Kis Gábor két hét könnyeső után a legboldogabb emberként kezd új életet

– Furcsa lesz már nem vízilabdázóként jönni ide?
– Nagyon – sóhajtott a pályafutását az idény végén befejező olimpiai bajnok, Kis Gábor, akivel Szolnokon a Korzó kávéházban, a pólósok törzshelyén beszélgetünk. – Legutóbb részegen voltam itt, két közös estével zártuk le az idényt a csapattal. Mind a kétszer úgy éreztem, nekem kell utolsóként hazamennem.

– Az utolsó, egri meccs után azt kérte, néhány nappal később kérdezzük, mert kell némi idő az élmények feldolgozására. Helyére került minden?
– Még most sem tudok úgy beszélni a pályafutásomról, hogy el ne érzékenyülnék. Bármennyire is tudtam és a saját döntésem volt, hogy vége, mégiscsak harminc évről van szó. Felnőttként persze képes vagyok értékelni a következő életemet, sok csodálatos élmény vár rám, mégis, nehéz elfogadni, hogy vége a vízilabdának. Pedig fél évvel ezelőtt azt mondtam, alig várom a pillanatot.

FRICSKA AZ EDZÉSEN

– Ne vicceljen!
– Akkor még nem éltem meg annyira, hogy mi is következik. Aztán ahogyan jött az utolsó hét, az utolsó edzés… Emlékszem, Nagy Viktornak lőttem kapura, és még átmentem, hogy Pipinek, azaz Kardos Gergelynek is lőjek. Mindketten megéreztük az esemény fontosságát. Nem akarok nyálas, sírós hülyegyereknek tűnni, de gombóc volt a torkomban. Egyébként Bátori Bence tönkretette az egész idény munkáját.

– Mit művelt?
– Kedvelt játék a vízilabdában a bojlizás. Passzolunk körbe, és nagyon oda kell figyelni egymásra, hiszen ha visszakapjuk a labdát, és átmegy a fejünk felett, az bojli. Még januárban bebojliztam Bencét, mondtam is neki, úgy kell abbahagynom, hogy ő már nem csinálhatja meg velem. Hát nem sikerült neki az utolsó edzés utolsó passzolgatásának utolsó két körében?! A galádok még a kamerafelvételt is elküldték az uszodából, látszik, ahogyan őrült módjára idegesen csapkodom a vizet. Bence küldött még videót A Wall Street farkasából is, amelyben Leonardo DiCaprio mondja, hogy visszavonul, aztán eldobja a mikrofont, hogy mégsem.

– Érvet kapott a folytatásra?
– Hülyéskedtem vele, hogy játszom még, de inkább nem. Ez így olyan lezárása volt a karrieremnek, amilyenről nem is álmodtam. Emlékszem, láttam, ahogyan Biros Pétert körbeállták az utolsó hivatalos mérkőzésén, és megtapsolták – valami ilyet láttam magam előtt, de úgy érzem, ennél is sokkal többet kaptam. Különleges volt az utolsó, Eger elleni meccs. Három és fél negyedig nem foglalkoztam vele, aztán gólt lőttem, és bevillant, a fenébe is, vége. Úsztam ki a többiekhez, és Zsile, azaz Zsivko Gocics, az edző sírt, meg a többiek is könnyes szemmel néztek rám. Összeomlottam. Egyébként nem bánom vagy szégyellem, ha sírok, mindig is érzelmes ember voltam, de próbáltam magam visszafogni, hiszen még tartott a meccs. Megrázott a vetítés, amelyet a feleségem, Dóri szervezett az utolsó szolnoki meccs utánra, akkor sem álltam meg pityergés nélkül. Ha visszagondolok a pályafutásomra, nagyon büszke vagyok minden eredményre, az olimpiai bajnoki címre, az érmekre, a kupákra, a legcsodálatosabb mégis az, amit az utolsó mérkőzéseken kaptam. Libabőr, hogy érezhettem, ennyien szerettek, az elmúlt napokban annyit sírtam, mint harmincöt év alatt összesen. Az egyik este az egyik csapattársam, Szatmári Kristóf üzenete után megrogytam, ám aztán abban a pillanatban valahogy le is tudtam zárni az egészet.

A VÉGÉN MÉG ALÁÍRT VOLNA

– Nem nehezítette meg a búcsút az ön felé áradó szeretet?
– Dehogynem, ha a vége felé odadugnak az orrom alá egy szerződést, gondolkodás nélkül aláírom. Az utolsó pillanatig viccelődtek vele a klubban, maradjak, nem is volt könnyű meghozni a döntést, amikor lássuk be, keresgélni kell a védőket, akik megfognak.

– Megállíthatatlan, tarthatatlan – duruzsolták a fülébe?
– Lett volna még helyem, de én tudom, mennyit kellett szenvednem azért, hogy a látott szinten teljesítsek. Ne legyünk álszentek, az élsportban a fizetés is fontos, így nyilván a jó pénz is érv lehetett volna, de harminchat éves vagyok, nem akartam lerombolni a rólam kialakult képet. Meg szeretnék végre adni a feleségemnek és a kisfiamnak, Milánnak, nem csak kérni.

– Magával szemben kellett határozottnak lennie?
– Egyértelműen, hiszen kívülről tényleg azt kaptam, hogy maradjak. Hónapok teltek el úgy, hogy nem az utolsó idényként gondoltam rá, aztán ahogyan eldőlt, hogy befejezem, hirtelen minden edzés, minden közös élmény fontosabbá vált. A kétnapos ünneplésen még csapattagnak éreztem magamat. Viszont amikor odajöttek hozzám, hogy Gabi, ki rendezi a számlát vagy ilyesmi, akkor mondtam: helló, már nem én vagyok a csapatkapitány. Egyébként gálameccset terveznek nekem Szolnokon, elvileg a Szolnok játszik majd az általam összeállított csapattal, de már most gondban vagyok, mert nem lehet harminc-harmincöt tagú a keret. Néhányan biztosan kimaradnak.

– Izzadhat, mint egy-egy kapitány a keretszűkítéskor.
– Szép lesz…

– Összességében mi hiányzik majd?
– A társak adták az igazi élményt, olyanok voltak nekem, mint a család, nehéz lesz nélkülük. Ugyanakkor vágytam már a szabadságra. Biztosan nem hiányzik majd az edzés, sőt a meccs sem, maximum az adrenalin. Viccelődve szoktam mondani, engem azért kell megfizetni, hogy beugorjak a vízbe, onnan már ingyen csinálom. Szenvedélyes pontyhorgász vagyok, és az igazán nagy halakat ősszel és tavasszal lehet fogni. Szeretek fotózni, gyakran néztem a képeket, hogy klassz, klassz, csak lennének már ott falevelek. Egyébként teljesen kivagyok, idén még nem tudtam horgászni. Általában eljutottam idény közben is, de most csak a vízilabdára figyeltem, tudva, hogy utoljára kell. Szeretek weblapokat tervezni, és a legfontosabb: egy kisember várja, hogy foglalkozzam vele. A Tüskevár a kedvenc regényem, mert nagyon beleéltem magam a természetközeliségbe. Hamarosan elkészül a házunk Szarvason, tájvédelmi körzetben, szeretném, ha Milán is megtapasztalná, mennyire jó a természetben lenni.

A NAGY „KÁPOSZTA” SEM VONZOTTA

– Ha szinte a családot jelentették önnek a társak, akkor hol van a helye az eredményeknek? Különösen a vízilabdában sokan a címeken keresztül definiálják magukat, kis túlzással nem is játékos, aki nem szerepel a Hajós valamelyik márványtábláján.
– Érdekes kérdés, mert nem azzal a vággyal pólóztam, hogy olimpiai bajnok legyek, de ez volt a cél, mert az előttem lévő generáció ezt vázolta fel. Igaz, ha a Duna-kupa megnyeréséért istenítették volna őket, akkor én is azt akarok nyerni. Két hétig könnyben úsztam, miközben az olimpiai arany után egy könnycseppet sem ejtettem. Jó, talán egyszer itthon, amikor Hosnyánszky Norbival felidéztük a történteket, de akkor is csak elérzékenyültünk, szóval össze sem lehet hasonlítani a két élményt. Ugyanakkor nem akarom, hogy bárki úgy értse, ez nem fontos nekem. Csodálatos, hogy olimpiát nyertem, nagyon nagy teljesítmény, visszaigazolást nyert általa, amin fiatalkoromban keresztülmentem, és valószínűleg nem kaptam volna olyan búcsúztatást, ha nincs az a győzelem. Az aranyérem óriási tartást adott és ad. Az emberek nagyon megrázóan tudnak beszélni arról, hogy lemaradtak egy olimpiáról, nem ennyiszeres vagy annyiszoros bajnokok. Bennem semmiféle hiányérzet nincs.

– Pedig világ- és Európa-bajnoki arany nincs a tarsolyban.
– A vébéarany ráadásul úgy nincs, hogy két héttel a rajt előtt mondtam le a szereplést. Viharosan alakult, hiszen senki sem hitte el, mennyire fáj a derekam, csak én éreztem. Bennem amúgy annyira nem volt űr, hogy én szurkoltam nekik a leginkább. Ha egyetlen érmet sem nyerek, és úgy fejezem be a pályafutásomat, ahogyan, akkor is a legboldogabb embernek érezném magamat. Ahogy ma mondják, #lovemylife.

– Nem bánja, hogy kimaradt az életéből a külföldi tapasztalat?
– Egyszer hívtak az egyik montenegrói csapatba, és bár sosem a pénzhajhászás vezérelt, akkor olyan fizetést ajánlottak, amilyet sohasem. Hülye, aki kihagyja, ám én kihagytam, akármekkora volt a káposzta. Persze, jól jönne az a pénz most, az építkezéskor, viszont végiggondolva cseppet sem bánom. A Vasasba szerződtem, többek között Varga Danival és Dumival, Hosival játszottam. Szegényebb lennék az élmények nélkül, ráadásul itthon is mindig megbecsültek.

– Mi következik a „vég” után?
– A korábban Szolnokon is dolgozó Mohi Zoltán keresett meg, hogy legyek az Invictus szakmai igazgatója. Kis klub, nagy tervekkel, nekem meg tetszik a kihívás, ráadásul sokkal több időm lesz a családra, a hobbikra. Tudja: horgászat, ősz, falevelek.