Az NHL alapszakaszkirálya Vegasban vetkőzné le rossz „szokását”

És a 2003-as 1/1-es pedig… Marc-André Fleury, a Pittsburgh Penguinsé, elkelt!

Csak a szokásos: megint egy kanadai hokis az észak-amerikai profi jégkorongliga újoncbörzéjének első helyen kiválasztott játékosa, nincs itt semmi látnivaló, mindenki haladjon tovább – mondhatnánk, csakhogy ez ebben az esetben oly távol állt a papírformától, mint Makó Jeruzsálemtől.

Az észak-amerikai profi jégkorongligában már az nagy szónak számít ugyanis, ha a drafton először választó csapat nem csatárt, hanem védőt visz el az első kör első helyén: az elmúlt 15 évben például mindössze két ízben fordult elő, hogy egy bekk lett az 1/1-es, 12-szer támadót választottak ki. Ja, hogy nem jön ki a matek? Az azért lehet, mert a fennmaradó egy helyen egy kapus kelt el: Marc-André Fleury.

Ez óriási szó, mert ez tényleg olyan ritka, mint a fehér holló: előtte az NHL történetében csupán két alkalommal volt példa arra, hogy egy franchise kapust válasszon, ami nyilván elég jó referencia emberünk képességeit illetően. Ráadásul a kockázat nem volt kicsi: mindössze három esztendővel korábban a New York Islanders úgy befürdött a szintén 1/1-es kapus Rick DiPietróval, hogy azt azóta is a történelem legnagyobb mellényúlásai (tengerentúli szakzsargonnal: bustjai) között emlegetik. Az óriási ígéretnek tartott amerikai kapusnak az NHL-szint már egyértelműen magas volt, ráadásul elképesztő sérülékenysége is gátolta – már az első edzőtáborában lesérült, és mindennél többet elmond róla, hogy bár az Islanders sokadik felépülése után 2006-ban még töretlen bizalma jeleként felajánlott neki egy példátlan, 15 évre szóló 67.5 millió dolláros szerződéshosszabbítást, miután ismét amortizálta magát, 2008-ban maga a csapat vásárolta ki inkább szerződéséből…

De a Pittsburgh nem esett ugyanebbe a hibába, mi több: Fleuryvel gyakorlatilag lerakta a későbbi sikercsapat egyik legfontosabb alapkövét.

LEGFIATALABBKÉNT EGYBŐL A MÉLY VÍZBE

Ha azt mondjuk, a Pittsburgh az idő tájt éppen nem a fénykorát élte, akkor még viszonylag finoman fogalmaztunk: az 1990-ben és 1991-ben a legendás Mario Lemieux vezérletével egymás után kétszer is Stanley-kupa-győztes „Pingvinek” a Fleury érkezése előtti két idényben egyaránt csont utolsók lettek saját divíziójukban (annak ellenére, hogy a „Varázsló” még mindig játszott), a rájátszásra esély sem volt, így a csapatnál kiadták a jelszót az újratervezésre – az újjáépülő csapat egyik első és legfontosabb eleme lett Fleury.

Hogy a Pensnél mennyire bíztak a junior-vb-ezüstérmes fiatalemberben, jól mutatja, hogy a kapusmércével mérve óvodáskorú Fleuryt nem küldözgették ide-oda a farmcsapatokhoz, ahogy az lenni szokott, hanem egyből bizalmat szavaztak neki a legjobbak között, bedobták a mély vízbe: 18 évesen ő lett a legfiatalabb kapus, aki jégre lépett az NHL történetében (mily ironikus: éppen Rick DiPietro rekordját orozta el, csak három hónappal volt fiatalabb nála…).

Bemutatkozása nem sikerült rosszra: élete első NHL-bajnokiján két meccsre elegendő, 46 védést mutatott be a Los Angeles Kings ellen, közte egy hatástalanított büntetővel (a legkevésbé rajta múlt, hogy csapata 3–0-s vereséget szenvedett), a következő mérkőzésen pedig már első győzelmét is elkönyvelhette a Detroit Red Wings ellen. Az első shutoutjára is csak októberig kellett várni, és már bezsebelte „A hónap újonca” címet.

POCSÉK PITTSBURGHI HÁTSÓ ALAKZAT

A Pittsburgh védelme azonban akkoriban rendkívül pocsék volt, a fiatal kapus szinte minden meccsén több mint 30 lövést kapott, teljesítménye a csapatéval együtt romlott, s a franchise akkori pénzügyi gondjai is hozzájárultak ahhoz, hogy a junior-világbajnokság után (amelyen megint ezüstöt szerzett Kanadával) visszaküldték nevelőegyesületéhez, a QMJHL nevű juniorligában szereplő Cape Bretonhoz – csak ne kelljen neki kifizetni a szerződésében foglalt 3 millió dollárnyi bónuszt, ami bizonyos meccsszám és teljesítmény felett járt volna neki… (Szegény Szuper Levente tudna mesélni hasonlóról). Pedig Fleury felajánlotta, hogy inkább lemond a nem kevés pénzről, csak hogy a csapattal maradhasson, de mivel ez arrafelé nem így működik, a szezont végül a Pittsburgh AHL-es fiókcsapatánál, a Wilkes-Barre/Scranton Penguinsnél fejezte be.

Helyzetét nem könnyítette meg, hogy rögtön ezt követően a teljes 2004–2005-ös NHL-idény elmaradt a híres-hírhedt bérviták miatt, így jobb híján maradt az AHL-ben, és bár a következő szezonban megint felhívták a nagycsapathoz, ahol egy még szörnyűbb védelem mögött kellett volna csodát tennie – a Pens utolsóként zárt a Keleti főcsoportban, és az egész liga legtöbb kapott gólja is a pittsburghiek neve mellett állt embertelen sok, 316 találattal.

A vezetők azonban látták, mindez nem az ő hibája, teljesítménye még így is meggyőzte őket, úgyhogy meghosszabbították a szerződését, s megtették első számú kapusnak. Így Fleury végre elindult azon az úton, amelyet neki szántak. Formája folyamatosan javult, kapottgól-átlagát le-, győzelmei számát feltornázta: Tom Barrasso után ő lett a második kapus a franchise történetében, aki 40 győzelmet ért el egy évadban. Ráadásul a csapat is elindult felfelé, köszönhetően elsősorban a két ifjú zseni, Sidney Crosby és Jevgenyij Malkin szárnyalásának – Pittsburghben tehát végleg lezajlott a generációváltás, egyben bebizonyosodott: a Pensnél az immár visszavonult karmester, Lemieux után is van élet.

EGYSZER ÖSSZEJÖTT, DE JOBBÁRA SZENVEDETT

Olyannyira, hogy a 2007–2008-as idényben már újra a Stanley-kupa-döntőben találták magukat, s a finálé leginkább Fleuryről maradt emlékezetes. Csak éppen nem úgy, ahogy ő szerette volna… A kapussors ugyanis tragikus: noha az ötödik meccsen elképesztő, 55 lövést hárított, háromszori hosszabbítás után győzelemhez segítve ezzel a csapatot, a hatodikon – nincs erre jobb szó – beszerencsétlenkedett egy korongot a kapujába, s ezzel az öngóllal nyerte meg a kupát a Detroit Red Wings – persze, hogy aztán mindenki erre emlékezett…

Fleuryt és a Penguinst azonban nem a feladós fajtából faragták: rögtön a következő szezonban visszavágtak a Red Wingsnek a nagydöntőben, méghozzá végletekig kiélezett, hétmeccses párharcban – itt már mindenki Fleury nyakába borult, miután a mindent eldöntő meccs legvégén előbb Henrik Zetterberg lövésénél védett óriásit, majd az éppen a Nick Lidström elé kipattanó korongot is földöntúli bravúrral hárította, egy másodperccel a vége előtt…

A „bajok” ezt követően kezdődtek: Fleury teljesítményére innentől az lett az általános jellemző, hogy az alapszakaszban kiválóan véd, a rájátszásban viszont nem tudja hozni a szintet – márpedig az volna a lényeg, ugyebár… Így hiába érte el időközben a harmadik legfiatalabb NHL-kapusként a 300. győzelmet, a playoffban rendre a padra szorult. A Pittsburgh az előző két kiírásban úgy nyerte meg a Stanley-kupát, hogy Fleury mindkétszer csak második számú kapus volt a fiatal Matt Murray mögött.

Így valahol várható és érthető volt a lépés: hiába forrt egybe a neve a klubbal, a Pens tavaly nyáron feltette a nevét arra a listára, amelyből az újonc Vegas Golden Knights válogathatott a bővítési drafton, az „Aranylovagok” meg hülyék lettek volna nem elvinni egy háromszoros bajnok kapust. Marc-André Fleury így 14 év után Las Vegasba költözött, a múlt héten először tért vissza ellenfélként Pittsburghbe, ahol az ilyenkor szokásos megható emlékezéssel és álló ovációval köszöntötték. Jelenleg oroszlánrésze van abban, hogy a Vegas minden idők legnagyszerűbb újoncidényét futja, és első éves létére 58 meccs után a liga második legjobb mérlegével bír. Fleury védési hatékonysága meghaladja a 93 százalékot, kapottgól-átlaga alig 2 gól – azaz ismét brillírozik az alapszakaszban. A kérdés már csak az: át tudja-e lépni végre saját árnyékát, és a playoffban is emlékezeteset tud-e majd alkotni?