MLB: egyedülálló rekordot tart, megszégyenülten veszítette életét

A legtöbb sportágban az a módi, hogy a csapatok kezdőjátékosai majd’ minden meccsen már az első perctől a pályán rohangásznak, korcsolyáznak vagy éppen úszkálnak. Alapvetően baseballban sincs ez másként, csak hát az ütőt lengetni nem olyan megterhelő, mint dobni, így a karjukat minden mérkőzésen kikészítő kezdődobók jobb esetben kapnak néhány nap pihenőt, hogy kipihenjék magukat a következő bevetésig.

Az észak-amerikai baseballbajnokságban, az MLB-ben szereplő Tampa Bay Raysnek azonban nem állt szándékában wellnesshétvégére küldeni a május 19-én először kezdő Sergio Romót: másnap ismét a kaliforniai születésű dobóval állt ki az összecsapás elején. Ilyenre már idestova hat éve nem volt példa, de a 35 éves játékos duplázása meg sem közelíti a sportág hőskorában tevékenykedők sorozatait; Jim Devlin, a Louisville Grays ásza az 1876-os és 1877-es szezonban például egymás után 85 meccsen próbált túljárni az ellenfél dobóinak eszén!

Hősünk – aki még csak véletlenül sem keverendő a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokságban szereplő New England Patriots kétszeres bajnok fullbackjével, James Develinnel – annyira régen szántotta a pályákat, hogy akkoriban még nem is MLB-nek hívták a profik versenyfutását, hanem Nemzeti Szövetségnek (National Association), majd Nemzeti Ligának (National League).

PHILADELPHIÁBÓL INDULT

Szülővárosa együttesében, a Philadelphia White Stockingsban kezdte pályafutását, de sokáig nem lógott otthon, rögtön az első, 1873-as idénye után szedte a sátorfáját, és Chicagóba költözött, ahol a változatosság kedvéért szintén White Stockings néven futó csapat színeiben lóbálta az ütőjét. Két, békében eltöltött idény után megint tovább kellett állnia, amikor 1876-ban a Nemzeti Szövetség megszűnt, átadva a helyét a mai MLB jogelődjének, a Nemzeti Ligának. Az ütőként sem ügyetlen, ám főként dobóként villogó Devlinnek nem esett nehezére új otthonra lelni, több kérő közül is válogathatott, végül a Louisville Graysnél kötött ki, ahol a csapat egyetlen labdahajítójaként számítottak rá.

A legtöbb sportágban az a módi, hogy a csapatok kezdőjátékosai majd’ minden meccsen már az első perctől a pályán rohangásznak, korcsolyáznak vagy éppen úszkálnak. Alapvetően baseballban sincs ez másként, csak hát az ütőt lengetni nem olyan megterhelő, mint dobni, így a karjukat minden mérkőzésen kikészítő kezdődobók jobb esetben kapnak néhány nap pihenőt, hogy kipihenjék magukat a következő bevetésig.

Az észak-amerikai baseballbajnokságban, az MLB-ben szereplő Tampa Bay Raysnek azonban nem állt szándékában wellnesshétvégére küldeni a május 19-én először kezdő Sergio Romót: másnap ismét a kaliforniai születésű dobóval állt ki az összecsapás elején. Ilyenre már idestova hat éve nem volt példa, de a 35 éves játékos duplázása meg sem közelíti a sportág hőskorában tevékenykedők sorozatait; Jim Devlin, a Louisville Grays ásza az 1876-os és 1877-es szezonban például egymás után 85 meccsen próbált túljárni az ellenfél dobóinak eszén!

Hősünk – aki még csak véletlenül sem keverendő a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokságban szereplő New England Patriots kétszeres bajnok fullbackjével, James Develinnel – annyira régen szántotta a pályákat, hogy akkoriban még nem is MLB-nek hívták a profik versenyfutását, hanem Nemzeti Szövetségnek (National Association), majd Nemzeti Ligának (National League).

PHILADELPHIÁBÓL INDULT

Szülővárosa együttesében, a Philadelphia White Stockingsban kezdte pályafutását, de sokáig nem lógott otthon, rögtön az első, 1873-as idénye után szedte a sátorfáját, és Chicagóba költözött, ahol a változatosság kedvéért szintén White Stockings néven futó csapat színeiben lóbálta az ütőjét. Két, békében eltöltött idény után megint tovább kellett állnia, amikor 1876-ban a Nemzeti Szövetség megszűnt, átadva a helyét a mai MLB jogelődjének, a Nemzeti Ligának. Az ütőként sem ügyetlen, ám főként dobóként villogó Devlinnek nem esett nehezére új otthonra lelni, több kérő közül is válogathatott, végül a Louisville Graysnél kötött ki, ahol a csapat egyetlen labdahajítójaként számítottak rá.

Ennek megfelelően 1876-ban a csapat 69 mérkőzéséből csupán egyen nem kezdett, s 66-szor becsülettel végig is játszotta a találkozókat. Ugyan a bajnoki cím közelébe sem került az együttes, ám a Nemzeti főcsoport ötödik helyén nem volt miért szégyenkeznie. A következő szezon ráadásul még jobban indult, a csapat Devlin vezetésével az első negyven összecsapásából 27-et behúzott, megállíthatatlanul száguldott a végső siker felé. A főcsoportját fölényesen vezető Grays azonban – akkor még ismeretlen okokból – a következő 11 meccséből 10-et elbukott, a menetelő Boston Red Caps pedig gond nélkül megelőzte botladozó riválisát…

MINDENKI ZOKOGOTT

Az idény vége után – miközben a formáját hirtelen meglelő Grays sorra nyerte a tét nélküli mérkőzéseket – kiderült, nem ok nélkül omlott össze a két év áldozatos munkájával felépített vár a szezon derekán: a csapat négy játékosa, köztük Devlin, New York-i szerencsejátékosokkal együttműködve szándékosan dolgozott a sikerek ellen…

Az érintett spílerek nem sokáig tagadták a vádakat, Devlin például azt vallotta be először, hogy barátságos meccset veszítettek el direkt, aztán már azt sem titkolta, hogy éles meccseken sem játszott mindig tudásának megfelelően. Amint a ligaelnök William Hulbert megneszelte az ifjú titánok kihágását, egy életre eltiltotta mind a négyüket a profi baseballtól.

Ez nem is feltétlenül idézett volna elő válságállapotot, ha Devlin tudott volna írni vagy olvasni, vagy fogott volna a kezében szerszámot, de mivel semmilyen mesterséghez nem értett, rá kellett jönnie: ha nem könyörgi magát vissza a liga- vagy valamelyik csapatelnök kegyébe, a családja az utcára fog kerülni.
El is ment Hulberthez, hogy a feleségére és a gyermekére tekintettel elnyerje a nagyfőnök bűnbocsánatát, de hiába ismerte el, hogy ő maga nem méltó a második esélyre, eredménytelenül zokogott a térdére borulva.

A ligaelnök azonban nem azért nem törölte az eltiltást, mert élvezte áldozata kálváriáját, sőt ő maga is könnyezve és szánakozva hallgatta végig Devlin esdeklését (még a markába is nyomott 50 dollárt, ami akkortájt jelentős összegnek számított). Ugyanakkor hangsúlyozta: nem áll módjában csalókkal veszélyeztetni a miattuk az összeomlás szélére sodródó liga fennállását.

PHILADELPHIÁBAN VÉGEZTE

Az elkeseredett játékos nem sokkal a megalázó vizit után az 1877-ben bajnok Boston edzőjére, Harry White-ra próbált meg hatni egy helyesírási hibáktól hemzsegő levélben. Devlin a rövidke üzenetben megírta, hogy ő valójában tisztességes ember, akivel a fukar louisville-i vezetőség kitolt, s bármit megtenne, hogy újra pályára léphessen, még ha csak pályagondnokként is. Nem köntörfalazott, bevallotta, műveletlensége miatt sehol máshol nem alkalmaznák, szó szerint lebutázta önmagát.

White nem reagált a szívszorító levélre, Devlin pedig az alkoholba és alkalmi, alacsonyabb osztályokban lejátszott meccsekbe fojtotta bánatát. Végül hazatért Philadelphiába, ahol az 1880-as évek elején a munkaerőhiányban szenvedő rendőrség megszánta, de nem tartott sokáig új pályafutása sem: 1883-ban a tuberkolózis végzett minden idők egyetlen olyan dobójával, aki csapata összes meccsét végigjátszotta a szezonban.