„Én csak köszönhetek annak a nyolc hónapnak, rengeteget tanultam belőle”   

Holott az év eladdig eksztatikusan telt: Tibor bajnokként tért haza Rómából, továbbá apaként, miután az olasz fővárosban feleséget talált magának, Federicát, 1999 februárjában pedig megszületett a kislánya, Ginevra. Néhány hónappal később elképesztő formát futva aranyéremig vitte az esélytelennek tartott római alakulatot, majd a válogatottban is összeállt minden.

Csakhogy percekkel az augusztusi Unicum-kupa előtt letaglózó hír érkezett: az olasz bajnoki elődöntőn levett doppingmintája pozitív lett. Tibor ettől még a torna gólkirályaként mosolygott az egészen páratlan játékkal itthon tartott trófea társaságában, hogy aztán az olaszországi aktatologatás miatt végül 24 órával a firenzei Eb rajtja előtt közöljék a LEN illetékesei: jó, akkor mégsem játszhat...

A csapat erejét mutatja, hogy nélküle is fantasztikus produkciót nyújtva megvédte a címét – miközben érte is játszottak a srácok, és a meccs végén az ő nevét skandálták élő egyenes adásban.

A tüntetés mindazonáltal nem érte el a célját: Tibor hamarosan egy idegőrlő sportpolitikai adok-kapok közepén találta magát. Az olasz úszószövetség csak három hónapra tiltotta el, az Olasz Olimpiai Bizottság ezt feltolta nyolcra, a FINA viszont miheztartás végett – mégiscsak szteoridszármazék szerepelt a papíron, meg aztán egy magyarról van szó, az meg kinek fontos – 15 hónapot szabott ki, ami azt jelentette, elvennék tőle a sydneyi olimpiát.

Ennyi látszott kívülről.

Hogy milyen volt mindezt megélni, azt Tibor egy téli interjúban árulta el, az Izabella utcai lakásukban, teljesen magába roskadva. Először is felidézte a novemberi lausanne-i fegyelmi vérforraló részleteit:  „A legtöbb okom a FINA-tárgyaláson lett volna, hogy megüssek valakit, de fékeztem magam, így nem borultam ki. Nevetséges volt az egész... Egy háromtagú bizottság ült velünk szemben, az egyik pali végig aludt, a másik egyszer szólalt meg, negyven perc után, amikor is megkérdezte, hogy használom-e még a kenőcsöt... Jóformán az elnök, Harm Beyer beszélt végig, aki folyamatosan provokálta az ügyvédemet. Mi úgy mentünk oda, hogy hibáztam, és adjanak három hónapot. Mire ő vigyorogva közölte, hogy miért akarunk mi hármat, miért nem jó a nulla? Bármit mondott a jogi képviselőm, cinikusan nevetett. Aztán lazán megjegyezte, hogy figyelj, lehet, hogy elveszem tőled az olimpiát, de Olaszországban játszhatsz. Végül mindentől eltiltott tizenöt hónapra. Szerintem előre kész volt az ítélet. Azt persze már látom, hogy rég nem a dopping miatt szórakoznak velem, hanem egy politikai játszma részévé váltam. Beyer is elárulta később, hogy a FINA-nak demonstrálnia kell: a kínai úszók miatt nem engedheti meg, hogy egy ilyen ügyet lazán kezeljen.”

Végső mentsvárnak maradt a CAS, azaz a nemzetközi Sportdöntőbíróság – ám ott egyre csak halasztódott a tárgyalás, ami teljesen ledarálta Tibort. Ekkoriban kiveszett belőle minden tűz, alig edzett, a vízilabda úgyszólván egyáltalán nem izgatta. Jobb híján visszatalált régi szerelméhez, a vitorlázáshoz, igaz, ott is kapott egy csinos kis orrbaverést, amikor egy versenyre érkezvén közölték vele, nem indulhat, az eltiltása itt is érvényes... Hogy az olyan apróbb lélekrombolásokról ne is beszéljünk, amikor visszajutott hozzá egy sztori egy fiatal játékosról, aki egy interjúban őt nevezte meg példaképének, de az újságíró közölte vele, mondjon mást, mert Tibor nevét most nem lehet leírni ilyen kontextusban...

„Néha felteszem magamban a kérdést: miért pont én? De belátom, igaza van a papámnak. A kérdés úgy szól: hát ki vagyok én? Fontosnak gondoltam, hittem magam, de rá kellett ébrednem, a hatalmas gépezetben egy nagy nulla vagyok – szakadt ki belőle, majd azt is megpendítette, már átfuttatta magában a hosszabb eltiltás lehetőségét. –  Konkrét elképzelésem még nincs. A vízilabda az egyetlen dolog, amihez igazán értek, abban viszont bízhatok, ha kell, össze tudom szedni magam, mert a büszkeségem megmaradt. Egy biztos: ez az öt hónap minden eddiginél jobban megedzett. Megtanultam szenvedni, elviselni, hogy megfosztottak attól, amit szeretek.”

A 2000. január 2-án megjelent beszélgetést mindazonáltal azzal zárta: „Azt biztosan tudom, hogyha mégis utazom Sydneybe, ugyanolyan jó leszek. Sőt, jobb, mint valaha.”

Ez így is történt – ám addig még várt rá néhány pokoli pillanat.

E lélekrohasztó heteket az írásban vezette le, esténként egy doboz Nutella elfogyasztása mellett vetette papírra gondolatait, ebből született meg ama bizonyos regényes könyvkezdemény, amely az „Elefánton nem fog az átok” címet kapta volna. Volna – mert végül soha nem került a nyilvánosság elé, bár még évekkel később is azt tervezte, hogy kibővítve kiadja. Nekem megmutatta, lenyűgözve olvastam – szánom-bánom, hogy az elmúlt 21 év laptopcseréi közben valahol elkallódott, bár nyilvánvaló, ez az ő szövege, azaz csak akkor lenne megosztható, ha... Azaz többé már nem...

Nem is akarnék ezzel ellentétesen cselekedni, ráadásul két évtized távlatából túl sok mindent nem tudok felidézni belőle – igazából egy mozzanat maradt meg: hogy 1998 szilveszterén az olaszok szokásait átvéve piros alsónadrágot viselve köszöntötte az új évet, mert az a hiedelem szerint szerencsét hoz. A később történtek fényében minimum nem csodálható, hogy 1999 szilveszterén ugyanezt a piros alsót szakrálisan elégette.

Nyilván nem emiatt, de 2000-ben valahára megszabadult a rossz szellemektől. Minden fronton. A CAS végül a középarányos nyolc hónapot emelte jogerőre. Sokat nyomott a latban, hogy addigra a kezükben volt a kölni labor igazolása: olyan minimális mértékű volt a szteroid a mintában, ami egyértelművé tette, hogy ez csakis külsőleg bevitt kenőcsből származhatott. Továbbá tanúként megjelent a sebész, aki a Trofodermint felírta neki, minthogy az igencsak érzékeny részen végzett műtét után szükség volt a lehető leggyorsabb sebgyógyulásra – a doki ugyanakkor nem volt tisztában azzal, hogy a kenőcs szteroidtartalma milyen mértékben verheti ki a biztosítékot egy doppingteszt esetében.

Tibor így tavasszal visszatérhetett, játszott két meccset a Romában, majd csatlakozott a válogatotthoz. Kemény Dénes megmondta neki, nem garantálja az olimpiai csapattagságot, meg kell küzdenie a helyéért. Nem ígérkezett könnyűnek, hiszen a nyolc hónap alatt megtört az a fajta mániákus edzéskedv, amely azelőtt az elitbe emelte. Igaz, mást is megtört az eltiltás keserű időszaka: a „nagy-király-vagyok” mentalitást.

„Azelőtt legyőzhetetlennek éreztem magam, nagyon erősnek. Aztán megkaptam a nagy pofont, és ez szépen helyretett. Én csak köszönhetek annak a nyolc hónapnak, rengeteget tanultam belőle”   – emlékezett vissza már érett fejjel, majd' másfél évtizeddel később.

Akkor és ott, 2000 nyarán ugyanakkor messze nem tűnt ennyire letisztultnak a kép. De erről inkább beszéljen a legjobb barát, aki a legfontosabb támasznak bizonyult akkoriban is, Varga Zsolt:

„Tiborral látványosan nagy gáz volt, amikor hazajött. Mérhetetlenül pesszimistán állt neki mindennek. Volt ő, Benedek Tibor, aki egész életét a vízilabdázásban látta kiteljesedni, mindent annak rendelt alá. De az igazi hite, az nem volt meg önmagában. Törvényszerű volt, hogy az élet leállította. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy doppingolt vagy sem, csupán az a fontos, hogy az élet közbeszólt. Nem azért, mert bűnös. Hanem hogy rádöbbenjen: nem a vízilabda a leglényegesebb, nem az egyetlen. Hogy találja meg önmagát, meg sok minden mást is. Idáig mély depressziókon, mocsok mennyiségű szenvedésen át vezetett az út, de végig kellett járnia, hogy az olimpia végére eljuthasson oda, ahova. Tiborban én nem hittem, hogy ő a legjobb »harcosom« – hanem tudtam róla. Sokat beszéltem vele, ám a döntő fordulatot nem nekem köszönhette, hanem egy gyógyító asszonynak, akivel a Sportkórházban találkozott. Nyilván a sors rendelte úgy azt is, hogy a nyár végén kapjon egy arcüreggyulladást, amiért be kellett mennie a kórházba, és ott a folyosón össze kellett találkoznia ezzel az asszonnyal. Ő erről az óriási emberről lebontotta az iszonyatosan vastag falat, amely addig meggátolta, hogy feltöltődjék energiával, eltorlaszolta a többi emberhez vezető kis csatornákat. Az asszony megtisztította ezeket, a folyamatnak köszönhetően belelátott Tiborba, egy sor dologra rákérdezett, amit nem is ismerhetett róla eredetileg, mégis afféle látnokként ráérzett – és a találkozásukat követően Tiborba egyszerűen beleömlött mindaz, amiről én próbáltam neki beszélni a nyár addigi részében. Ehhez ez a nő kellett – ennyire ugyanis még én sem vagyok erős. Egy kívülállótól adott esetben könnyebben elfogad bizonyos dolgokat az ember, mint egy régi baráttól, akinek a szövegére csak bólogat, hogy persze-persze. Tibor akkor megnyílt – és így lett a totális vesztesből totális nyertes. Lejött este a csapat balatoni kirándulására – nyerőemberként. Alig hittem a szememnek! Láttam rajta, hogy igen, ő az, aki megcsinálja. Másnap ültünk a hajón, amin átvittek minket Földvárra, és csak hallgattam, ahogy beszél, és azt mondja, amit mindig is szerettem volna hallani tőle, és sugárzott róla – hogy hisz. Hogy végre elkezdett hinni. Hogy a helyére került.”

És tényleg. A teljesen kicserélődő balkezes simán kivívta a csapattagságot, majd bár kissé döcögött a sydneyi csoportmeccseken, az egyenes kieséses szakaszban már régi önmagát idézte, a döntőben pedig... Nos, az olimpiai fináléban négy góljával a csapat legjobbja volt. Ahogy akkoriban írtam: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatják magukról.

(A 6. részben: „Engem megmentett az az arany”)