett a szélen, ha szükség volt rá, bekkben játszó Fodor Rajmundot, ugrál a csapat, ugrál, a fellegekben jár.
0.09-kor a szerbeket, 0.11-kor a fináléban rendkívül sportszerűen veszítő olaszokat szólítják pódiumra, majd jönnek végre a mieink. A bajnokok, akik harminc esztendő után nyertek vb-aranyat az országnak.

Az első medália Fodor Rajmund nyakában, majd szép sorban a többiek, Benedek Tibor, Molnár Tamás, Szécsi Zoltán, Kiss Gergő, Varga Tamás, Varga II Zsolt, Gergely István, Biros Péter, Madaras Norbert, Kásás Tamás, Vári Attila és Steinmetz Barnabás. Az aranycsapat.

Sír. A Himnusz közben az elöl álló Fodor könnyezi meg a sikert. Vele együtt több mint ezer honfitársunk a lelátón. Megható. A többiek is egytől egyig csillogó szemekkel nézik a nemzeti lobogót. Rengeteget dolgoztak ezért a sikerért.

A protokollnak vége, most már tényleg övék a világ. A fotósok csapnak le rájuk, az első képeken azonban a káprázatosan védő Szécsi, az élete formájában pólózó Madaras sincs rajta. Sőt, Molnár sem, őt is nyaggatja valaki. Mindenki őket akarja. Egy szót, egy kézfogást, egy kacsintást.
S még haza sem értek…

Végre mindenki együtt, kattognak a gépek, villannak a vakuk. "Ez az!” – üvölti Molnár. Biros Péter mosolyog rajta. Ô és Gergely Pista csendben ünnepel. Ilyen alkatok.

Kásás Tamás. Sporttörténelmi figura. Aligha van még egy olyan csapatsportban ténykedő játékos a földgolyón, aki sportága minden létező címét begyűjtötte. Ifjúsági Európa-bajnok, junior Európa-bajnok, junior-világbajnok, felnőtt Európa-bajnok, Világkupa-győztes, LEN-kupa-győztes, BL-győztes, olimpiai bajnok, KEK-győztes. S már világbajnok is. Csoda, hogy fülig ér a szája?

Szóval, ülünk a Sant Jordi egyik termében, a mester lágy tojás után kutat, miközben tíz másodpercenként csipog a telefonja. "Már ötvenhét” – mutatja az érkező SMS-ek számát. Méghozzá úgy, hogy mintegy ötvenet azóta már kénytelen volt kitörölni…

"Majdnem elszúrtuk az aranyat, hiszen idevettük Zolit…” – mutat Kásás Zoltán felé kaján vigyorral az arcán Kemény doktor, jó a hangulat, na. Aztán persze elmondja, mennyire jó húzás volt Tamás édesapját stábtaggá avatni, majd jön az újabb szám: "Már hetvenhárom”

Ha már 73, akkor az 1973-as legenda kap szót: "Nagyon boldog vagyok, örülök, hogy végre újabb világbajnok csapatunk van. Más, teljesen más már a játék, mint a mi korunkban volt”. A sziporkázó Kemény Dénes is szakmázik egy kicsit ("Már a sydneyi kazetták is elavultak!”), a lágy tojás azonban sehol.
Hogy ezek a spanyolok miért nem tudnak csinálni egyet…?

"Norbi! Tudod az utat hazafelé?” – szól oda Szécsi a tollforgatók gyűrűjében található Madarasnak, aki bólogat. "Megoldjuk”, mondja. Elmentek volna a többiek?

0.58. Kemény Dénes hangszálai az utolsókat rúgják, a mester azonban állja a sarat. Az összes kérdésre válaszol, hol komolyan, hol viccesen. Ha a kérdés is vicces…
"Elvitték a táskám!” – tör ki Szécsi, aki telefont kér Madarastól. Mennének már. Érthető.
"Itt vagyunk, várunk titeket!” – üzenet a többiektől. Hát, persze, hogy nem mentek el! Igazi csapat ez!

1.12. Több tucat szurkoló örömére jönnek a bajnokok. Autogramok, közös fotók, gratulációk a kijáratnál, szeretik, nagyon szeretik őket. Ôket, akik 1.30-kor arannyal a nyakukban szállnak buszra, őket, akik az AC Front Maritim Hotelben ünnepelnek. Kialvatlan, de határtalanul boldog társaság indul kora reggel a reptérre, ahonnan 8 óra tájban hazafelé veszi az irányt. A világ legjobb csapata elhagyja Barcelonát.
Amiért jött, azt megszerezte.

11.40. A Lufthansa 3450-es járata és a magyar vízilabda-válogatott még a fellegekben, de a ferihegyi terminál bejáratánál a "No Smoking!” feliratú hirdetmény mellé kiakaszthatnák már a "Megtelt!” táblát is. Hiába az ünnepi alkalom, a többség nem szmokingban várja a hősöket, a lányok, naná, hogy a legszebb (és legrövidebb…) szoknyájukban pompáznak (kirúzsozva, kilakkozva, kipirulva persze), míg a fiúk sportszerelést öltenek. Itt egy fürdőköpenyes figura, ott egy hokimezes (illetve kettő, hiszen apa és fia egyenruhában feszít), amott meg egy vízilabdasapkás alak. A nyerő mégis az a fiatalember, aki leginkább halad a korral: az újdonsült világbajnokcsapat köszön vissza ránk a trikójáról – ez ám a pólós póló…

Na, még ő is talpra állt – állapítjuk meg, midőn egy begipszelt lábú szurkoló biceg el előttünk. Kezében virág, csakúgy mint a megjelentek többségének (meglehet, a közeli Vecsésen érdemes lenne a káposztáról a gerberára és a szegfűre átállni…). Akad, aki egy szál rózsát szorongat, akad, aki hármat, más egy csokor tulipánért ugrott be az üzletbe. Ebben a kategóriában is hirdessünk győztest: a Vasas egyik elöljárója egy, a rendeltetése szerint a poggyászok szállítására hivatott kocsit pakol tele gyönyörű bokrétákkal. Virágot a világbajnokoknak – magyarázza mosolyogva.

A gépnek papíron – és a betonon – 12.15-kor kellene landolnia. Ehelyett dél előtt 12 perccel drrrrrrrrrrr, pörög egyet az információs tábla, és a következő pillanatban megjelenik: várható érkezés – 12.38. Az azt jelenti, hogy plusz 23 perc. Sebaj, a hoszszabbításhoz hozzá vagyunk szokva… Jól telik az idő, vagyunk vagy kétezren, csak úgy repkednek a poénok. Valaki például így szól: "Nézzétek, egy szinttel feljebb van a kápolna, gyertek, adjunk hálát Istennek, hogy ilyen isteni játékosaink vannak…” Más a verseivel szórakoztatja a publikumot, miután felhívja az egybegyűltek figyelmét, hogy a most előadandó kétsorosait még senki sem hallhatta idáig, elszavalja, hogy "Izzik a terminál, itt a világbajnok”, meg hogy "Szécsi Zoli a legjobb kapus, mert egyszerűen ő a legjobb…” Megérdemelt taps a jutalma, rímfaragónk láthatóan eltöpreng azon, ha ekkora sikere van, talán érdemes lenne komolyabban foglalkoznia a költészettel…

Mielőtt végképp elmerülnénk a művészetben, ehelyütt idézhetetlen sikoltozásra kapjuk fel a fejünket. Itt vannak! Ja, nem, csak néhány leányzó tett hangpróbát… A többieknek viszont megtetszik az ötlet, innentől fogva bármikor nyílik a fotocellás ajtó, hatalmas üdvrivalgásban tör ki a nép. A párizsi járat utasainak majd’ leesik az álluk, midőn világelsőknek járó fogadtatásban részesülnek. Egyikőjük azért veszi a lapot, integet, meghajol, vigyorog, aztán indul útjára. "Fogadjunk, hogy ez a francia tévé műsorvezetője volt, Jean-Paul Bemondo” – vágja rá a körünkben megjelent Humor Herold.

Ha éppen nem lép ki senki az ajtón, akkor kérdezz-feleleket játszik a drukkerhad.
– Ki a jó? – így az egyik fél.
– Magyarok! – így a másik.
– Ki a legjobb? – érdeklődik megint az egyik.
– Magyarok! – ismétli a másik.
– Ki a világbajnok? – visz bele egy csavart az egyik, de a másikat lehetetlen zavarba hozni:
– Magyarok!

Jobbra egy öt-, balra egy négytagú família skandálja, hogy "Szép volt, fiúk!”; létezik-e kellemesebb vasárnapi program annál, mint hogy az aranyos srácokat megéljenzik és lefényképezik a gyerekek. Hétfőn aztán irány a fotóstúdió, hogy a képeket előhívassák, majd a családi albumba beragasszák a lurkók. Elvégre az elmúlt napokban Kiss, Fodor, Madaras, Vargáék és a többiek családtaggá váltak mindenütt. Ha korán rendezték a meccset, velük keltünk, ha későn, velük feküdtünk. Szombat éjszaka pedig velük ünnepeltünk…

És…
…Igen, végre ők azok. Speciel a hátsó sorokból nem látni, kik bukkanak fel, az elöl állók súgnak, hogy "…most jött Kása, most Papesz, most Szecska”. Elsőként Steinmetz Barna ölelheti át szeretteit, büszke édesapja, az Európa-bajnok Steinmetz János nem győzi fotózni olimpiai (és Európa- és világ-)bajnok fiát. Egy szurkoló lép oda a "kis” Steinmetzhez. "Barna, ez a tiéd, a görögök, valamint az olaszok elleni mérkőzés felvételét rögzítettem” – és átnyújt egy magnókazettát. A meghatott pólós két hatalmas puszit nyom az arcára, és az ajándékot a szíve felett lévő ingzsebbe süllyeszti.

Persze, társait is elárasztják meglepetésekkel, a rajongók cserébe csupán egy aláírást kérnek. Meg is kapják, Fodor Rajmund például egy perc alatt negyvenegyszer kanyarintja oda a nevét az elédugott papírokra. Kiss Gergő már lassabb tempót diktál, mentségére szóljon, hogy karján gyönyörű kislányával, orra alatt egy mikrofonnal nehéz autogramokat osztogatni. Szécsi, a "pólóspápa” ellenben meg sem tud moccani, négy tévés, három rádiós és negyvenhat drukker veszi körül. Csak mondja a magáét, hogy ilyen jó a csapat, meg olyan jó az edző. Jó duma – és igaz is.

13.57. A váróterem kiürült, csupán egy pezsgősdugó árulkodik arról, hogy valami volt itt. A koppenhágai járattal érkezőket senki sem ünnepli, az egy órával korábban még aláírásokat gyűjtő ferihegyi éttermi szakács is a konyhában szeleteli a hagymát, a világbajnokok már valószínűleg otthon, az aranyérmek pedig a vitrin felső polcán pihennek.

S ki tudja, talán Kemény Dénes is legyűrte már az első lágy tojást…