A halál dolgát sem könnyítette meg – az NFL örökös „Év emberére” emlékezünk

Az Illinois állambeli szeméttelep közepén kikandikált egy meredek domboldal, amelynek csak a tetején lehetett levegőt venni.

Az egyszeri megfigyelő arra a következtetésre juthatott volna, hogy a környék még sosem látott profi sportolót, hiszen ki tenné ki magát a gyomorforgató szagnak, amikor a kastélyában vagy a mindennel felszerelt edzőközpontjában a luxus és a kényelem nem ismer határokat.

Ezt gondolta az akkor még csak középiskolás Kevin Kelly is, amikor a konditeremben összeszedett új pajtija, a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokságban, az NFL-ben szereplő Chicago Bears legendás futója, Walter Payton a rohadó hulladéktengerbe vitte edzeni. A visszaköszönő ebédjét ízlelgető Kelly tisztelettel a hangjában meg is kérdezte, nem akarnak-e kicsit emberibb körülmények közt tréningezni, mire Payton annyit válaszolt: „Nem célom, hogy megkönnyítsem a magam dolgát.”

Ez az egy mondat tökéletesen jellemezte a tizennyolc évvel ezelőtt éppen halottak napján elhunyt játékosnak nemcsak a sporttal kapcsolatos elhivatottságát, hanem a személyiségét is. Ő már kissrácként sem azok közé tartozott, akik a könnyű utat keresték, hanem folyton azon fáradozott... Nos, hogy magát fárassza. Így volt ez akkor is, amikor középiskolájának futballedzője meggyőzte, hogy ne a dobokat üsse-vágja a suli zenekarában, hanem az ellenfeleket a gyepen. A cukkolással és az extra melóval mit sem törődve Payton azzal a feltétellel fogadta el a felkérést, hogy a pálcákat is megtarthatja, és nem kell csak a focinak szentelnie az órák utáni szabadidejét. Mivel egy sportág és a zenélés nem bizonyult elégnek, hősünk az iskola kosár- és baseballcsapatának a meghívóját sem utasította vissza, sőt az atlétáknak is megmutatta, hogy ki az úr a háznál.

TANÁCSOT KÉRT, BELERÚGTAK

Persze az 1970-es évek elején még kevéssé számított, hogy a középiskolások közt ő volt a király; a legtöbb egyetemi nagyágyú nem ajánlott neki ösztöndíjat, annál az egyszerű oknál fogva, hogy fekete volt a bőrszíne. Paytont ez a legkevésbé sem izgatta, örömmel követte a tesóját, Eddie-t a Jackson State Egyetemre, ahol gyorsan bohócot csinált az őt elutasító elismert egyetemekből. Sorban döntögette a csúcsokat, s annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy bár alsóbb osztályokban játszott, az utolsó évében sokan – köztük ő maga is – úgy érezték, őt illeti a legjobb egyetemi játékosnak járó Heisman-díj. Nem véletlenül érte óriási pofonként, hogy végül csak a 14. helyen zárta a szavazást, ráadásul olyanok mögött, akiket állítása szerint álmában is lekörözött volna.

A Bears egyetértett vele, s az 1975-ös draft negyedik választási jogával magához is láncolta a futót, akivel az akkor már négy éve visszavonult legendát, Gale Sayerst szerette volna pótolni. Payton nem menekült el a kihívás elől, rögtön közölte a Bears-szurkolókkal, hogy pályafutása végére belopja magát a szívükbe. Ám úgy gondolta, ehhez Sayers tanácsaira is szüksége lesz, így habozás nélkül felkereste, hogy ugyan segítsen már neki, mégiscsak másfél évtizedet töltött a Soldier Stadium közönsége előtt.

Mentor helyett azonban egy, a koronájára törő fiataltól tartó, a régi sikereit elengedni képtelen visszavonult játékost talált, aki ahelyett, hogy segítette volna, inkább azzal töltötte a következő évtizedet, hogy úton-útfélen belerúgott. Az első idény nem is úgy alakult, ahogy Payton megálmodta, de nem lógatta az orrát, a következő szezonokban már tényleg meg akarta mutatni mindenkinek, hogy őt kár volna leírni.

ÚJ RENDSZER, ÚJ FELFOGÁS

Nem is kellett sokat várnia arra, hogy beinduljon a sikervonat: 1976-ban már a liga történetének egyik legjobb futójával és az utóbbi évszázad egyik leghíresebb gyilkosával, a Buffalo Billst erősítő O. J. Simpsonnal küzdött a legtöbb futott yarddal záró játékosnak járó elismerésért, egy évvel később pedig megszavazták a liga legértékesebb futballistájának. Nemcsak a saját dolgát nem akarta megkönnyíteni, hanem a védőkét sem: a manapság bevett szokással ellentétben ő sosem futott a labdával a kezében az oldalvonalon túlra, hogy óvja a testi épségét – minden akciót úgy zárt, hogy elemi erővel nekirontott az útjába tévedő szerencsétlen flótásnak.

Ugyan sorra szállította a pontokat és a yardokat, a csapat nem tudott túllépni a saját árnyékán, úgyhogy George Halas tulajdonos 1982-ben kivágta Neill Armstrong vezetőedzőt, és kinevezte a Bearst az 1960-as években játékosként erősítő Mike Ditkát. Az új tréner – aki állítása szerint sosem látott Paytonnál jobb játékost – az együttes összes tagjától a futóéhoz hasonló elhivatottságot és keménységet követelt. Az új rendszernek és felfogásnak 1985-ben meg is lett az eredménye: a Chicago mindössze egyetlen meccset bukva, a nagydöntőt 36 pontos különbséggel besöpörve bajnoki címet ünnepelhetett.

A HALÁL DOLGÁT SEM KÖNNYÍTETTE MEG

Az 1987-es idény után visszavonuló Payton nyugdíjas korában sem tudott elszakadni a sportágtól, szent céljává vált, hogy ő legyen az első kisebbségi csapattulaj az NFL-ben. Amikor ez az álma 1993-ban meghiúsult, az amúgy is depresszióban szenvedő és hangulatingadozásokkal küzdő legenda nehezen tudta feldolgozni a kudarcot.

Mindössze hat évvel azután, hogy 1993-ban beavatták a Hírességek Csarnokába, bejelentette, hogy ritka májbetegségben szenved, és nem sok időt adtak neki az orvosok. Abban a néhány hónapban, ami még hátra volt az életéből, mindent megtett, hogy felhívja a figyelmet a szervátültetésre várók hatalmas tömegére és azokra a módokra, amelyekkel segíteni lehet rajtuk. Nem véletlen, hogy minden évben a Walter Payton-díjjal jutalmazzák a mai napig azt a játékost, aki a legtöbbet tette a közösségért.

Mert ha már a saját dolgát sosem könnyítette meg, miért pont a halállal bánt volna kesztyűs kézzel...?

Ugyan a szeméttelep helyén már egy golfpálya áll, de az ott felhúzott épületekben lógó portrék és képek mind a dombon fel-alá rohangászó, az ellenfeleit sosem kímélő és a csodagépek helyett a szénabálák átugrásával kondizó Paytonnak állítanak emléket.