Valami véget ér

Mosolygós, mint Sydney óta mindig. Nemrég jött a Margitszigetről: a dominósok után a többi válogatottnak is bejelentette döntését. Amikor érkezem, még Madaras Norberttel diskurál. Köztük különleges lelki híd van, vagy tíz percig beszélnek telefonon. Addig régi interjúkba mélyedem. Imhol egy részlet, tavaly őszről.

"Nincsenek véletlenek, mindennek oka van, minden betegségnek, jónak és rossznak egyaránt. Az egyensúly örökkön megmarad: ha túl jól megy, akkor ott a veszély, át lehet lendülni a negatív tartományba, ha túl rosszul, akkor van miért küzdeni, mert lehet, lesz jó is. Aztán megismertem a saját korlátaimat is, és sajnos rá kellett döbbennem, nem vagyok halhatatlan, el tudok fáradni, nem tudok végtelenül sok energiát kifacsarni magamból."

Végül letelepszik a teája mellé.
- Jött olyan SMS is, hogy most akkor ki lesz a példakép? De ilyesminek nem szabad felvetődnie. Az, amit én adni tudok, vagy eddig adtam, nem vész el. A klub marad, ott adom a továbbiakban is. És lesz olyan időszak is, amikor sokkal több embernek tudom majd átadni, edzőként.

- Azt azért kijelenthetjük, hogy nem így tervezte a befejezést?
- Az olimpia után kérdezgették: akkor tovább, Pekingig? Én akkor is azt feleltem: megyünk lépésről lépésre. Jön a klubszezon, aztán világbajnokság, én már nem gondolkozhatom négy évre előre. Tizenhat éve megy ez az állandó őrlődés, válogatott, klub, szinte kikapcsolás nélkül: elérkezett az idő, amikor a kettőt nem lehet együtt csinálni. Amennyi tüzet beleégetek, amennyi szívet beleadok a mindennapokba, azt képtelenség ebben a formában folytatni. Vagy belefáradsz - vagy lesz egy ilyen tüneted, mint nekem. Márpedig a szívre azt mondják: az az abszolút jelzés, hiszen a test központja üzen, hogy muszáj változtatni.

"Egyvalaki kilépett ebből az erőkörből"

- Viszont kedvese, Epres Panni nem ejt könnyeket a várakozás keserű órái során…
- Na éppen Panni volt az, aki azt mondta: annyira fog egy idő után hiányozni a válogatott, hogy úgysem fogom kibírni. A papám is félt (Benedek Miklós - a szerk.), azaz a család szerint inkább fájdalommal jár ez a lemondás, nem haszonnal. Egy biztos, nagy erő kell majd az elviseléséhez, de ebből a helyzetből is sokat lehet tanulni.

- És a csapat? 1989 óta minden egyes nyarat a szigeten töltött, tűrhető társaságban. Idővel a dobogó tetején, aranyéremmel a nyakban, elég rendszeresen. Szóval?
- Amikor ott lesznek Pekingben, nélkülem, biztos vagyok benne, nem fognak rossz érzések kavarogni bennem. Mert pontosan tudom, mi áll a teljesítményük mögött, mi kell ahhoz, hogy odajussanak egyenként és együtt, milyen áldozatokat hoztak meg a négy év során, azaz százszor jobban megérdemlik, hogy az olimpián játsszanak, mint én. Mert ők meghozták az áldozatokat, én nem. Rosszul az érezheti magát, aki végigdolgozta a nyarakat, de végül egy hajszálnyival lemaradt a csapathirdetésnél. Vannak korok, amikor válogatottnak lenni óriási megtiszteltetés. Pontosabban, mindig az, de… Ezeknek a kétszeres olimpiai bajnokoknak a válogatottság már más. Összetartják őket az eredmények, a sikerek, a kudarcok, az együtt töltött órák, éppen ezért olyan nehéz bárkinek bekerülni közéjük, belépni ebbe az erőkörbe. Ôk azért voltak elkeseredve, mert egy kilépett ebből. Itt egyébként felvetődik valami más is… ---- - Mégpedig?
- A fiatalabbak közül Madaras Norbihoz egy igen szoros, személyes kötődés fűz, de Steinmetz Ádámig bezárólag még belefért a nagy korkülönbség. Azok, akik most léptek be, már túl fiatalok hozzám képest. Tizenöt-tizenhat év van köztünk. Nekem mint csapatkapitánynak az lenne a feladatom, hogy őket is tanítsam, segítsek nekik, továbbá figyeljek azokra, akik az utazó csapat tagjai, hogy mindenki teljes erőbedobással küzdjön a magasztos célért - plusz még neked is a maximumot kéne nyújtanod: ez az egész sokkal több energiát igényel, mint azt bárki gondolná.

- Sok ideig tépelődött?
- Majdnem egy hónapig. Ilyenkor mérlegre teszel mindent. Egyik serpenyő, másik serpenyő. Egy napig győzködöd magad arról, hogy be kell fejezni. Aztán a nap végén jön egy kósza gondolat, és megint folytatni akarod.

- Például?
- Nem leszel ott a srácokkal… Majd csak nyernek nélküled… Vagy mégsem? Az ember valahol önző, az ego azért uralkodik. De le kell győzni. Mert ami szintén fontos: én, mivel nagyon sok dolgom van még a vízilabdában, nem adhatom alább egy szintnél. Amiben az az érdekes, hogy a Dominóban ugyanúgy kell majd edzenem, mind eddig. Most sem pihenek, edzek tovább, elmegyek futni - adódhat a kérdés: akkor miért nem lehet egy picit hozzátéve tovább csinálni? De nem lehet, már elmondtam, miért. És akkor érett meg végképp az elhatározás, amikor képes voltam elfogadni: igenis, nélkülem is tudnak győzni, én pedig ugyanúgy tudok nekik drukkolni.

- Játszottak-e szerepet a szívzűrökből származó tragédiák, például Fehér Miklós halála?
- Nem, egyáltalán nem. Nem félelemből hoztam meg a döntést. Az orvosok megállapították, az én esetem egészen más, mint azok a szörnyű halálesetek, átnézték az összes példát a szakirodalomban, és egyértelmű: ezzel lehet versenyszerűen sportolni. Viszont érdekes, hogy egy olyan ember, akinek adok a véleményére, azt mondta: a szívemnek köszönhetek mindent, amit elértem a vízilabdában, én szinte csak szív vagyok, épp ezért vigyázzak rá, hiszen a legfontosabb szervem. Minthogy vízilabdázni ugyanúgy imádok, mint korábban, azt is meg kellett fontolnon, hogy csak azért is csinálom két évig együtt a kettőt, a sikerek halmozása érdekében, viszont ezzel feláldozhatom azt az öt-hat-hét évet, amit még esetleg klubszinten játszhatok - és akkor azt mondtam: nem kockáztatok. Sőt amikor egy-két napig úgy volt, hogy egyáltalán nem folytathatom, akkor sem éreztem magam elveszettnek. Amikor hat éve eltiltottak, azt hittem, összedől a világ, hiszen elvették tőlem a kedvenc játékomat. Most elég erősnek éreztem magam ehhez az önkéntes visszavonuláshoz.

"Teljes a válogatott pályafutásom"

- És a történelem? Az ötödik olimpia, ami itthon csak Gyarmati Dezsőnek sikerült, a négyszá- zadik válogatottság, ami meg még senkinek?
- Ilyen hiúsági dolgok nem játszhatnak szerepet. Vagyok annyira felnőtt, hogy… Vagy inkább érett. Hogy ne foglalkozzam ilyesmikkel.

- Miért, nem felnőtt?
- Múltkor a Kőérben megjelent a WADA, nálam volt egy krém, gyorsan felhívtam a dokit (Pavlik Gábort, a válogatott orvosát), beírjam-e, meg hogy nem kell-e egy orvos aláírása a jegy- zőkönyvre, mint a világver- senyeken. A doki meg azt kérdezte: miért, nincs veletek felnőtt? Később együtt röhögtünk a többiekkel, hogy tőlem harminchárom évesen ezt kérdezik… De ez így van rendjén: amíg játékosok vagyunk, gyerekként kezelnek bennünket.

- No hát most lezárult a gyerekkor egy fejezete.
- Teljes a válogatott pályafutásom, hiszen volt benne minden: kudarc, botrány, csalódás és a legnagyobb sikerek egyénileg és csapattagként is. Feljebb már nem lehet jutni, mint ahogy lejjebb sem. Az élet pedig úgy rendelte, hogy a többiek megéljék a következő olimpiát, bárhogy végződjék is. Nélkülem fogják, ez is hozzátartozik a sorsukhoz. De nem féltem őket: ez a csapat mindig megoldotta az összes problémát. Most is meg fogja. ----
Madaras Norbert, az egyik balkezes "poszttárs": - Aki ismeri Tibit, látja, hogy a medencében mennyire nehéz lesz pótolni. Azt viszont csak mi, a csapat tagjai tudjuk, hogy a medencén kívüli életünkben milyen sokat jelentett ő. Az a másik Benedek, aki beszélt, akitől lehetett kérdezni, aki összefogott minket… Hirtelen nem is tudom eldönteni, melyik szerepe volt a fontosabb. Amikor először hallottam erről, nem akartam elhinni. És amikor elkezdjük az edzéseket a válogatottnál, eleinte nyilván óriási hiányérzet lesz, hogy már nem úszik mellettem, hogy nem passzolunk…

Kásás Tamás, potenciális csapatkapitány-jelölt: - Iszonyúan nehéz lesz pótolni, hiszen ő nem egy a sok közül. Játékosként is, csapatkapitányként is olyan volt, akire csakis felnézni lehetett. Ô volt az, aki sohasem lankadt, sohasem fáradt el, sohasem adta fel. Mindig azt mondogatta, ötvenéves korában is vízilabdázni fog, aztán tessék…

Kemény Dénes szövetségi kapitány: - Azzal talán mindent elmondok, hogy amikor pünkösdhétfőn Tibi felhívott, utána egész éjjel nem aludtam. Borzasztó nehéz elképzelni, hogy nem lesz velünk. Nagyon erős egyéniség, akire folyamatosan figyelni kellett, akinek mindig feladatot kellett adni, aki nem engedte az edzőt ellustulni, és ha valamit nem a legjobban csináltam, azt rajta mindig lehetett érzékelni, azaz egyfajta állandó tesztet, visszaigazolást is jelentett. Kapitányként soha nem lépte át a hatáskörét, a hihetetlen fegyelmével és győzni akarásával pedig erkölcsi példakép volt a csapaton belül. És akkor a játékáról még nem is beszéltem… Ha nyerni akarunk, márpedig nyerni akarunk, akkor minden módon meg kell próbálni őt pótolni, s úgy gondolom, vannak olyan egyéniségek, akik többet fognak vállalni játékban és más téren egyaránt. Egyébként pedig, annak ellenére, hogy a döntése végleges, jönnek majd az évek, meglátjuk, miképp alakul a jövő…