Van az úgy, hogy megéri küszködni.
Hogy évekig szenvedsz valamiért, küzdesz, vergődsz, összeszorított fogakkal teszed a dolgod abban a hitben, hogy egyszer elnyered méltó jutalmadat, és igyekszel közben jó emberként, vezetőként és példaképként élni a folyamatos pofonok és kudarcok ellenére is. És ha elég sokáig vársz, és nem adod fel, végül valóban így lesz.
És ezt senki sem tudja jobban Paul Poslusznynál.
MINDEN APA ILYEN FIÚRA VÁGYIK
A Jacksonville Jaguars linebackere, vagyis középső védőjátékosa ugyanis nemrég még az egyetlen olyan aktív NFL-játékos volt, aki egyhuzamban tíz évet lehúzott a ligában anélkül, hogy egyszer is pozitív idényt zárt volna, vagyis olyan csapatban szerepelt volna, amely több meccset nyer, mint amennyit elveszít. Mindebben csak az a szomorú, hogy Posluszny közben tökéletes mintafutballista és mintaember: ahogy edzője, Doug Marrone mondta róla: „Az ember azt szeretné, ha a fiából olyan felnőtt válna majd, mint amilyen Paul Posluszny” – és ennél nagyobb elismerés aligha szükséges.
Pedig a példaképnek közben annyi kudarcban volt része, mint az említett emberszörnyet leszámítva
HÉTRŐL HÉTRE VÉRZŐ ORRAL
De a lengyel családból származó hősünket nem ilyen fából faragták – nem csoda, hiszen még a neve is azt jelenti, „engedelmes”. Már az egyetemi bajnokságban kiemelkedett szorgalmával, keménységével és alázatával, az első idényének végére már kezdőjátékos volt, a harmadik szezonjában, 2005-ben pedig őt választották a Penn State Nittany Lions egyetemi csapatának legfiatalabb kapitányává 1968 óta. Abban az évben az előző idényekben jobbára csak vergődő együttes 12 mérkőzésből 11-et megnyerve csoportgyőztes lett az egyetemi ligában, a menetelés jelképe pedig Paul Posluszny vérző feje lett: még az idény elején felnyílt az orrnyerge, és esélye sem volt begyógyulnia, hiszen a sisakrács hétről hétre újra kidörzsölte a sebet minden egyes ütközésnél – márpedig hősünk úgy ütközött, ahogyan senki sem, konkrétan a Penn State történetének legtöbb szerelését bemutató játékosaként diplomázott le. De addig egy éven át minden meccset egy apró, de szúró nyílt sebbel, az orrán két oldalt lecsorgó vércsíkkal, de a fájdalommal mit sem törődve futballozott végig, méghozzá nem is akárhogy: az egész egyetemi bajnokság legjobb védőjének is megválasztották.
MÉG A REDŐNYT IS MEGSZERELTE
Csak hát Kern András és Garas Dezső is megmondta, hogy egyedül nem megy. Posluszny még két évig küszködött a Billsnél, aztán az ígéretesen építkező Jacksonville-hez igazolt. „Azt hittem, simán playoffcsapat leszünk, de aztán másként alakult" – emlékezett vissza a védő, rendkívül elegánsan megfogalmazva azt a tényt, hogy 2011 és 2016 között nem volt rosszabb csapat a ligában a 96 mérkőzéséből 74-et elveszítő Jaguarsnál. Ez sem rajta múlott: a 2013-as évadban például 122 önálló szerelést mutatott be, ami az elmúlt tíz év legjobb teljesítménye, csak hát a Jacksonville közben képtelen volt normális irányítót találni, és a játékosbörzén is rendre mellényúlt a választásaival, úgyhogy a vesszőfutás csak nem akart véget érni – Gus Bradleyt, a csaknem négy éven át alkotó vezetőedzőt az ilyen sokáig dolgozó szakemberek történetének legrosszabb mérlegével, 22.5 százalékos győzelmi aránnyal rúgták ki tavaly decemberben. Mindeközben Posluszny jelentette a biztos pontot a csapatban, aki mindig elvégezte a feladatát a pályán, kedves volt a szurkolókkal, és közben néha átment a szomszédhoz is felszerelni a hurrikánbiztos redőnyt. De úgy tűnt, minden jócselekedete ellenére torzó marad a futballpályafutása.
Idén azonban minden összeállt. Az új vezetőedző, Doug Marrone felpiszkálta a győzni akarást a sorozatos kudarcokba belefásult társaságban, a tehetséges fiatalokkal megerősített védelem a liga egyik legjobbja lett idénre, és még az évekig körberöhögött irányító, Blake Bortles is megtalálta az önbizalmát, és ennek köszönhetően a csapattársait is a labdával. A Jaguars sorra nyeri a meccseit, múlt héten már a kilencedik győzelmét aratta, és a meccs után a csapattársak közfelkiáltással kikövetelték Marrone edzőtől, hogy a búcsú-összekapaszkodásnál az adhassa ki a „kettő-három-győzelem!” jelszót, aki legjobban megérdemli: Paul Posluszny.
„Jó volt látni, hogy így értékelnek a többiek” – mondta utóbb szerényen a méreteihez képest igen félénken a kör közepére totyogó főhős, csapattársa, az éppenséggel 2006 óta a Jaguarsben erőlködő (és a csapat legutóbbi, 2007-es playoffszereplésében is részt vállaló) Marcedes Lewis viszont nem fogta vissza magát: „Pozon eddig sem múlott semmi. Önzetlen, teszi a dolgát, sosem panaszkodik, és rossz volt látni, hogy még sincs soha egy sikeres éve. Mások feleennyit nem tesznek a fociba, és simán elpotyautaskodnak egy jó csapatban, ő meg a kulcsemberünk, és már nagyon kijárt neki ez a siker.”
Na meg az újabb is, merthogy hétvégén a Jaguars 45–7-re letarolta a Houston Texanst, és ezzel bebiztosította a szereplését a rájátszásban – Paul Posluszny, élete során először, playoffra készülhet. Amikor a találkozó végén bement az öltözőbe, a játékoskijárónál a szurkolók vastapssal köszöntötték.
A jó elnyerte jutalmát.