A befejezetlen szimfónia – Benedek Tibor öröksége

„Kompromisszumokra mindig kénytelen hajlani az ember; egy pillanatig sem hittem, hogy ha befejezem, akkor utána az életben minden szép lesz. Voltam annyira…, hogy is mondjam…, bátor vagy férfi, hogy kimondjam: köszönöm, befejezem. Jókor váltani, az az igazán jó lépés. Tudni, hogy tökéletes, ha most van vége. Szép pályát építhetek fel edzőként, mostantól ez érdekel, a játékoskarriert lezártam, nulla hiányérzettel”   – mondta Tibor, miután saját terveinek megfelelően, 40 évesen úgy döntött, Reccóban, a világ akkori legjobb együttesében fejezi be páratlan játékos-pályafutását.

És az a legszebb az egészben, hogy – nem jött ki a vízből. Másodedzőként végigúszta a nyarat, hol a csapattal, hol az edzések után. „Szerencsés vagyok, hiszen imádtam edzeni, számomra a vízilabda a mindennapos elfáradás gyönyörűségét jelentette, az edzés örömét, nem csak a mérkőzéseket. És tartom a ritmust, azóta is csaknem minden nap ott vagyok a medencében. Ez elég, naponta kell negyven perc, az már jó – bár másként működik a testem így, mintha a szokásos három-négy órát lennék a vízben. A lényeg, hogy az elfáradás és a kielégülés ugyanúgy megvan” – mondogatta ekkoriban. Amikor a kapitánykérdést feszegettük, még elutasítóan válaszolt, mondván, London van a fókuszban. Ám a játékokat követően már egyértelműen jelezte: igenis érdekli a poszt. Most már elárulhatom: bár szinte mindenki úgy gondolta, egyértelműen ő lesz a befutó a 2012 őszén esedékes szavazásnál, direkt megkért arra, hogy egy interjú a voksolás napján jelenjen meg a Nemzeti Sportban, mert szeretett volna efféle lelki „segédpontokat” szerezni az elnökségi tagoknál. Ebben többek között a következőkkel ütötte el a vele kapcsolatban zárójelben megfogalmazott ellenérvet, hogy zéró edzői tapasztalata van: „Igaz, hogy nincsenek ob I-es edzői tapasztalataim, viszont nem is akarok ott edző lenni. Félreértés ne essék, nagyra tartom a munkájukat és maximálisan szeretnék együttműködni velük – ám azt látni kell: tizenöt évig voltam Kemény Dénes mellett, ebből három évet aktív másodedzőként, azaz a világ legjobbjától tanultam. Ennyi elég ahhoz, hogy érezzem, alkalmas vagyok-e a feladatra vagy sem. Én erre készültem, hogy a magyar vízilabda-válogatottat akarom vezetni. Ebbe a világba nőttem bele, itt, a legjobbak között éltem több mint két évtizeden át – ezt Dénesen kívül elég kevesen tudják elmondani magukról. Külföldön akad rá példa, az olaszoknál Alessandro Campagna, aki Ratko Rudic mellett kezdte másodedzőként, s lett kapitány – de talán még jobb példa Franz Beckenbauer, aki edzői tapasztalat nélkül csinált két éven belül világbajnoki döntős együttest a német focistákból.”

Nos, Tibornak elegendő volt fél év. Indulás gyanánt ezüstig szaladt a világliga cseljabinszki szuperdöntőjében, ám a barcelonai világbajnokságon az első hét döcögését követően az egyenes kieséses szakaszban elkezdett csodát csodára halmozni az újjáalakított válogatott. Nagy Viktor szédületesen védett (két ötös a horvátok elleni elődöntőben), a Varga testvérek, Dániel és Dénes varázsoltak, nemkülönben Szivós Marci, aki elégtétel gyanánt az aranyat érő gólt szerezte Montenegró ellen.

Korántsem mellesleg Tibor olyan performanszt adott elő a meccset megelőző este, hogy az őt csapatkapitányként még nem ismerő fiatalabb játékosok saját bevallásuk szerint a szobából kijőve legszívesebben egyenesen az uszodába mentek volna, szétkapni bárkit, aki az útjukba kerül:  „Ezt áthoztam, mert ezek az összetartások fontosak. Az egész világbajnokságnak megvolt az a légköre a csapaton belül, amivel aranyérmet lehet nyerni. Ami a megszólalásomat illeti, nyilván van elég tapasztalatom ebben, és úgy éreztem, ez az, amivel most nyerni lehet” –  magyarázta a barcelonai éjszakában. Meg azt is, hogy mi számított igazán, amivel sikerült sokkolni a vízilabdavilágot:    „El kellett hitetni a srácokkal, hogy jók vagyunk. Ez nagyon sokat számított: higgyék el magukról, hogy jók, hogy tudunk nyerni, lerázni magunkról, hogy tudjuk, a többiek még előttünk járnak. Mert igen, a szerbek, az olaszok, tán a horvátok és a montenegróiak is előttünk járnak. Ha azonban a hitünkkel pótoljuk, amit még kevésbé tudunk, akkor van esélyünk. Különösen, hogy ez egy új csapat egy sor újdonsággal és hatalmas hittel. Ettől voltunk hitelesek az egész világbajnokságon. A taktika is fontos, nagyon sokat dolgoztunk rajta, de én úgy vélem: az maximum negyven százalék.”

A folytatás csak picivel volt haloványabb, jóllehet ezt tisztán látta előre:  „Amit vállaltam, az nem ez az aranyérem volt, hanem az, hogy a következő négy évben levezénylem és végigcsinálom a nehéz korosztályváltást. Tudom, lesznek ebben sokkal rosszabb részek is, nem mindig a dicsőség jut majd – viszont van annyi tapasztalatom, hogy jól fogom kezelni ezt a sikert, és ugyanilyen alázattal folytatom a munkát.”

2014 csúcspontja a budapesti Eb volt, ahol egy mámoros éjszakán még a szerbeket is sikerült legyőzni – ez csak nekünk jött össze ebben a három évben –, ám a döntőben elég randán megütöttek minket, majd – ami még fájdalmasabb – a második gárdájukat sem tudtuk legyőzni a világkupán. Tibornál itt kicsit eltört valami: úgy gondolta, lesz, ami lesz, beleáll a fiatalításba. A klasszikus aranykorszakokban a feltörekvők akkor kerültek be, ha elég jók voltak ahhoz, hogy kiszorítsák a posztjukon játszó idősebbet. Most viszont…

„Az volt a fejemben, hogy nem fogom tudni végigjátszani azzal a csapattal a négy évet, nem is szeretném, mert nekem az a feladatom, hogy egy új generációt beépítsek, amellett, hogy eredmény is kell. Megnéztem, hogy az átlagéletkor Rióra elérte volna a londonit, amivel pont az volt a bajunk, hogy már idős csapat volt, de mivel egyből nyertünk Barcelonában, nehéz volt változtatni. Úgy éreztem, mindenképpen ki kell próbálnom új, fiatal játékosokat, de ezek a próbálkozások igencsak sok zavart okoztak. Először a világkupán, a következő évben a világligában is. A törést valahogy ez hozhatta. Szükségét éreztem annak, hogy legyenek új játékosok a csapatban, és ez lehet, hogy okozott olyan belső problémákat, amiken csak különböző, újabb belső változtatások segítségével tudtunk túllépni”  – nyilatkozta utóbb a vlv-nek.

2015 hektikussága nagyrészt ennek volt betudható: hatodik hely a világligában, majd ötödik hely a világbajnokságon. Utóbbi volt a fájdalmasabb, elvégre a szürkécske olasz gárdától kaptunk ki a negyeddöntőben.

„Tönkretetted a karrieremet!”   – förmedt rá Tibor a FINA olasz pólófőnökére, Gianni Lonzira az uszoda mellett a kazanyi éjszakában, mert persze szokás szerint éreztük, milyen rafkósan tolták az ellenfelünket, mint oly sokszor a Lonzi-érában. Kissé polemizáltak olaszul, de persze Tibor is érezte, nem elsősorban ezen múlt. És később azt mondta, a kapitánysága negyedik évét élvezte a legjobban, amikor kőkeményen rendet rakhatott a válogatott háza táján, majd innen indultak neki az olimpiának.

És – akár meg is lehetett volna. A belgrádi Eb-n sikerült egy biztató bronz, Rióban pedig rögtön úgy indítottuk a csoportmeccseket, hogy a topfavorit szerbek ellen szinte végig vezettünk, és ha az utolsó másfél percre Nagy Viktornak nem kell kijönnie izomgörcs miatt… Ezalatt egyenlítettek. Mégis, úgy festett, a döccenők ellenére is összeállt a játékunk, elsőként mentünk tovább a csoportból, jöhetett Montenegró.

Hogy aztán egyetlen negyed bezúzzon mindent. Ezalatt a negyeddöntőben elmentek 4–1-re, és bár elképesztő energiákat mozgósítva visszakapaszkodtunk ikszig, az ötöspárbajt elbuktuk – így odalettek az éremálmok. A magyar volt az egyetlen csapat Rióban, amelyik nem kapott ki a négyszer nyolc perc alatt, mégis: maradt az ötödik hely.

Több volt ebben. Ám valahogy nem került minden a helyére. Mintha túlzott feszültség munkált volna benne, hogy minden tökéletes legyen. A csapatot szinte teljesen elzárta a nyilvánosság elől a felkészülés időszakában, az olimpián még a netet is ki akarta kapcsoltatni a faluban azon az emeleten, ahol a srácok laktak Rióban, és megtiltotta bárkinek is, hogy sérülésekről beszéljen, holott az ausztrálok visszataszítóan brutálisan játszottak, eltörték Hárai Balázs bordáját, szétzúzták Varga Daniét – nincs olyan kontaktsport, ahol ez ne számítana. Nem hivatkoztak rá, ám ez döntően befolyásolta azért a csapat teljesítményét.

Ettől függetlenül Tibor kijelentette:  „Egészen az ötméteresekig én a fél karomat rá mertem volna tenni arra, hogy ez a csapat alkalmas az olimpiai győzelemre. Utólag végignézve a történteket, látva a szerb csapat teljesítményét az utolsó három mérkőzésen, ez már kicsit álomszerűnek tűnik, olyan, mintha az én álmom lett volna, de én azért szeretek álmodni… Hittem az általam választott játékosokban, hittem, hogy azok, akik odaállnak az ötméteresekhez, be is fogják lőni, mert tökös gyerekek.”

S bár mindenki marasztalta, ő úgy döntött, nem folytatja. Visszaolvasva az akkori búcsúinterjút, szívbemarkoló ez a kérdés és válasz:

„Leszel még szövetségi kapitány?”

„Ezt nem tudom megmondani. Hosszú az élet, és én még nagyon fiatal vagyok, meglátjuk.”

2016 őszén elkezdett az UVSE szakmai vezetőjeként dolgozni, majd egy idő után úgy döntött, visszatér a medencepartra, és átveszi a felnőttcsapat vezetését. Közben 2017-ben még a régi társakkal megnyerte a masters-világbajnokságot, a szigeten ötezren voltak kíváncsiak esténként az attrakcióra – mondjuk úgy, Tibor ugyanolyan fittnek tűnt, mint pályafutása során bármikor. Aztán 2018-ban, amikor egy gálameccs erejéig újra összeálltak, szinte a semmiből jött egy borzalmas jel, hogy valami nagyon nem stimmel odabenn.

És ahogy múltak a hónapok, úgy érkeztek az egyre aggasztóbb hírek. Senki sem akarta elhinni, hogy éppen ő, az egészség mintaképe… Eleinte még persze reménykedett mindenki, az információmorzsákra alapozva, Tibor ugyanis a családján és az orvosokon kívül nem volt hajlandó semmit sem megosztani a betegségéről. Nem rejtőzködött el: szívbemarkoló volt ránézni az UVSE mérkőzésein – szívet melengető volt ugyanakkor látni, milyen elképesztő fejlődésen megy át a jóformán kölykökből álló együttes a keze alatt. Érződött, ez az ő igazi terepe: a jövő generációiból klasszisokat faragni. Plusz irtózatos lendülettel vetette magát a honi utánpótlásképzés megreformálásába. Posztspecifikus edzések, videoelemzések, ami belefér. De magáról – legfeljebb elejtett félmondatok a hozzá legközelebb állóknak.

Mígnem a mester 2020 májusában egy közleményben jelezte: visszavonul a vízilabdától. Ekkor már egyre többen sejtették, hogy nagy a baj. A remény folyamatosan halványodott, majd június 18-án hajnalban az utolsó kis lángocska is kihunyt.

Ami megmaradt – az öröksége. A szelleme. Az útmutatásai.

Az UVSE legjobbjait közben persze elvitték a legjobb csapatok. A visszajelzések pedig már érkeznek az új edzőiktől: Tibor tanítványai rutinszerűen maradnak plusz 30-40 perceket az edzések után a vízben. Mert ezt látták a Mestertől.

Mondják, 13 éves fia, Mór szent révületben hajszolja magát, hogy ugyanolyan jó játékos legyen, mint egykoron apa volt. Azt pedig láttuk: a törhetetlen akarat miképp repíthet el egy legfeljebb közepesen tehetséges, átlagos termetű srácot a világ tetejére.

Általa, általuk él ő tovább. Most – és mindörökké.

(Vége)