Benedek Tibort megmentette a sydneyi olimpián szerzett aranyérem

Sokadszor is visszapörgetve a filmet, valóban feltűnő, hogy még az elején, amikor messze jártunk attól, hogy eldőljön a parti, a balkezes csupán mosolyogva megfordult a góljait követően, semmi őrjöngés vagy öklözés. Mintha csak tudná: ez most így van megírva, csináljuk, nevessünk, élvezzük. És ott van még az egyik legemlékezetesebb fotó, amely talán az utolsó, 13. gólunk után készült: a kispadon szinte mindenki állva ünnepel, aki ül, Kásás Tomi, ő is magasba löki a karjait, miközben Tibor egy törülközővel a nyakán hanyagul hátradőlve ül – és mosolyog.

„Minden más volt, mint előtte az egész életem során bármikor. Csak játszottam, semmiféle görcs, semmiféle kétség. Bement, hát persze, hogy bement, miért ne ment volna be? Hogy mindez egy olimpiai döntőben történt? Igen, akkor, mikor máskor? Az egész tök természetesnek hatott, tök magától értetődő volt. Soha a közelébe sem kerültem ilyen lelkiállapotnak. De talán elhiszed, ha azt mondom: ez nem is történhetett másképp.”

Így szólt Tibor magyarázata néhány hónappal később, amiből talán látszik, milyen elképesztően nagy utat járt be egyetlen év alatt – meg egy évtized alatt. Harmadik olimpiáján ért révbe, amelynek kapcsán elég egyértelműen fogalmazott: „Engem megmentett ez az arany. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha megint veszítünk, de azt tudom: a sárba tiprásom után teljesen másképp álltam az emberekhez. Ez a győzelem segített hozzá, hogy ismét úgy érezzem: nem kell félnem tőlük. Hogy nem kell törődnöm azzal, vajon tényleg azt mondja-e, amit gondol vagy valami mást. Varga Zsolt próbálta belém verni, akkor is jó vagyok, ha nem nyerek olimpiát, akkor is sokat elértem, nincs szégyellnivalóm… Ezt oly könnyű kimondani – átélni más. Valahogy persze ezen is túl lettünk volna, de nem egykönnyen.”

Illetve akadt még egy jellemző megállapítása, ami jól illusztrálta a „honnan hová” ívet, amely olyannyira jellemezte azokat a játékosokat, akiknek a kilencvenes évek első fele gyűrte meg (törte meg?) a lelkét.

„Az arany megnyerésének pillanata mindenért kárpótolt. Mindenért. Őszintén. Akkor nem is elsősorban örömet éreztem, hanem valami hatalmas, kimondhatatlanul nagy elégtételt. Nem tudtam ugrálni, még csak nem is sírtam, csak elteltem boldogsággal, és kizárólag az járt a fejemben: végre nem tudnak velem, velünk mit csinálni, nem tudnak megtalálni, nem tudnak szapulni.”

Miután még jobban ülepedtek a történtek, ugyanezt még konkrétabban is kifejtette:  „Az olimpiai döntő életem legjobb meccse volt, és ezt most már senki sem veheti el tőlem. Egyetlen ember kritikája sem érhet el, ha úgy akarom. Elég, ha én kritikus vagyok magammal szemben, azt viszont nehezen viselem, ha olyanok szövegelnek, akik nem értenek hozzá, vagy amikor azt fejtegetik, hogy mi már nem igazán tudunk jól játszani és nyerni. Ezektől megőrültem volna az olimpia előtt. Aki egyszer meg tudta mutatni, az megcsinálta. Ezért emlékszem vissza még mindig szívesen a sydneyi negyedik negyedre, amikor csak ültem a padon, az öröm különösebb jelei nélkül, elégedetten. Az a meccs az egész addigi pályafutásom visszaigazolása volt.”

Nem akarnék teljesen rácsavarodni erre az egy mérkőzésre, mégis érdemes elidőzni mellette, mert 1999–2000 tényleg fordulópont volt Benedek Tibor pályafutásában: éppenséggel addig sem nevezhető kudarcok sorozatának, ám a nagy áttörést követően monstre szárnyalásba váltott.

Visszavonulásakor, éretten, immár egy komplett karriert maga mögött tudva ekképp tekintett vissza az ezredfordulóra: „Mi, idősebbek, illetve azok a fiatalok, akik nagyon korán kerültek be a válogatottba, még a rosszabb szériák idején, rengeteget profitáltunk az akkori kudarcokból. Megtanultuk azt, hogy olykor igenis üvölteni kell, torkunk szakadtából, akár egy taktikai értekezleten, akár egy meccs előtt az öltözőben, akár a meccsen. Volt egy nagyon hosszú időszak, amikor ezt én szégyelltem csinálni, mert nem gondoltam volna, hogy segít. Ám az idő és néhány közvetlen élmény megtanított arra, amikor igazán kell, tényleg ki kell adni mindent magunkból, különben később nagyon bánni fogjuk, hogy akkor és ott gátlásosak voltunk. Tudod, hány elveszített döntő éjszakáján éreztem azt tökrészegen az adott szórakozóhelyen, hogy hú, ha most lenne a meccs, de odamennék és szétverném őket?! Akkor kellett az alkohol, hogy oldódjanak a gátlások. Az évek során viszont megtanultam, hogy a legfontosabb mérkőzésekre miképp lehet magamat feltüzelni, csapatkapitányként pedig azt is, hogy miként lehet a többieket. Mondjuk, ebben óriási lépés volt az első olimpiai győzelem, az tízszer, százszor, ezerszer fontosabb volt mindegyiknél. Gyerekkorunk óta belénk ivódott, hogy ebben a sportágban csak akkor vagy valaki, ha olimpiát nyertél. És miután ez megvolt, minden megváltozott. Addig az motivált, hogy ne kapjunk ki. Azután már az, hogy minél többször győzzünk. És ez nagyon más. Azt ugyanis tudod, hogy mindig nem lehet győzni, viszont ha néha vereséget is szenvedtünk, az messze nem vágott úgy a földhöz, mint korábban. Ettől pedig csak még jobban kezdesz játszani: ha nem akarsz kikapni, akkor félelemmel játszol, hiszen tartasz a bukástól és a vele párosuló kritikáktól. De ha a sikerért hajtasz, a győzelem öröméért, az teljesen más.”

És tényleg teljesen más lett minden. Bár 2001-ben megmutatkozott, hogy egy olimpiai diadalt követően nem könnyű újratöltődni (ne feledjük: a déli félteke okán eltolódtak a játékok, október 1-jén vívtuk ama bizonyos finálét az oroszokkal), pláne nem úgy, hogy az akkor totális újdonságként rendezett budapesti vízilabda Eb-t (ma már ez rutinszerű, akkor ez volt az első mega vizes esemény 1958 után) akkora őrület övezte, hogy az már az első ráúszás idejére felőrölte a gárdát.

Perspektívába helyezve viszont láthatjuk, ez apróbb hullámvölgynek bizonyult csupán – hamarosan a felívelés volt műsoron. Tibornak is, két jelentős váltással: öt év után otthagyta Rómát, és a régi dicsőségét visszaépíteni kívánó Reccóhoz csatlakozott, a válogatottban pedig Kósz Zoltán elköszönését követően Kemény Dénes őt tette meg csapatkapitánynak. Bár a maestro hezitált kissé, mondván, tudta, Tibor a játékosokat fogja képviselni nála, nem pedig őt a csapat előtt, végül ezzel is nyerőt húzott.

Ez hosszabb távon derült ki, mindazonáltal 2002-ben már látszott, az új évezred egy Benedek 2.0-ával ajándékozta meg a sportágat. Reccóban máris áldották a nevét, hiszen rögtön bajnoki címig vitte az együttest – majd a válogatottban is szédületesen teljesített, a többiekkel egyetemben. Az újonnan életre hívott sorozat, a világliga első fázisában egészen elképesztő sorozatot futottak a srácok, kár, hogy a négyes döntő nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Tibor amúgy cséká volt minden tekintetben: a vízben összefogta a gárdát, a parton szintén, sőt, a patraszi finálé helyszínén a délelőtti edzés végén saját kezűleg karcolta tönkre a görög DJ asztalán talált CD-t, amely a budapesti Eb amúgy remek, ám a játékosok által az átélt nyomás és frusztráció okán megutált „Ha elindulunk…” című hivatalos dalát tartalmazta. „Még csak az kellene, hogy itt is elkezdjék lejátszani” – közölte Tibor a társak élénk helyeslése közepette. Ám a jól megérdemelt arany helyett itt csak bronz sikeredett, majd a szezonzáró világkupában a házigazda jugók kétszeri legyőzése okán szintén többszörösen kiérdemelt győzelem helyett egy utolsó másodpercekben kapott gól miatt ezüst – mégis, a sydneyi arany fénye még mindig elég erősen világított ahhoz, hogy túlzottan temetői hangulat legyen úrrá bárkin is.

S eljöve 2003, s vele egy újabb beteljesülés: először is a Reccóval megnyerte a BL-t, elég randán bánva el a Honvéddal a fináléban (4–4 a félidő, 9–4 a vége), majd a „bemelegítő Eb-t” követően végre összejött a világbajnoki győzelem, azaz meglett a kollekcióból utolsóként hiányzó arany is. A barcelonai menet elég hektikusra sikeredett, ám a gárda erejét elég jól mutatta, hogy az elődöntőt és a döntőt is hosszabbításban húzta be. Különösen a görögök elleni csata volt idegőrlő, peches gólok sorjáztak, állandóan üldöztük őket – Tibor viszont elemében volt, hintett egy hármast, köztük egy bődületes távoli a ráadásban maga volt az életelixír.

A finálé speciális mentális csatározások közepette kezdődött: Tibor kinti házassága zátonyra futott, válófélben lévő felesége pedig épp a vb-döntő előtti napokban költözött be az ellenfélnél játszó Alessandro Calcaterrához. Mindez végül nem osztott, nem szorzott, a csapatkapitány egyébként is annyival intézte el: „Az ilyesmit ki kell zárni. Egyébként pedig nyilván jobb Ginevrának is, ha az édesapja nyeri az aranyérmet, nem a nevelőapja.”

Különben is – itthon várta őt az igazi szerelem. Tíz éve egyszer már véletlenül összefutottak az Állatorvosi Egyetemen Epres Pannival, ám akkor még csupán egy hosszasabb, hajnalba nyúló beszélgetés kerekedett két héten belül a dologból, végül azonban nem kapott lángra a szerelem. Aztán eltelt egy évtized, ám a csodálatos modell megvárta őt. Mint ahogy Tibor is amondó volt, ő is érezte, nincs lezárva az ő kapcsolatuk, csak anno még túl korai lett volna nekiindulni az útnak. Ahogy Panni írta egy nyílt születésnapi üzenetben:

„Lehet-e leírni, hogy amikor évtizedekkel ezelőtt, még kislányként megismerkedtem az akkor húszéves, jóképű egyetemistával, aki nem mellesleg már profi vízilabdázó volt, mi mindent kapok tőle? Először életem első, nagy szerelmét, ami mostanra az utolsónak is bizonyult. Ezzel együtt kamaszlányságom minden izgalmát, csalódását és tapasztalatát. Megtanított arra, hogy milyen egy kicsi férfi, minden szépségével és gyarlóságával, szemtelenségével és magabiztosságával. Talán még ő is csak tanulta, hogyan kell majd nagy férfinek lenni, de ebből a bizonytalanságból (ha volt is) nem sok látszott – úriember volt mindig, nyilván von Haus aus. Fáradságot nem kímélve fuvarozott haza Gödöllőre, figyelte minden rezzenésem, hogy mindig jól érezzem magam a társaságában, vagy dobálta tele a kertünket papírrepülőkkel, amiken szavanként állt egy engesztelő levél, ha a csibészsége mégis felülkerekedett.”

Így aztán 2004 augusztusában Panniban már a többi játékosfeleség tartotta a lelket, amikor gyakorlatilag végigpityeregte az athéni olimpiát. Tibor ugyanis mindent és mindenkit háttérbe szorítva igyekezett csapatkapitányként apait-anyait beleadni a címvédés érdekében.

(A 7. részben: Kapitány, kapitányunk!)