Összemérni, összeadni – Ballai Attila publicisztikája

Klubmeccsen a himnuszt az 1990-es évek elején hallottam először, Debrecenben. Egyetlen csapatunk, a DVSC női együttese állt már csak az európai kézilabdakupa-porondon, ezért a szurkolótábor joggal érezte, hogy – miként hajdan, Dobó István szavaival Eger vára – most Debrecen az ország, így előbb csak néhány torokból, spontán csendült fel az „Isten, áldd meg a magyart!”, majd a teljes nézősereg csatlakozott a kórushoz. Átszellemülve, kissé megrendülten hallgattam, hogy a publikum ilyen magasra emelte a tétet, mindeközben csodálkoztam a lelkemben végbemenő villámgyors változáson: hirtelen a DVSC hívéül (is) szegődtem.

Onnantól kezdve egy-két kollégával, fiatal újságíróként, Európa-szerte követtük a Lokit. Keleten Rosztovig, délnyugaton Valenciáig, északon Trondheimig, és persze kupafinálékig, elődöntőkig jutottunk velük. Mindegyik túránk örökre emlékezetes marad, hozzátett valamit a pályafutásomhoz, a sportszeretetemhez, a világlátásomhoz. Közép-norvégiai utunk azért különleges még ebben a sorban is, mert 1992 februárjában, a KEK-elődöntő visszavágóján egyetlen napra szponzorrá is előléptem. A magyar kézilabda – és sport – akkori anyagi viszonyaira jellemzően ugyanis az egyik debreceni vezető felvetette, hogy a Byasen elleni, nem túl reményteli hazai döntetlen után komoly ösztönzőt jelentene a lányoknak, ha néhányan összedobnánk háromszáz dollárt, és előzetesen kihirdetnénk, hogy a három legjobb játékosunkat 100-100 dollár extra jutalomban részesítjük. Így is tettünk. Nyilván nem (csak) ezért, de a mieink megszakadtak a pályán, az esélyesebb norvégok ellen kicsikarták a továbbjutást. Leírhatatlan örömmel fogadtuk e sikert, és bizony a három „díjazott” a száz-száz dollárt is.

Valaminek a részesévé váltam, ami sohasem történhetett volna meg, ha egyetlen klub, gyermekkori szerelmem – minek titkolni, a Ferencváros – bűvkörében élem le az életemet, mindenki mást, elsősorban magamat kirekesztve a magyar sport százszorszép gazdagságából. Így viszont, egyelőre csak a Loki-kéziseknél maradva, Komáromi Ákos mestertől a valenciai csarnokban azt hallhattam, „gyerekek, sohasem felejtem el, hogy ide is eljöttetek értünk”, Köstner Vilit a mai napig barátomnak tekinthetem, amikor pedig a Roermond az FTC-t fogadta a női BL-ben, a hollandok szuperklasszis debreceni jobbszélsőjénél, Szilágyi Katinál, Sziszinél és férjénél, „Mészinél” aludtam, és a mérkőzés után velük mentem bulizni, nem az „én” fradistáimmal.

Hogy miért meséltem el egy szuszra mindezt? Mert az elmúlt napokban ért egy-két elborzasztó hatás. Bár elvétve sem olvasok kommenteket, pénteken, miután híre jött, hogy a női után a férfi kézilabda olimpiai selejtező rendezési jogát is megkaptuk, kíváncsi voltam, vajon ebben a páratlan – azaz páros – bravúrban lehet-e kivetnivalót találni. Nos, lehetett. Az örökös, információ nélküli okoskodókon (miért nem az MVM Dome?) laza mozdulattal léptem túl, de hogy ebbe a témába is miként sikerült behozni a klubsovinizmust olykor egészen beteg lelkű hozzászólásokkal, arról sejtelmem sincs.

Persze, a drukker alanyi jogon elvakult, együgyű. Nyelvünk egyik legpontosabb kifejezése ez, hiszen együgyű az, akinek egyetlen ügye van. Saját maga, a saját csapata. Nagyobb a baj, ha a sportvezető is ilyen. És a közelmúltban néhány nyilatkozattól, megnyilvánulástól, lelátói testbeszédtől, tekintettől kirázott a hideg. Sohasem azoktól tapasztalni effélét, akik gyerekkoruktól a sport közegében, egy város, közösség, klub vonzásában élnek; őket természetes módon átjárta a fair play szelleme, az ellenfél tisztelete, a tudat, hogy „kicsiben” egymással vetélkedünk, de az igazán jelentős, felemelő próbák akkor következnek, amikor erőinket nem összemérjük, hanem összeadjuk válogatottjaink és a magyar sport dicsőségére.

Az nem látja, érzi ezt, aki mindenféle előélet, elkötelezettség nélkül „tegnap” odapottyant egy számára addig talán ismeretlen település ismeretlen sportága ismeretlen egyesületének az élére, és így már-már törvényszerűen túlkompenzálásba hajló bizonyítási kényszerbe került. Azt nem adhatja elő, hogy mától ő szereti legjobban a csapatot, de azt igen, hogy ő tesz érte a legtöbbet, ő áll ki legkeményebben az érdekeiért, ő igyekszik legkíméletlenebbül letaposni a riválisokat.

Egyébként nem tartom sem igazán frappánsnak, sem szívhez szólónak a rasszizmus elleni harcra kiötölt „A gyűlölet nem pálya” szlogent, de a fentiekre, a sport egészére, általánosságban, sokkal inkább érvényes. Szerencsémre már kiskölyökként képes voltam elpityeredni, amikor az Újpest a lisszaboni 2–5 után úgy esett ki a Benficával szemben, hogy itthon a hajráig 3–0-ra vezetett, és – idegenben lőtt több góljával – továbbjutásra állt, ám a végén benyelt egy gólt. Fanatikus fradista barátom értetlen, vádló tekintettel szegezte nekem: „Te a Dózsának szurkoltál?” Nem, a magyaroknak a portugálok ellen – feleltem. Később, hivatásos sportrajongóként, újságíróként aztán sorra szerettem meg az arra érdemes csapatokat, sportolókat, és felbecsülhetetlen élményeket kaptam ezért cserébe. Íme, néhány példa.

Kosárlabdában szigetszentmiklósi srácként, csepeliként mentem ki 1987 tavaszán a bajnoki elődöntő harmadik összecsapására – és egyetlen mérkőzés alatt a szívembe zártam a páratlan kisugárzású Körmendet is. Onnantól fogva rendszeresen jártam a Rába partjára. „Elég jól” összebarátkoztunk a helyiekkel. Patonay mester az egyik győzelmet követő vacsorán megkérdezte, van-e már szállásunk, mi azt feleltük, nincs még, nem terveztük, hogy maradunk, ő odahívta a csapat sztárját, és azt mondta neki, a fiúk nálad alszanak. Mire ő, rendben, de nagyon kicsi a lakásom, erre „Putesz” rávágta: ja, te anyukádnál alszol. Így is történt.

Jégkorongban az 1990-es évek fordulóján a Fradi ádáz ellenfelének – olykor ellenségének – számított a komplett ukrán sorral felálló Jászberény. Engem mégis annyira megfogott az a mindig ködös, esetenként teherautóplatóból ácsolt szükségtribünös, Koha Csaba-féle, pandúrgulyásos mikroklíma, hogy a bolzanói BL-selejtezőre már a csapatbuszon utaztam a Lehellel. A három szoros vereség, a hősiesnek számító helytállás után pedig arra lettem figyelmes, hogy éjféltájt kopognak a szállodai szobám ajtaján, és ott áll Vlaszov, a kiváló center egy üveg vodkával a kezében, és félig oroszul, félig tört magyarul győzköd: igyunk már egyet arra, hogy ilyen mezőnyben magyar lett a gólkirály!

Az sem volt akármi, amikor az újpesti – később BL-győztes – pólósok edzője, Kovács „Kokó” István meglátogatott a kórházban, ahol arccsonttöréssel műtétre vártam. Nagyon tudtam sajnálni magamat, de először ő vidított fel, mert előadta, hogy a recepciónál feltartóztatták, mire előkapta a klubtagságiját, amire akkor még rá volt írva, hogy „A Belügyminisztérium polgári alkalmazottja”, csakhogy az ujjaival letakarta utóbbi két szót, és sokatmondó tekintettel odavetette a portásnak: ez nem csak sima látogatás lesz. Onnantól boldog-boldogtalant beengedtek hozzám.

Vég nélkül folytathatnám az efféle sztorikat. Zárásként még felelevenítem, hogy néhány éve a női kézilabda BL elődöntőjében szorult helyzetbe került az ETO, ezért a publikum elemi szurkolásba kezdett, és mi, oldalamon a feleségemmel, aki tizenöt évig játszott a Fradiban, és ma is ott edzősködik, szintén teli torokból üvöltöttük: „Hajrá, Győr!” Az előttünk ülő ETO-mezes, addig minket furán méregető úriember döbbenten fordult hátra, és kibökte: maguk a Győrnek drukkolnak? „Miért, kinek drukkolnánk?” – értetlenkedtünk viszont.

Miért, kinek drukkolnánk? Ez az alapkérdés az előttünk álló különleges télutón, tavaszon és nyáron is. Máris itt az úszó- és vízilabda-vb, nyakunkon a jövő heti női kosár olimpiai kvalifikációs torna Sopronban, márciusban a férfi kézilabdázók Tatabányán, áprilisban a nők Debrecenben selejteznek Párizsért, május és június eleje a nemzetközi kupafinálék szezonja, jön a futball Eb és az olimpia.

Csupa kiváló alkalom arra, hogy erőinket összeadjuk. A pályán menni fog, nem vitás. Akkor a lelátón, az állóhelytől a páholyokig miért ne menne? Hiszen ott nincsenek is ellenfelek. Ha csak nem akarjuk feltétlenül odaképzelni őket.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!