Amikor Benedek Tibor „átlépett” a felnőttek közé – egy rémes olimpia gólkirálya

 

„Huszonegyből tizennégy vízilabdás a sportosztályban – hát nem voltunk jó gyerekek...” – emlékezett vissza Tibor mosolyogva a középiskolás időkre, amikor pillanatnyilag jó ötletnek látszott, hogy jegyeket írogassanak be maguknak az osztálynaplóba. Bónuszként Varga Zsolti felrobbantotta a kémiaszertárt, amiért neki hamarabb véget ért a rákóczis kaland, ám az uszodában ettől még folyvást együtt lógtak. Akkoriban fedezte fel kis hazánk Uri Geller mágiáját, a két srác attól fogva hónapokon át igyekezett kanalakat hajlítgatni, többek között.

Emellett táplálékkiegészítők után nyomoztak, továbbá különféle extra módszerek után kutattak, hogy próbálják erősíteni magukat. Az egyik legtutibb „beruházásuk” egy bokszzsák volt, amelyet vadul püföltek a hivatalos edzésidőn túl.

Holott az Újpestnél ekkoriban egyébként is teljesen másféle tréningek divatoztak a zseniális mester, Görgényi István jóvoltából. Miközben mindenki más még bele volt ragadva a heti egy-két szárazföldi erősítésbe, illetve az akkor alkalmazott ősi gyakorlatokba, az újpestiek naponta jártak a tornaterembe. Minthogy nem náluk játszottak a legnagyobb ászok, eleinte ez még nem domborodott ki annyira, cserébe a vereségeik után azt kellett hallgatniuk, hogy „Na, mi van srácok, nem volt elég fekvőtámasz?”

Amikor Tiborék megérkeztek, Kovács István még az újpestiek egyik bekkjeként a medencében tolta a csapat szekerét.

„Vékonyka fiú volt tizenhét évesen, csendes, de elképesztően tudatos – idézi fel a kezdetetek a lilákat később a csúcsokra kormányozó sikeredző. – Rengeteget dolgozott pluszban a klubban is, a válogatottban is. Ott akkoriban egy elég erős brigád jött össze, nem tudom, mennyire szerették Tibit, de az biztos, hogy kilógott közülük azzal, amennyivel többet melózott ott is mindenkinél.”

Már a korosztályos válogatottakban elég hamar kitűnt, a szovjetek ellen volt olyan, amikor egy 8–7-re megnyert partin lőtt hetet, majd egy 12–11-es győzelem alkalmával szintén (amikor még a felnőttválogatott meccs mellett az ifiknek is rendeztek előmérkőzést). A csúcsot az 1989-es isztambuli ifi Eb jelentette, amelyen parádés produkciókkal meneteltek aranyéremig Kemény Ferenc vezetésével. A döntő félidejében még 7–3-ra vezettek a jugoszlávok, hanem ekkor beindult a Benedek, Varga páros, így a negyedik negyed közepén már mi vezettünk 9–8-ra, majd Tibor tízméteres bombája a győzelmet jelentette. Innen egyenesen Canet-en-Roussillonba utazott a két balkezes Fecsó bácsi társaságában, a junior-világbajnokságon viszont ha kevéssel is, de lemaradtunk a dobogóról, Szivós István szövetségi kapitány pedig közölte:  „Maradéktalanul kizárólag a két legfiatalabbal, Varga Zsolttal és Benedek Tiborral lehettem elégedett.”

Hamarosan Újpesten is érkeztek az első sikerélmények, igaz, a Vasassal vívott kupaelődöntő kissé kaotikusra sikerült, minthogy oda-vissza ugyanaz az eredmény született (11–13, 13–11), ám mielőtt jöhetett volna a hirtelen halál, az egyik angyalföldi pólós öccse egy bírói jelzést féreértve átlendült a Komjádi betonkorlátján, és a medencébe taszajtotta Szentgyörgyi játékvezetőt, ami miatt azonnal lefújták a visszavágót. Mindazonáltal akkoriban még a „dőljön el a pályán” megközelítés dívott, így hamarosan harmadik meccset vívtak a felek, amely ugyanúgy hirtelen halálba torkollott, amelyben Benedek gólja döntött a lilák javára – akik aztán szépen haltak meg a fináléban az akkoriban egyeduralkodó Fradi ellenében.

Innen egyenes út vezetett a felnőttválogatottba, ahol az új kapitány, Konrád János 1990 tavaszán egy románok elleni felkészülési meccsen szavazta meg az első fellépést Tibornak Péter Imrével egyetemben. A nyár nagyobb felnőttviadal nélkül telt, minthogy a világbajnokságot az ausztráliai Perthben a déli félteke nyarára, 1991 januárjára időzítették, ehelyett egy Nemzetek Kupája nevű félhivatalos tornát gründolt a LEN, amelynek római négyes döntőjében harmadik lett a válogatott. Tibornak rögtön az NSZK elleni nyitó meccs első negyedében berepedt a dobhártyája, így gyakorlatilag a kispadról nézte végig az egész viadalt. Nem hivatalos kiegészítés gyanánt megjegyezhetjük, hogy az ekkor megejtett avatási szertartás során „némi” kár keletkezett egy hotelszobában, a válogatottat uraló vad korszellem jegyében például pillangókéssel széthasogatott párnák is szerepeltek a „programban”... Ennek kapcsán ugyanakkor érdemes visszaidézni, amit Tibor visszavonulását követően mondott erről: „Nem tagadom, akadtak balhéim, de ezek kizárólag csapatbalhék voltak, amelyekben mindenki részt vett. Én sohasem csináltam egyedül semmit, azaz rólam azért senki sem mondhatta, hogy balhés gyerek vagyok, engem egy pillanatra sem fenyegetett az, hogy elkallódom.” 

Illetve, még egy intelem, amelyet érdemes magával vinnie mindenkinek: „Ami a vadságokat illeti, tartom, mindennek megvan a maga ideje. Az sem jó, ha valaki túl hamar megkomolyodik, és az sem, ha túl sokáig képtelen megállapodni. A húszéves legyen vad, éljen úgy, mint egy húszéves, különben hamar kiég. De ez fordítva is igaz. Azaz nem baj, ha fiatalon bulizni mész – bár azt képtelen vagyok elfogadni, ha valaki a meccs előtti estén teszi –, idővel viszont az idő mind nagyobb részét töltse ki a család.”

A várnai junior Eb-bronzot követően az új idénynek mindenesetre új trénerrel vágtak neki Újpesten, a rendszerváltás jegyében immár UTE néven – Görgényi István nemigen tudta tolerálni, hogy folyamatos ellenszélben kell dolgoznia, így felállt a kispadról azzal, hogy úgy gondolja, nagyra hivatott társaságot hagy örökül.

Mielőtt elég fényesen kiderült volna, hogy a próféta beszélt belőle, ismét a válogatott volt soron a januári vb-re tekintettel, és egy őszi felkészülési páros mérkőzésen először ismerte meg az ország Benedek Tibor nevét. Az első találkozón a jugoszláv gárda ellen sokan feszengtek igen kínosan a Komjádiban, illetve az MTV képernyői előtt, hiszen az olimpiai és világbajnok vendéggárda a harmadik negyed elején 5–0-ra vezetett. Hanem ekkor beindult a két újpesti, Benedek és Vincze Balázs, az uszoda izzott, Knézy Jenő önfeledten kiabált, Tibor bepakolt egy hármast, majd 7–7-nél Vincze közelről besegített egy lepattanót a duda pillanatában, így legyőztük a világot uraló sztárgárdát (és másnap is 9–9-re végeztünk vele).

Ezek után a világbajnokságon a korszak addigi eredményeihez mérten kifejezetten értékesnek számító bronzérmet sikerült akasztani. Tibor 18 esztendősen igen hasznos tagja volt a csapatnak, két szoros mérkőzésen is a helyén volt a szíve a döntő pillanatokban, a németek ellen egygólos vezetésnél szerzett labdát az ellenfél utolsó támadásánál, míg az ausztrálok ellenében győztes gólt lőtt.

Itthon pedig következett az első nagy lila futam: a Görgényi-féle módszereket továbbvivő Kovács István vezetésével az újpestiek legázolták a honi mezőnyt. Előbb a Magyar Kupát nyerték meg óriási fölénnyel a Fradi ellen (16–9, 16–16), majd a bajnokságban is diadalmaskodtak egyetlen döccenővel (az elődöntő első meccsén nyertek a zöldek – ez volt az UTE egyetlen veresége az egész idényben).

„Azért is robbanhatott az a csapat, mert a játékidőt felemelték négyszer kilenc percre, és annyival több lefordulást tudtunk csinálni, amivel szétszedtünk mindenkit – emlékszik vissza Kovács István.  – Hamar rájöttem, nekem igazából nem kell túlzásba vinnem semmit, hagytam őket vízilabdázni.”

A válogatott ezután egy világkupa, Európa-bajnokság kombóra kezdett készülni 1991 nyarán – és útközben Benedek felállított egy azóta is megdönthetetlennek tetsző magyar rekordot: a hollandok elleni dordrechti meccsen 10 gólt szerzett, igaz, a partit elveszítettük 21–20-ra egy végleges kiállítás miatt. Ennél sokkal több jó hír már nem érkezett később a gárdáról, hiszen a barcelonai vk-n 4., az athéni Eb-n pedig 5. helyen végzett a csapat (Tibor később egy bronzzal búcsúzott a korosztályos versenyektől a Long Beach-i junior-világbajnokságon).

Hogy a történtek után az olimpiai felkészülés a megfelelő mederbe terelődjék, a szövetség Konrád kapitány mellé rakta az itáliai légióskodásból hazatérő Horkai Györgyöt, akinek hála metamorfózison ment keresztül a válogatott. Rendbe tette a taktikát, megpörgette a fizikai felkészülést, s ez egyre látványosabb eredményekben köszönt vissza, így például a polgárháború miatt az olimpiáról kizárt jugók távollétében toronymagas favorittá előrelépő spanyolok legyőzése Barcelonában. Más kérdés, hogy a kettős szereposztás egyre nagyobb feszültségeket szült, Konrád szorost vezényelt, Horkai a háta mögül zónát mutatott, plusz nyilatkozott a csapatról is, amit a kapitány egyre nehezebben tolerált, így az olimpia előtt egy hónappal Horkai leköszönt. A játékosok küldöttséget menesztettek hozzá, de hajthatatlan maradt – miközben egykori pescarai főnöke, az olasz válogatott mellett afféle mindenesként tevékenykedő és persze a fiát is szemmel követő Pomilio apuka telefonon hálálkodott neki, hogy nem lesz ott Barcelonában.

Ahol az olasz, spanyol páros szépen ki is pörgetett minket, miután a nyitó meccsen ikszeltünk az olaszokkal, bár ha eggyel nyerünk, tán akkor is megoldják... Tibor tette a dolgát, gyártotta a gólokat, de húszévesen egyedül nem válthatta meg a világot: 22 góljával Manuel Estiartéval holtversenyben elnyerte a gólkirályi címet, miközben részese volt minden idők leggyengébb ötkarikás szereplésének, elvégre a válogatott a 6. helyen végzett. Akkor ez kevésbé zavarta. Bár a reptérről befelé jövő buszon ülve a lelkesen integető tömeg láttán belenyilallt, „hogyha tudnák, mit csináltunk odakint”, mégsem élte meg annyira tragikusan az egészet. Ahogy rutinos edzőként magyarázta: „Sokáig jobban kerestem a saját sikerélményeimet, fiatalon a gólszerzés még tán fontosabb is volt, mint a csapat sikere. Nézd, én a 17-18-20 éves játékosaimtól sem várom el, hogy átérezzék, mit jelent a csapategység – fontos az önmegvalósítás, tanulják meg a saját erejüket kezelni. Meg kell élni, milyen önzőnek lenni, szidást kapni, de azt is, milyen az, hogy bármikor gólt tudok lőni.”

A góllövés tehát már ment. Az aranyérmek viszont még hiányoztak.

(A 3. részben: Európa csúcsán)