Tiszteli és csodálja a magyar vízilabdázókat – mi meg őt

„Ez a kilencedik” – jegyezte meg valamelyik csoportmérkőzés után Felipe Perrone a kvangdzsui világbajnokságon, bár a sportág hiányos statisztikai „adattára” miatt ez nehezen ellenőrizhető, abban maradtunk: a szerepléssel valószínűleg rekorder a sportágban. S nemcsak kiemelkedő klasszis, hanem elképesztően közvetlen, egy üzenetváltás után már írta is, melyik barcelonai kávézóban találkozzunk. Igazi délies figura, aki régi ismerősként köszönt és lebilincselő természetességgel kezd el mesélni az életéről.

– Annyi minden lehetne egy brazil kisfiúból, hogyan vált a vízilabda egyik nagy alakjává?
– Rióban születtem – nem favellában egyébként, ahogyan sokan hiszik, egészen normális életünk volt, de a klubban sok szegény kisgyerekkel játszottam együtt, és az mély nyomot hagyott bennem. Apám is vízilabdázott, és nagy rajongója volt a hatvanas évek magyar születésű brazil vízilabdaikonjának, Szabó Aladárnak. A labdarúgás persze sokkal népszerűbb Brazíliában, kevesen vágytak a vízbe, egész nap miénk volt a medence.

– Nehéz dolga lehetett eljutni onnan az élmezőnyig.
– Biztosan sokkal könnyebb egyáltalán a sportágban maradnia annak, aki Magyarországon vagy Horvátországban kezd el játszani, így én már gyerekként is arra készültem, hogy mindenkinél többet és keményebben dolgozzak. Nem is vagyok az a tipikus vízilabdás alkat, de rengeteg videót néztem meg a spanyol Manuel Estiartéról, és úgy éreztem, ha neki sikerült, nekem is megy majd. Az apám is mindig azt mondta, ha nagy játékos akarok lenni, sokat kell melóznom, nekem valahogy ez a DNS-embe van kódolva. Ha valamit mondanom kell, miért vagyok jó játékos, talán ez a válaszom.

– Mire emlékszik élete első világbajnokságáról, amelyen csupán tizenöt évesen vett részt Fukuokában?
– A nem hatalmas termetű, de ügyesen játszó spanyolok nyerték meg a vébét, aztán két év múlva, Barcelonában meg a magyarok győztek vagy tízezer ember előtt. Játszottam a brazil válogatottban, ám nagyon amatőrök voltunk, a meccseink után inkább szurkolóként néztem a legjobbakat, és azt éreztem, egy akarok lenni közülük.

– Két év múlva meg már spanyolként zakatolt a medencében. Könnyen ment a váltás?
– Hivatalosan igen, mert a nagymamám spanyol, illetve katalán – óvatosan kell ezzel bánni a megnevezéssel itt, Barcelonában –, a polgárháború idején költözött Brazíliába, ezért a bátyámmal, Ricardóval mindig is kettős állampolgárok voltunk. Később aztán beszélgettünk Ivan Pérezzel, hogy szeretnénk magunkat erősebb közegben kipróbálni, így tizenhat éves koromban Spanyolországba költöztünk. Nagy kihívás volt, de mert a bátyámmal jöttem, nem éreztem egyedül magamat, sohasem volt kérdés például, kivel töltöm a hétvégét.

– Ilyen fiatalon tudta, vagy inkább csak remélte, hogy egyszer megéri a nagy váltás, hogy tényleg az egyik legjobb játékos lehet alig 183 centis termettel?
– Nem szoktam túlságosan hosszú távra tervezni. Akkortájt egyszerűen arról álmodtam, hogy topjátékos legyek, és tudtam, ezért rengeteget kell dolgoznom – ami a mai napig igaz. Hogy máshogyan védekezzek manapság Vámos Márton ellen. Kásás Tamásnak olyan adottságai voltak, hogy szerintem ha kosárlabdázik vagy teniszezik, abban is klasszis lett volna. Nekem a munka jutott.

– Igaz, hogy sokat videózik?
– Persze, mert meg kell találnom a gyenge pontokat, hogy esélyem legyen. De azért közben az is mindig cél volt, hogy élvezzem a játékot. A világbajnokság például csak két hétig tart, az odáig vezető út, az az igazán kemény munka. Mindig ajándéknak éreztem, hogy nagyszerű csapattársakkal játszottam.

– Például az évtized elején a világválogatott Reccóban.
– Hogyne! Elképesztő megtiszteltetés volt Benedek Tiborral, Kásás Tamással, Madaras Norberttel vagy a többiekkel pólózni. Szinte gyerek voltam még, csak ültem Benedek mellett és kérdeztem, mit kell csinálni, ő meg jóindulatúan segített. Tettem a dolgomat, ám közben azt lestem a szemem sarkából, ők milyen megoldást választanak. Benedek elképesztően dolgozott, Madaras sohasem panaszkodott, hihetetlenül profi volt, Kásás meg... A tökéletes vízilabdázót testesítette meg. Aztán Spanyolországban Szirányi Balázzsal is játszottam, nála többet dolgozó pólóst még nem is láttam. Mindig lenyűgözött a magyar vízilabdában, mennyire tehetségesek a játékosok. Gyerekként a magyarok voltak a példaképeim, olyan szépen pólóztak. Mindig igyekeztem tanulni tőlük, de azért vannak határok. Hogy játsszon úgy az ember, mint Varga Dénes? Ahhoz újra kellene születnie!

– Ha sokat is tanult tőlük a Reccóban, jól sejtem, hogy nem az volt az igazi terepe?
– Minden klubnak megvolt a maga varázslatos szerepe az életemben. A Barcelonetával a nulláról indultunk, az elején egy-egy meccset nyertünk a Bajnokok Ligájában, aztán szépen a csúcsra jutottunk. A Reccóban rengeteget tanultam, mégis talán a Jug Dubrovnikban töltött két év volt a legszebb időszak, pláne, hogy a Margitszigeten nyertünk Bajnokok Ligáját. Az olyan nekünk, mint a labdarúgásban a Maracana, a történelmével, az előtérben a táblákkal a bajnokokról. Szóval, a Jugban minden passzolt, a horvátok Londonban olimpiát nyertek, a Dubrovnik volt a világ egyik legjobb csapata, én gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy ott játszom. A szurkolók imádták a vízilabdát, trófeákat nyertem, a karrierem csúcsára értem.

– Akkor miért tért vissza Barcelonába?
– Szükség volt rá, hogy ismét a spanyol válogatottban játsszak.

– Különlegesen alakult az élete, brazil, spanyol, brazil, majd ismét spanyol válogatott lett.
– Kétezerötben kezdődött a történetem a spanyolokkal. A kettős állampolgárságom miatt könnyen bekerültem a válogatottba, és egészen jó eredményeket értünk el. Igaz, bárcsak feledni tudnám a 2007-es vébét, amelyen hosszabbítás után kaptunk ki a magyaroktól az elődöntőben… Aztán 2010 és 2013 között gyengébben szerepeltünk, és visszatértem Brazíliába, mert szerettem volna segíteni a riói olimpián. Utána viszont elég kuszán alakultak ott a viszonyok.

– Meg tudja mondani, melyik ország a hazája?
– Képtelen vagyok választani, félig brazilnak, félig spanyolnak érzem magam. Amikor Brazíliában vagyok, hiányzik Barcelona, ha meg itt vagyok, érzem, brazil a vérem. Nehéz definiálni, viszont amikor közeledett a riói olimpia rajtja, tudtam, dolgom van. Spanyolországban a játékok kapcsán éremszerzésről, eredményről beszélgetünk, ám Brazíliában sokkal inkább a szociális felelősséget jelentette nekem az olimpia. Úgy éreztem, hogy vissza kell mennem, és tennem azért, hogy sok gyerek kezdjen el sportolni, a sport kitörési lehetőséget adjon a szegényebbeknek, az olimpia pedig fejlődési esélyt az országnak. Plusz érkezett Ratko Rudic, ő rengeteget tett a sportágért.

– Hogy érzi, élt az ország az olimpia kínálta eséllyel? Hiszen látjuk, a 2014-es labdarúgó-világbajnokság után mennyi stadion áll üresen…
– Nem hiszem… Nagyon nehéz változást elérni egy még csak fejlődő ország életében, mert nemcsak az a gond, hogy nincs pénz, a szervezetek sincsenek felkészülve arra, hogy kihasználják a lehetőséget. A világbajnoksággal és az olimpiával sok pénz érkezett, ám szerintem nem tudtak igazán jól élni vele. A politikai vezetőség is lehangoló, hiszen az elnök, Jair Bolsonaro próbálja fellendíteni a gazdaságot, de amit egyébként képvisel, az nekem szégyenletes.

– Ezért tért vissza Spanyolországba?
– A riói olimpia csodálatos volt, igyekeztem a legjobbamat adni és segíteni. A csoportkörben még a később aranyérmet szerző Szerbiát is legyőztük, soha tíz közé sem jutott korábban az ország, akkor meg negyeddöntőt játszhattunk az olimpiai bajnok horvátokkal. Ugyanakkor minden olyan rendezetlennek látszott, bennem pedig motoszkált az érzés, többet is elérhetnék a spanyolokkal, mint korábban, még lezáratlannak tűnt a történet.

– Sokan kritizálták a váltásai miatt?
– Volt, aki megértette, hogy mindkét ország a hazám, de sokan nem nézték jó szemmel. Tiszteletben tartom, aki nacionalistaként azt mondja, ne váltogassam a válogatottakat, de mit is mondhatnék? Brazilnak és spanyolnak is érzem magam, játszani akarom a sportágat, amelyet imádok, és csupán éltem a szabályok adta lehetőséggel. A sport nem háború, az edzők is dolgozhatnak más klubokban. Az pedig biztos, most már a spanyol válogatottból vonulok vissza.

– Mikor?
– Nem tudom még. Motivált vagyok és boldog, amiért játszhatok, nekem továbbra is élmény a vízilabda. Persze, munka is, mert van olyan nap, amikor szívem szerint nem mennék el az uszodába, mégis megteszem, ám összességében továbbra is élvezem. Néha eszembe jut, hogy az olimpia után mi következik, de igyekszem kiírtani ezeket a gondolatokat a fejemből, mert különben nehéz lenne élvezni a játékot.

– Hosszú ideje játszik a legmagasabb szinten, hogy lehet mindig derűs, közvetlen és motivált?
– Miért is ne lennék ilyen? Kiváltságos helyzetben vagyok, mert vízilabdázhatok, pénzt keresek vele. Sokszor eszembe jut, mennyire szegény gyerekekkel játszottam, ők hogyan éltek, én meg egész pályafutásom alatt profi lehettem. Európában is vannak gondok, nem mindenki él jól, de Brazíliából érkezve meg tudom becsülni, hogy alapjában véve jók a kórházak, az egészségügyi ellátórendszer, az iskolák, a tömegközlekedés. Miért panaszkodnék?

– Magyarországon is jól lehet keresni a sportággal. Olyan tisztelettel beszél hazánkról, sohasem akart itt játszani?
– A magyar a legjobb bajnokság, ez nem is kérdés, de amikor ajánlatot kaptam, sohasem volt jó az időzítés. Valószínűleg már kimarad a pályafutásomból.

– Nyugodtan üldögélünk a kávézóban, nem rohanják meg szurkolók, mint talán Dubrovnikban. Hogyan viseli, hogy hiába eredményes a sportág, nem a vízilabdáról szólnak elsősorban a hírek?
– Dubrovnik persze egészen más volt, és bár azért itt is ismerik a vízilabdázókat, mindenki hall róluk, a focisták sokkal népszerűbbek. Ez még mindig jobb – Brazíliában a vízilabda szót hallva visszakérdeznek, hogy mi az, lovon űzik? A kilencvenes években elképesztő válogatottjuk volt a spanyoloknak, talán valamivel jobban is használhatták volna, hogy ismertebbé tegyék a sportágat, de nem panaszkodom, nem rossz az elismertség.

– Ha arrébb is van a visszavonulása, megfogalmazott már terveket a hogyan továbbról?
– Úgy látom, hogy éppen az említett nagyszerű generáció tagjainak okozott gondot, mit kezdjenek magukkal az élsport után. Néhányan közülük drogproblémákkal küzdöttek, ismerjük Jesús Rollán szomorú történetét, Pedro García pedig mostanság televíziós show-műsorban szerepel, és őszintén beszél a drogproblémákról. Szerintem az én generációm tagjai is igyekeznek tanulni a példájukból, és mást is csinálni a vízilabda mellett. Én üzleti szakon végeztem, sportadminisztrátori és edzői végzettségem is van, Alberto Munarríz mérnök, a fiatal Álvaro Granados ügyvédnek tanul, szóval mindannyian próbálunk készülni a civil életre. Az elődeink elképesztőek voltak, ideálok, de az átmenet senkinek sem könnyű.

– Mielőtt odáig ér, elmondaná, mi jut eszébe, ha azt mondom: 2021 és Fukuoka?
– Ott kezdődött a nagy sorozat, és klassz lenne visszatérni az első vébém helyszínére, amely a tizedik lenne, de annyi minden nem rajtam múlik. Hiába akarok én olimpiai érmet szerezni vagy világbajnok lenni, ez csapatsportág. Az biztos, hogy mindent megteszek, elképesztő lenne szerepelni a vébén.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. november 23-i lapszámában jelent meg.)