Ha menni kell, hát menni kell

"Maradnék. Esküszöm, maradnék. Most épült fel a házam Solymáron, megvan minden, jó otthon a kislányommal, a feleségemmel, ezt nem szívesen hagynám itt. Különben is, jó itthon játszani. De ha a körülmények másra kényszerítenek…" Elharapta a mondatot. Persze tudni lehetett, mi lenne a vége.
Szerda este ő maga hívott. "Azok után, ami ma este történt… Nem is maradnék. Megyek Olaszországba. És közöltem a klubvezetőkkel: nyilvánosan is elmondom, amiről szó volt."
Csütörtök, egy óra tájt, a Nyugati térnél Varga Tamás az egyik csomagküldő szolgálatnál feladta az aláírt szerződését Nervibe. Igaz, eztán rohant haza, valamit muszáj volt elintéznie az utóbbi hetekben betegeskedő kislányával kapcsolatban, úgyhogy az interjút "átkérte" péntekre.
Péntek, dél. A heti tréningnek vége. Kemény Dénes kapitány azt kéri fiaitól, hogy mindenki felejtse el a vízilabdát erre a hét végére, mert hétfőtől kegyetlen menetelés vár a csapatra. "Kapcsoljátok ki a telefonotokat, menjetek el valahová pihenni, egy a lényeg: a vízilabda eszetekbe se jusson!" Nézem Varga Tamást. Nehezen tudom elképzelni, hogy a történtek után teljesen ki tudja kapcsolni a pólót ezekben a napokban.
Egymás mellé telepszünk a Hajós lelátóján. Halkan beszél. Egyszer már elment a Vasasból Olaszországba, akkor senki sem értette, miképpen távozhatott oly forró fejjel, érvényes szerződését hátrahagyva. Húszesztendősen persze másképp látja az ember a világot, akkoriban "ki, ha én nem?" alapon csinált mindent. Ma azért más a helyzet. Bár újfent otthagyja a Vasast, ezúttal, állítja, a szakítás neki fáj, nem a klubnak, mint 1996 nyarán.
– Nem szeretnék menni, de muszáj – sóhajt. – Az a nagy igazság, szívesen maradtam volna, de… Azt hiszem, sokan tudják már, mi történt a bajnoki döntőt követően a Vasasnál. Kemény szankciókkal sújtották a csapatot, három kategóriába sorolták a játékosokat, s aszerint vontak le a fizetésükből. Volt, aki nyolcvannyolc, volt, aki nyolcvanhárom, és volt, aki a hetvenkilenc százalékát kapta meg az egész éves bérének. Engem a harmadik csoportba raktak, így voltaképpen háromhavi járandóságomtól estem el. Hat csodálatos évet töltöttem a Vasasban, nem így szerettem volna befejezni a kapcsolatunkat. Próbálok csak a szépre emlékezni, de az emlékek azért nem kárpótolnak.
– Nem lehet belőlük megélni.
– Hát nem. Sok szurkoló keres, üzennek e-mailen, SMS-ben, hívnak, maradjak, ezért üzenném nekik, nem elsősorban az anyagiakon múlik, hogy távozom. Ha csak a kinti fizetésem kétharmadát megígérték volna, más lenne a helyzet. De alapvetően ez fáj, ez az igazságtalan büntetés. Ezek után azt várják tőlem, hogy rakjam félre ezt az egészet, és jövőre ugyanúgy hajtsak és égjek a Vasasért, mint eddig. Mintha az elmúlt években, amelyek során nyertünk KEK-et, Magyar Kupákat, nem hajtottam volna teljes erőbedobással. Mintha nem akartuk volna a sikert az idén.
– Nem érzi jogosnak a retorziót?
– Nem, ráadásul a szerződésünk alapján meg sem tehették volna ezt. Én azonban nem fogok pereskedni, annál többet jelentett nekem a Vasas, annál sokkal többet kaptam itt, hogy bíróságon "váljunk el" egymástól. Sejtjük egyébként, ki találta ki ezt a pénzlevonást, nagy csalódást okozott nekünk, de most már mindegy, túl vagyok, túl vagyunk rajta.
– Biztos?
– Az olimpia évében nem lehet siránkozni, menni kell tovább. Bár a vízilabdás társadalomban nem találkoztam eddig olyannal, aki a vezetőségnek adott volna igazat, nem érdemes ezen rágódni. Csak azt szeretnénk, hogy a szurkolóink, akiknél nincs csodálatosabb tábor a földkerekségen, tudják, hogy Kásás Tomival nem azért hagytuk itt a Vasast, mert annyira pénzéhesek lennénk, vagy mert félünk, hogy az Euroleasing kilépése után mi lesz a klubbal. Csak nem tudták megadni azt a kevesebbet sem, amit ezen a szinten remélni lehet. Vagy nem akarták.
– Okozott gondot a mindennapokban a pénzmegvonás?
– Olyan anyagi gondot nem, hogy ne tudjunk megélni, vannak tartalékaim addig, ameddig október tizedikén életbe lép az olaszországi szerződésem – igaz, az autómat el kell adni, hogy ne legyen nagyobb probléma.
– Mi történt a Vasassal a szezon hajrájában?
– Talán az volt a gond, hogy taktikailag nem tudtunk újat hozni a Domino ellen az utolsó mérkőzéseken. Ôk egységesek voltak, lendületesek, mi próbáltuk azokat a sémákat játszani, amelyek a szezonban korábban is működtek, de valahogy belefásult néhány játékos. Agyilag kissé elfáradtunk.
– A vesszőfutás az Euroliga-negyeddöntőben kezdődött, amelynek visszavágóján sokáig nyeregben voltak, ám az utolsó negyedben összeomlott a csapat. Az egyik utolsó esélyt ön játszotta el, egy elég rossz lövéssel: akadt, aki azt mondta, érezhető volt, el fogja lőni a labdát helyzet nélkül is, mert addig még nem szerzett gólt. Pedig ha az a fór bemegy, még továbbléphetett volna a csapat – ön azonban elhamarkodottan tüzelt. Emlékszik erre a szituációra?
– Nem igazán ragadt ez meg bennem. Sok mindenbe bele lehetett kötni a szezon során, nem tudom, miért éppen ebbe kellene? Kétségtelen, azon a meccsen nem voltam annyira topon, mint az első mérkőzésen, mert nem tudtam rendesen edzeni előtte. Igaz, ha az első meccsen nem lövöm azt a gólt a végén, meg az azt megelőző hármat, akkor talán a következőn nem is lett volna min vitatkozni. Hogy a visszavágó végén még kiharcoltam egy emberelőnyt, amellyel kiharcolhattuk volna a hosszabbítást, talán szintén említést érdemel, ha azt az ellövést is számításba vesszük. A fórt be lehet lőni, ki lehet hagyni, egyre kihegyezni mindent nem kellene. Nem szeretném, ha engem tartanának bűnbaknak. Nem hiszem, hogy rászolgáltam volna.
– Végül: miért éppen Nervi?
– Mert valami egészen gyönyörű hely, jó az edző is, a csapat is – úgy gondolom, jól döntöttem.