NHL: beiktatta magát a Hírességek Csarnokába a ligavezér

„Nagyon is hiszek benne, hogy a mi sportunk egyik legnagyszerűbb része a történelmében és a nosztalgiában rejlik. Az olyan épületek, esték, mint amilyen ez is, óriási inspirációt jelentenek megannyi kisgyereknek, akik mindezt látva egyszerűen csak annyit mondanak: »Egy napon én is ide akarok kerülni!« Azt a kiváltságot, hogy valaki a Hírességek Csarnokának tagja legyen, senki sem kapja csak úgy – ezt ki kell érdemelni, és minden tagban közös, hogy a maga módján nagyon keményen dolgozott, hogy jobbá tegye a játékunkat, amely ma az, ami.”

Viszonylag nehéz lenne prominensebb személyt találni jégkorongberkekben a valaha élt legjobb játékosnál, Wayne Gretzkynél, akinek szavai csak még jelentőségteljesebbé és ünnepibbé varázsolták a sportág egyik legszebb és legfontosabb ceremóniáját, a Hírességek Csarnoka új tagjainak ünnepélyes beiktatását – még úgy is, hogy az most igen rendhagyóra sikerült, a frissen bekerültek között ugyanis ott volt a sportág elmúlt negyedszázadának legmegosztóbb személyisége is.

A Torontóban található Hockey Hall of Fame-be hat új tagot választottak be a hét végén. A társaság ennél vegyesebb nem is lehetne, avagy több szempontból is történelmi eseménynek lehettünk szemtanúi két ex-NHL-sztár: egy zseniális kapus és egy zseniális csatár mellett az első afroamerikai, továbbá egy nő, valamint egy korábbi szovjet legenda is bekerült a sportági Hall of Fame-be – de a legnagyobb visszhangot nem ők váltották ki.

RÉMESEN ABSZURD SZITUÁCIÓ

A referenciáik alapján egyértelműen a kanadai Martin Brodeurnek és honfitárs druszájának, Martin St. Louis-nak járt volna a reflektorfény, ám valaki ellopta előlük a show-t – és nem feltétlenül a jó értelemben.

„Gary Bettman beiktatta saját magát a Hírességek Csarnokába” – szólt meglehetősen pikírten az egyik népszerű tengerentúli sportportál címe, és tulajdonképpen ez történt, vagyis olyasmi, amire még nem volt példa: az NHL jelenleg is regnáló, önimádó amerikai főkomisszárja ott vigyorgott és pöffeszkedett a visszavonult sportági legendák mellett, miután ő is megkapta a tagoknak járó gyűrűt – saját magától…

A helyzet kafkaian abszurd, függetlenül attól, hogy Bettman érdemei elvitathatatlanok az NHL felvirágoztatásának terén. Korábban már szenteltünk nagyobb lélegzetvételű anyagot a kellően dölyfös, megalomán, pénzéhes, de legalábbis arrogáns üzletembernek, mégpedig akkor, amikor februárban – szintén anyagi érdekektől vezérelve a hasonszőrű klubtulajokkal példás egyetértésben – nem engedte el az NHL-játékosokat az idei téli olimpiára.

Ám ez csak az egyik olyan bűne, amit a szurkolók és a játékosok soha nem bocsátanak meg neki.

ELVITATHATATLAN ÉRDEMEK

Hogy most a hely szelleme, vagy a valódi ikonok iránti tisztelet miatt, nem tudni, de több mint egy évtizede ez volt az első nyilvános esemény, ahol Bettmant nem hosszan tartó füttykoncert fogadta a nézőtéren – pedig az idióta viccekre épülő beszéde miatt valószínűleg helyette érezte magát kellemetlenül mindenki a díszteremben.

Emberünket tényleg mindenki utálja (a szintén csak és kizárólag a pénzt szem előtt tartó, említett csapattulajdonosokat leszámítva), ezt hosszú és kitartó munkával sikerült elérnie, meg főleg azzal, hogy 1993 óta, azaz negyedszázada tartó uralkodása alatt éppen háromszor annyi lockout, azaz részben vagy teljes egészében elmaradt szezon volt a bérviták miatt, mint előtte hetven év alatt összesen: három…

Szögezzük le gyorsan, a minden hájjal megkent üzletembertől nem lehet elvitatni az érdemeit, vagyis hogy 1993. februári színre lépése óta pénzügyileg helyes vágányra terelte a szenvedő ligát: stabil alapokra helyezte, az éves bevételét a 25 év alatt megtízszerezte(!), 400 millió dollárról 4.5 milliárdra emelte, és a marketingértékét is sokszorosára növelte, ezen kívül 24-ről 31-re nőtt a csapatok száma – más kérdés, hogy a „hagyományos” észak-amerikai és kanadai csapatok kipöckölésével…

A módszerei persze kétesek, de a számok nem hazudnak: mindent alárendelt a bevételek növelésének, miközben egyáltalán nem válogatott az eszközökben, ami célravezetőnek bizonyult. A kérdés itt leginkább az: rendben van-e, hogy egy olyan valakit iktatnak be – nemhogy életében, de még hivatali ideje alatt! – a sportági halhatatlanok közé, aki azokból a játékosokból él és csinál pénzt, akik egész lényükkel magáért a játékért élnek?

A LEGJOBBAK, AKIK EGYBŐL BEKERÜLTEK

A moralizálás helyett azonban foglalkozzunk inkább azokkal, akik vitathatatlanul megérdemlik a kitüntetést!

Martin Brodeurről, Martin St. Louis-ról és Willie O'Ree-ről is írtunk már portrét korábban – utóbbiról érdemes elolvasni mostani keretesünket is –, de ha valakik, ők igazán rászolgáltak, hogy újra felelevenítsük páratlan pályafutásukat. Alighanem mindent elmond Brodeurről és St. Louis-ról, hogy mindketten a 2015-ös visszavonulásuk után a jelöléshez szükséges három év leteltét követően rögtön bekerültek a Hírességek Csarnokába, ami persze nem is csoda, hiszen tényleg kivételes klasszisokról beszélünk.

Brodeur a liga valaha volt talán legjobb kapusa, a számok alapján legalábbis bizonyosan: a kapusok közül neki van a legtöbb győzelme, kapott gól nélküli meccse, védése, mérkőzése és játékperce is – emellett háromszor nyerte meg a Stanley-kupát, kétszer az olimpiát, négy ízben kapta meg a liga legjobb kapusának járó Vezina-trófeát, ötször a legkevesebb kapott gólért a William M. Jennings-trófeát.

St. Louis hozzá hasonlóan Stanley-kupa-győztes és olimpiai bajnok, a Tampa Bay Lightning örökös bajnoka, a franchise legeredményesebb játékosa, 2004-ben az NHL legértékesebb játékosa (MVP), ezen kívül kétszeres pontkirály.

Hogy az ő helyük ott van a sportági halhatatlanok között, nem kérdés – a többit pedig fogadjuk el…