Vízilabda: hetvenéves Faragó Tamás, a Nemzet Sportolója

Faragó Tamás szerint népszerűségét tovább emelhette – ha fénykorában lehetett egyáltalán még hova –, hogy az emberek saját hősüket látták és szerették benne, miként Lúdas Matyiban vagy Akhilleuszban. E mese- és mondabeli alakok, bajnokok közös jellemzője, hogy megmaradtak örök ifjúnak. El tudja képzelni bárki is Lúdas Matyit hetvenévesen? És Faragó Tamást? Pedig annyi. Éppen ma.

Ahogyan Akhilleuszról, Faragóról is nagyon nehéz újat, eredetit és igazat mondani, írni; százszor, ezerszer mindent elmondtak, leírtak róluk. Ez is a bálványok sajátja. A görögnek állandó eposzi jelzője is van: a gyors lábú. E mintára a magyarnak is lehetne a gyors kezű, de sokkal inkább az ünnepelt. Nemcsak most, a hetvenedik születésnapján, hanem nagyjából ötven esztendeje. Mert azóta ünnepeljük. Hiszen játékosként, edzőként, emberként, jelenségként mindent elért, lénye, hatása puszta számokkal, trófeákkal egyébként is visszaadhatatlan. Ennek ékes bizonyítékaként ő maga mondta, még mielőtt 2020 nyarán a Nemzet Sportolójává választották volna: „Azt gondolom, tévedésben vannak a szavazók. Nagyon régóta a nemzet sportolója vagyok, nincs szükségem arra, hogy a címre jelöljenek.”

Veretes igazság, mellőzve a középszer szokásos álszerénységét. Nemcsak Faragó tud nagyon jókat mondani, róla is lehet, a legfrappánsabb kommentet is az egyik interjúja kapcsán olvastam, íme:„Durva, amikor valaki akkora legenda, hogy ha objektíven beszél magáról, már beképzeltnek tűnik.” Pedig nem az, csak éppen a világlátása és a kommunikációja is olyan, amilyen a játéka volt: egyedi, sziporkázó, célszerű, lényegre törő, zsenialitása mellett is racionális, hatékony.

Ezért is választotta meg őt a szakmai zsűri a pólósok pólósának, minden idők legkiválóbb magyar játékosának. Mert bár a sportágnak akad itthon nyolc háromszoros olimpiai bajnoka, de Faragó „Tonója” csak egy van. A vízilabda megszemélyesítője – nem én mondom ezt róla, hanem Gyarmati Dezső. Akiről viszont kortársai tartották úgy, hogy ő az univerzális játékos, hiszen egyrészt mindent (is) tud, másrészt azt a „mindent” a legkiélezettebb szituációban is tudja. Mint például az 1976-os montreali olimpia olaszok elleni, sorsfordító meccsén, a hatos döntő nyitányán. Gyarmati ekkor már természetesen szövetségi kapitányként érzékelte csapatunk szorult helyzetét, ezért a harmadik negyedben, 4–3-as hátrányban azt kérte az addig egygólos Faragótól, lőjön. Bárhonnan, bármikor. Így is tett. Lőtt először, jó hat méterről. 4–4. Aztán másodszor, kicsit még távolabbról. 5–4 ide. Majd, miután Marsili négyméteresből egyenlített, lőtt nyolcról, talán kilencről is. 6–5. Végeredmény, végállomás.

Ilyen volt Faragó Tamás a vízben. Daliás elődei, az előző generáció három idoljának képességeit ötvözte, amit ő maga egy beszélgetésünk során így fogalmazott meg:  „Gyarmati a példaképem is, nagyon sokat merítettem a mentalitásából, a megalkuvás nélküli győzni vágyásából. Kárpáti rendkívül szellemes, vibráló egyéniség volt, de ez a fizikai adottságaiból is fakadt. Markovits játékintelligenciája révén a passzoló készségnek volt a klasszisa. Aztán egyszer csak azt gondoltam, mi lenne, ha jönne valaki, aki mindannyiuk erényeit egyesítené.”

Jött. És hogy milyen volt a parton? Erről álljon itt egy ugyancsak montreali emlék, de férfi kézilabdázóinké. Ők az olimpiai faluban is szigorúan kötelékben, szinte kettős menetoszlopban, egyenruhában közlekedtek, így mentek az étkezdébe is, amikor szembejött velük Faragó. Hosszú, loboncos hajjal, könyvvel a kezében, bő gatyában, strandpapucsban, és persze egyedül. Mindezt tetézve, érdeklődést színlelve még meg is kérdezte a kézis fiúktól: ti mindig egyszerre vagytok éhesek? Jellemző, hogy kézilabdás berkekben máig él e történet, ám amikor Faragónak felidéztem, ezer efféle beszólása közül nem is emlékezett éppen erre az egyre. Ettől persze még válaszában kapásból tágabb összefüggésbe helyezte: „A szocialista társadalom görcsösen igyekezett mindenkire rákényszeríteni az egyformaságot, és én valóban nem tartoztam ehhez a nagy egységhez. Demonstráltam is, hogy én vagyok az egyén, az önálló személyiség. Ez akkor kritikával ért fel, amivel éltem is. Lehet, hogy ez a népszerűségemet is erősítette, mert az emberek a hősüket, Lúdas Matyit vagy Akhilleuszt látták bennem.”

Ezért aztán, miként fentebb írtam, folyamatosan ünnepelték, amit Tonó általában „megadással” viselt. Egyik, ugyancsak parádés aforizmája szellemében, amely ekképpen szól:  „Bár azt sem vetem meg, ha a hátam mögött dicsérnek, azért a szembe dicséretet jobban szeretem.”     

Ugyanakkor nemhogy visszavonult, egyenesen menekült a hozsannázás elől, ha úgy érezte, nem őt illeti. Mint 2001 nyarán, a budapesti Európa-bajnokságon, amikor az aranyérmes női válogatott szövetségi kapitányaként már éppen ismét pajzsra emelték volna, ám hiába is keresték, mert ő elképesztő tempóban rohant el a Margitszigetről. Amint később alkalmam nyílt megkérdezni, hova, miért, ennyit mondott:  „A játékosok csinálják az edzőt, ezért a győzelem után hülyén néz ki, ha az edzőt ünneplik, miközben a játékosokat kellene. Sőt azt gondolom, a kapitányt akkor kellene bedobni a vízbe, ha nem nyer a csapata, legalább mindenki megtudhatná, ki a hunyó.”

A művészek vízilabdázásába született bele, ám 70. születésnapját már az iparosok pólójában ünnepli. Attól ugyan óvakodik, hogy bírálja, még kevésbé önmagához mérje az utódokat, de a sportági elnökség egyik ülésén árulkodó összegzést adott az aktuális utánpótlás-világversenyen szerzett benyomásairól:  „Jó hírem van, már máshol sem tudnak vízilabdázni.”

Annak érdekében, hogy az ifjak legalább a megtanulható elemeket elsajátíthassák, oktatófilmet készített, amelyet sajátos stílusban promózott:„Az edzések hetven százaléka a fizikai felkészülésről szól, miközben a póló mégiscsak labdajáték, a technikai, szellemi fölény legalább olyan fontos, mint a fizikai. Mi úgy gondoltuk, abból lesz klasszis, aki olvassa a játékot, és ehhez megszerezte a technikai tudást is. De elég idős és bölcs vagyok már ahhoz, hogy ne akarjam megváltoztatni a világot. A filmet kedvcsinálónak szántam, nem nárcisztikus magamutogatásnak. József ­Attila soraival ajánlhatnám. Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.”

Mindenkori játékosai itták a szavait, különösen a női válogatottnál. A férfi szövetségi kapitányi cím nem adatott meg neki – miközben „alanyi jogon” járt volna, legalább egyszer –, és azt hiszem, az 1990-es években ez bántotta valamelyest. Később azonban, már a fent említett idő és bölcsesség fényében így vallott erről: „Akkor gondoltam, hogy én következem, amikor Fecsóval (Kemény Ferenc) azt a csodálatos generációt együtt edzettük az ifi- és a juniorválogatottban. Volt egy megállapodás, amely szerint ha úgy alakul, azt mi visszük tovább. Aztán nem úgy alakult, Deni (Kemény Dénes) lett a szövetségi kapitány, és az idő ezt a döntést igazolta. Háromszor nyert olimpiát, többször el is mondtam, ő a huszonegyedik század Komjádi Béla bácsija.”  A női és férficsapatoknál követendő edzői magatartásról egyébként is őrzök egy további Faragó-sziporkát, ami szintén azt bizonyítja, jó volt ez így, ahogyan volt: „Eleve szeretek sokat beszélni, amit a lányok úgy élnek meg, de jó, hogy ennyit foglalkozik velünk az edzőnk. A fiúk meg úgy, miért pofázik ez már megint?”

Végül egy kritika: az Akhilleusz–Faragó párhuzam szerintem annyiban pontatlan, hogy előbbinek istennő volt az anyja, aki csecsemőként belemerítette az alvilág folyójába, ezzel sebezhetetlenné tette. Így behozhatatlannak tűnő előnnyel indult a földi halandókkal szemben, ám Faragó Tamás ezt a hátrányt is ledolgozta, a póló félistenévé emelkedett.

Ezért is hat kissé furán, mégis ezzel illik búcsúzni: Isten éltessen, Tonó!