A magyar válogatott saját magán kívül a női vízilabda közeli jövőjéért is küzd Triesztben az olimpiai kvalifikációs tornán, hiszen az ötkarikás szereplés elmaradásának természetes következménye a visszaesés. Erről azonban hallani sem akar senki, a tartalékokkal együtt tizenöt tagú keret és a szakmai stáb a célnak megfelelő elszántsággal utazott el a hatnapos megméretésre. Ahogyan a Kispál és a Borz-rajongó szövetségi kapitány, Bíró Attila fogalmazott a zenekar egyik számára utalva: a csapat együtt van, mint a gemenci szarvasok.
Persze bármennyire erőlködik is a FINA, hogy nyolc válogatott részvételével távolról nézve, erősen hunyorítva egészen nívósnak látszó tornát faragjon a selejtezőből, ebből a hat napból egyetlen számít majd igazán, mégpedig a szombat, amikor elérkezünk az elődöntő mérkőzéseihez. Addig kikövezett útja van a világ élvonalához tartozó mieinknek, utána pedig már mindegy, mi történik, ugyanis két kvótát osztanak ki az Adria partján, így szombaton minden eldől.
Mondhatjuk igazságtalannak, hogy négy (illetve lassan öt) év munkáját mindössze egyetlen mérkőzés alapján ítélik majd meg, azonban mivel korábban egyik világversenyen sem sikerült a kvótaszerzés, maradt a nehezebb út. Bíró Attila mindenesetre szimpatikus őszinteséggel és ritkán látható felelősségvállalással kezeli a helyzetet, mondván, ha nem sikerül megverni az elődöntőbeli ellenfelet, akkor nem is érdemeljük meg a kvótát.
A női válogatott eddig egyetlenegyszer hiányzott az olimpiáról, a 2004-es athéni játékok óta állandóan ott volt a csapat, minden egyes alkalommal jelentősen megemelve a magyar küldöttség létszámát. Érmet még nem sikerült nyernie, viszont ha kijut, Tokióban erre rögtön lenne esélye, minden eddiginél nagyobb.
Ehhez kell most megnyerni az egymeccses világversenyt – és hogy a kapitány gondolatmenetét folytassuk, akkor a gemenci szarvasok sem süllyednek el árvízkor.