Mint egy születésnapi versike: hetvenéves Kemény Dénes

A hetvenedik születésnapját ünneplő – esetében nem alaptalan a feltételezés, hogy igazán ünnepli, és nem is balladai magányban – Kemény Dénes nem kedveli a címvédés kifejezést, ezért fogalmazzunk úgy: a dicső magyar vízilabda-történelemben Rajki Béla után ő a második szövetségi kapitány, aki az olimpiai aranyat nemcsak megszerezte, hanem meg is tartotta. Sőt, Sydney és Athén után Pekingben is győzelemre vezette válogatottunkat. Azaz emblematikus sportágunk páratlanul sikeres mestere – de valójában sokkal több annál. Születésnapi köszöntőnkben mégis a pólóé a főszerep, hiszen bár „Deni” sízőként, vízisízőként, vadászként és még számos tevékenységi körben igen sikeres és tehetséges, mégis a vízilabda az, amelyben egyedülállót – joggal tartunk tőle, megismételhetetlent – alkotott.

Kemény Dénes sorsa nagyjából a születésekor, 1954. június 14-én elrendeltetett. Hiszen édesapja, „Fecsó” – az uszodában egészen idegenül csengő, hivatalos nevén Ferenc – több vízipólós aranygenerációt nevelt fel, és bár a fiához szóló legfontosabb útravalója úgy szólt, „bármit csinálsz az életben, vagy profi módon csináld, vagy sehogy”, azért sejteni lehetett, hogy az a bármi a vízilabda lesz.

Dénes, aki szülei válása miatt hároméves korától egyedül maradt a papával, ennek szellemében igazán jó kezű és eszű pólós, junior Európa-bajnok, majdnem hússzoros felnőttválogatott, a hazai bajnoki góllövőlistán kétszeres ezüstérmes lett. Aztán világvándor: az 1980-as évek közepén Ausztráliában, Melbourne-ben légióskodott, majd letelepedett Comóban. Hétköznap állatorvos volt és a helyi csapatban játékos-edző, később edző, hétvégente a közeli tengerparton fürdő-, a félórányira lévő hegyekben síző vendég. Teljes élet, csordogálhatott volna az idők végezetéig.

Csakhogy az 1996-os atlantai olimpián negyedikként zárt a magyar válogatott, így napirendre került a kapitánykérdés. Jelöltben, sztárjelöltben nem volt hiány. Folytassa Horkai? Lépjen a helyére segítője, Gerendás? Vagy leginkább Faragó? Esetleg Görgényi? Nem könnyű választás. Jött Kemény. Még a jelöltsége is meglepetést keltett, de amikor 1996 szeptemberében felhívtam, nem kertelt „Örülök, hogy a magyar vízilabdában vannak, akik úgy vélik, alkalmas lennék kapitánynak. Az én sportkultúrám szerint azonban e posztért nem szabad versenyezni, jelentkezni, pályázni, tendert kiírni. Ha felkérnek, összepakolok, kiveszem a gyerekeket az iskolából, és indulok haza.”

Felkérték. Már ez is párját ritkító módon zajlott: az elnökségben tizenöten szavaztak, hatan rá, öten Görgényire, négyen Gerendásra, akinek így ki kellett volna esnie, és ha a hívei a második körben átpártolnak Görgényihez, övé a marsallbot. Csakhogy nem volt második kör. Tizenöt voksból hattal szövetségi kapitánnyá választották a tíz éve külföldön élő comói állatorvost, az olasz középcsapat edzőjét. Ő pedig összepakolt, kivette a gyerekeket az iskolából és indult. Haza – és a pólóvilág tetejére.

A februári keretedzésen a három és fél évvel későbbi, tizenhárom sydney-i aranyérmesből máris feltűnt tizenkettő, Szécsi Zoltán kivételével a teljes arzenál. Utólag parádés előrelátás. Akkoriban az ellendrukkerek eszement fiatalításról beszéltek. Ezért első versenye, az 1997 májusi, athéni világkupa bronzérme után az augusztusi, sevillai Európa-bajnokság negyeddöntőjében a kapitánynak volt a legnagyobb a tét. Neki talán kedves, nekünk roppant kellemetlen ismerősök, az olimpián, vb-n, Eb-n 1983 óta általunk le nem győzött olaszok, akik úgy irányították a maguk útját, hogy a mieinkkel találkozhassanak. Az első negyed alapján bölcsen tették, 2–0-ra vezettek. Deni ekkor azt találta mondani a fiúknak: „Jó, eddig tartott a jutalomjáték, most kezdjetek el vízilabdázni!” El is kezdtek. A második negyedben 5–1-re taroltak, végül 9–8-ra diadalmaskodtak. Az oroszok elleni parádés elődöntő (10–7) után kereken húsz esztendő elteltével nyertünk Eb-t, archaikusnak számító, 3–2-es végeredménnyel. További különlegességként világverseny döntőjében addig sohasem fordult elő, hogy mindkét csapatban egyetlen ember lője a gólokat. A jugoszlávoknál Veljko Uszkokovics kettőt, nálunk Kásás Tamás hármat.

Megkezdődött hát a jó másfél évtizedig tartó Kemény-éra. Bár ezt így, akkor még senki sem tudhatta, nem is fogalmazhatta meg. Annyi vált nyilvánvalóvá, hogy Kemény Dénes a sevillai Eb-arannyal menlevelet kapott Sydney-ig. Ez még talán az olaszok és a jugoszlávok feletti sikernél is nagyobb győzelem volt, a kétkedő hazai uszodai közegen felülkerekedni. A külső szemlélő ezt pontosan érzékelte, maga az érintett a legkevésbé. Mintha nem is érdekelte volna a tét. Pedig dehogynem, csak éppen másként hatott rá, mint az átlagemberre, és ezt a maga sajátos stílusában így fogalmazta meg: „Ha az ember randevúra megy, nem abból indul ki, hogy mindent el fog bénázni, és minden rosszul sül el, hanem abból, hogy a legjobb formáját hozza, és sikere lesz.”  Így aztán némi hűvös távolságtartással és fanyar iróniával szemlélte az andalúz éjszakában egyre cseppfolyósabbá váló magyar érzelemzuhatagot. Benne Molnár Dánielét, a bakijaiban is zseniális rádióriporterét, aki megindultságában így konferálta fel élő bejelentkezését: „Mellettem áll Kis Dénes szövetségi kapitány.” Mire Deni így replikázott: „Nem Kis, hanem Kovács.”

Aranykovács. Ha kissé hosszan időztünk Sevillánál, okkal tettük. Ez volt a fordulópont, Dante szavaival, az emberélet útjának felén. Ami innentől következett, az a magyar sportkedvelőknek jól ismert, velünk élő történelem.

Elsősorban persze a három olimpiai bajnoki cím. Kapitányként egyet nyert Komjádi Béla, „Komi bácsi” a magyar póló atyja, akit alig túl a negyvenen elvitt az agyvérzés. Szintén egyet Gyarmati Dezső, mindent, játékos- és edzői pályát, karizmát, hatást tekintve a hazai sportági legendárium vezéralakja. Kettőt, 1952-ben és 1956-ban csupán Rajki Béla. Hármat pedig kizárólag Kemény Dénes. Az egész földkerekségen ennél többet, négyet csak Ratko Rudic, de ő három nemzet – a jugoszláv, az olasz és a horvát – csapata élén. Dénest bezzeg nem tudták elcsábítani, pedig az idő és a sikerek előrehaladtával biankó csekkel csábította a fél vízi világ. Hogy miért nem, arra Sydney után tőle szokatlanul érzelmes magyarázatot adott: „Nem tudtam volna elmenni. Túl kevés idő telt el, és túlságosan élő még az emlék ahhoz, hogy képes legyek bárkiket is, mondjuk, Kósz Zoli gyengéire tanítani.”

Kósz Zoli gyengéi? Hiszen extraklasszis kapusunknak évente legfeljebb egy „lyukas” meccse akadt! 2000-ben történetesen az olimpiai elődöntő. Kemény ekkor a harmadik negyedben, a jugoszlávok ellen 5–6-nál lehívta, és belökte helyette az akkor még zöldfülű, kalkulálhatatlan Szécsi Zoltánt. Elképesztő kockázatot vállalt edzői szempontból, de a csapat érdekében. Amikor egyszer megkérdeztem egyik legelismertebb jégkorongtrénerünket, miért nem viszi le soha a kapusát a meccs végén egygólos hátrányban, azt felelte, azért nem, mert üres kapuval valószínűbb gólt kapni, mint ütni, és az ő megítélésének jobb az egygólos vereség, mint a kétgólos. Logika van benne. Vagányság, intuíció, a csapatérdek mindenek elé helyezése, megalkuvás nélküli győzelemre törés viszont nincs, szemernyi sem. Dénesben mindez megvolt, megvan. Ő sohasem érte volna be egygólos vereséggel.

Legbecsesebb diadalai ellenben szinte kizárólag egygólosak voltak. A már említett, 1997-es sevillai negyeddöntő és finálé, a jugoszlávok elleni sydney-i elődöntő (8–7), a 2004-es athéni döntő, megint a jugók ellen, megint 8–7-re, 0–3-ról és 5–7-es harmadik negyed után. A 2003-as barcelonai világbajnoki cím alkalmával a görögök elleni, hosszabbításos elődöntő (9–8), és bár az olaszok elleni aranycsatát végül kettővel megnyertük (11–9), de azt is „túlórázás” árán.

Bár egzakt mérce nincs, és az érmek száma szekérderéknyi, a Kemény-éra legfelemelőbb, legmisztikusabb mérkőzése általános vélekedés szerint az athéni végjáték volt. Hiszen a Sydney óta bosszúra szomjazó szerbek ellen született meg, az utolsó negyedben 5–7-ről 8–7-re fordítva, filmbe illő záró momentummal. A délszlávok 16 másodperccel a duda előtt emberelőnybe kerültek, amit Alekszandar Sapics zicceréig fokoztak, ám e pillanatban sípszó harsant, de mire kiderült, hogy nem a játékvezető szájából, Sapics megzavarodva ellőtte a labdát, Szécsi pedig védett. A lelátó egy – akkor még – névtelen alakja akasztotta meg a valószínű egyenlítést. Szilágyi Péter volt az, a későbbi női szövetségi kapitány. Egyesek váltig állították, hogy ebben Kemény keze is benne volt, ám ő ezt soha nem erősítette meg. Igaz, túlságosan riadtan és méltatlankodva nem is tiltakozott a felvetés ellen.

Persze a hetvenedik születésnapon se hallgassuk el, hogy akadtak egy góllal „elment” mérkőzések is. Jelesül, a három világbajnoki döntőből kettő. 2005-ben, Montrealban Szerbia és Montenegró (7–8), valamint 2007-ben, Melbourne-ben Horvátország ellen. Utóbbi alkalommal 7–5-ös és 7–6-os vezetésünknél is ziccert hibáztunk, ez elégséges magyarázat. Ám az előbbit Kemény Dénes kapitányi időszaka legnagyobb hibájaként tartja számon, meg is okolta, miért:      „Előre tudhattam, hogy három és fél hetet töltünk majd a tengerentúlon, és mivel majdnem minden játékos családos volt a keretben, ez megviseli őket. Mégsem tettem semmit ellene. Például sokkoló, de talán hasznos lett volna, ha a New York-i világligadöntő után egy hétre hazajövünk, vagy Montrealba érve azt mondom, uraim, négy napig nincs edzés, menjen mindenki, amerre lát. Ehelyett túl szabályosan mentek a dolgok, nem vettem komolyan a problémát, nem voltam elég bátor ahhoz, hogy valami durvát lépjek. Ezért olvadtunk el úgy a végére, mint a jégkocka a napon.”

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a 2005-ös és 2007-es vb közötti Eb-n, a belgrádin is egyetlen gólon múlt az elsőség a házigazda ellen (8–9), a 2008-as pekingi olimpia váratlanul nagy téttel köszöntött a csapatra. Az egy évtizede elkényeztetett hazai sportági közvélemény négy év elteltével újabb aranyra vágyott, ám az elődöntő egy szakaszában úgy tűnt, hiába. Montenegró 6–3-ra elhúzott, itt következett a már a kapitány ötkarikás védjegyévé vált kapuscsere. Az ekkorra alapemberré érett, de megfázással, torokfájással bajlódó Szécsi Zoltán helyére beszállt Gergely István, aki az utolsó utáni pillanatban csúszott be az utazó keretbe is. A másfél hónappal korábbi, málagai Eb után ezen az egyetlen poszton változtatott a kapitány. Hogy miért? Ezt akkor csak ő tudta. A Montenegró feletti 11–9 és Gergely Pista bravúrjai után már mindenki. Amúgy 9–9-nél, időkérés után, sohasem látott emberelőnyös figurával vettük át a vezetést, és ezt Kemény ekképpen kommentálta: „Ki kellett már játszanunk nyerő kártyákat, de azért tartalékoltunk a döntőre is egyet-kettőt. És nem a tök alsót.”  Az Egyesült Államok feletti 14–10 ennek fényes bizonyítékát adta.

Magyarország háromszoros olimpiai bajnokainak száma a korábbi kettőről – Gyarmati Dezső és Kárpáti György – hirtelen nyolcra nőtt. A sport egyik legismertebb, ugyanakkor legkevésbé életszerű bölcsessége szerint a csúcson kell abbahagyni. Csakhogy ez nem hegymászás, itt menet közben nem látszik, hol a csúcs. Miért ne lehetne a háromszoros olimpiai bajnokból négyszeres? Más kérdés, hogy nem lett. 2012-ben, Londonban ötödikként végzett együttesünk. Kemény szerint azonban lehetett volna akár első is, és érvelése nehezen támadható: „A negyeddöntőben a későbbi ezüstérmes olaszoktól szoros meccsen, sok hibával játszva kaptunk ki, ennélfogva kevesebb hibával oda juthattunk volna, mint ők. A döntőben pedig mindig bármi megtörténhet.”

Így viszont az történt, hogy a kapitány elköszönt. Nem a sportágtól, hanem a kispadtól, hiszen elnökként folytatta. Új pozíciójáról olyan általános érvényű leírást adott, hogy azon minden, hasonló magaslatra jutó sportvezető elmerenghetett:  „Az elnöknek sokkal nehezebb a dolga, mint a szövetségi kapitánynak, mert itt folyamatosan alakul ki konfliktushelyzet. Az elnököt az egyesületek küldöttei választják meg, viszont neki elnökként a sportág érdekeit kell képviselnie, ami sokszor szemben áll a klubok érdekeivel. Tehát azokéval, akik felkérték, megválasztották. Ezekkel csak akkor lehet szembemenni, ha nagyon megalapozottan teszed.”

Ha valakinek, Kemény Dénesnek megvolt ehhez az aranyfedezete. 2018-ban azonban úgy döntött, ebből is elég. A nyilvánvalóan életfogytig szóló elköteleződés mellett azóta is irigylendő realizmussal szemléli sportágát, annak minden rezdülését és szereplőjét, és bármikor képes kapásból előhúzni ilyen alapvetéseket:   „Nyolcvan éve meghatározták, mi a szabaddobás, mi a kiállítás – ez a két legfontosabb ítélet –, de azóta kétszázszor változott a játék, ma már alkalmazhatatlanok az egykor megfogalmazott szabályok. A játékvezetők nem is alkalmazzák őket, de a póló az egyetlen sportág, amelyben ezt meg lehet tenni. Sőt meg is kell.”

Arra pedig, hogy az aranykort miért követte visszaesés, elrontott-e valaki valamit, ugyancsak eredeti megfejtése van:  „Igen, a csapatom, a három olimpiai bajnoki címével. Mert olyan tömeget vonzott az uszodába, hogy azt a meglévő vízfelülettel, edzői garnitúrával nem lehetett kezelni, nem volt meg hozzá a tapasztalat, nem volt rá stratégia. A mai fölgyorsult, alapvetően demokratikus és profitorientált világban nagyon nehéz gyermekkorban a kiemelkedő tehetségeket másképp kezelnie egy edzőnek, mert minden család, minden szülő, aki belenyúl a zsebébe, elvárja az azonos képzést. Ilyen mennyiségű gyereknek viszont csak akkor lehet azonos képzést adni, ha akinek több kellene, az a neki szükségesnél silányabb képzést kap.”

Manapság már minden amúgy is sémákra épül, vízen és szárazon egyaránt. Bezzeg hajdan, amikor az idén kilencvenkét esztendős papa még olyan sziporkákkal oktathatta az üres levegőt csépelő centerét, hogy „gyerekek, csak akkor lőjünk, ha nálunk van a labda”! Fecsó már elvétve merészkedik le Dobogókőről, de Dénes állítja, nem szakadhat el az uszodától, és hozzáteszi:  „Ha futballista lennék, azt mondanám, a gerozán szaga még mindig nagyon feldob.”     Lassan tizenkét éve nem kapitány már, de ismertségét, népszerűségét nem koptatja az idő. Ez nem valamiféle születésnapi, üres bók, hanem nagyon is napi valóság. Tanúsíthatom, hiszen rendszeresen találkozunk. Az elmúlt hónapokban voltunk együtt szaunában, uszodában, étteremben, kávézóban, cukrászdában, koncerten, benzinkúton, és amint feltűnt a színen, megállt, megváltozott a levegő.

Tetszőleges terjedelemben idézhetnénk és méltathatnánk még, de zárásként elegendő megismételnünk a tényt, ami úgy hangzik, akár egy epigramma: hetven­­éves Kemény Dénes.

Tökéletesen rímel. Mint szinte minden a bizonyára neki is alig felfogható tempóban lepörgött előző hetven esztendejében.