NBA: az ember, akinek sikerült kihoznia Charles Barkleyból a maximumot

Most éppen ő lett Hírességek Csarnoka tagja? Na de miért? Rudy Tomjanovich sokkal nagyobb király volt, aztán hiába vár a sorára. Mindezt csak egy kiragadott internetes komment miatt írtuk, amelyet azon hír alá pötyögtek be, amelyben beszámoltak Paul Westphal beválasztásáról. Ha nem róla lenne szó, hanem mondjuk a vele együtt megtisztelt Vlade Divacról, Sidney Moncriefról vagy Bobby Jonesról, a kritikus hangok akkor is megjelennének, de most bizonyítjuk, hogy a Phoenix Suns emblematikus figurája bizony nem érdemtelenül kapta az elismerést.

PÁLYÁRA LÉPETT A MECCSEK MECCSÉN

A hetvenhez közelítő Westphal legjobb időszakát játékosként és edzőként is a Sunsnál élte meg. A kiváló hátvéd 1974-ben ugyan a Boston Celtics színeiben nyert bajnoki címet, két évvel később a Phoenix fennállása első NBA döntőjében már volt csapata ellen harcolt. A párharc ötödik felvonását szolidan csak minden idők legjobb mérkőzéseként aposztrofálják: a bostoni összecsapáson háromszori hosszabbítás után a Phoenix Suns húzta a rövidebbet, noha az első negyed után már 18 pontos hátrányt szedett össze, visszakúszott riválisa nyakára. A rendes játékidő végén 95–95-nél a Celtics játékosa, Paul Silas megpróbált időt kérni, noha erre már nem lett volna lehetősége. A később egy szurkoló által megtámadott Richie Powers játékvezető ezt észlelte, de nem adta ki az időt, ezzel megúszott egy technikait a Boston. A második hosszabbításban viszont ugyanezért Westphalt és csapatát már technikaival sújtották, a büntető be is ment, miközben a szurkolók bent álltak a pályán, vagyis káosz uralkodott a Boston Gardenben.

A Phoenix általános igazgatója, Jerry Colangelo azzal fenyegetőzött, hogy a hetedik mérkőzésre nem hozza ide vissza a csapatát... A technikai egyébként jól jött a Sunsnak, hiszen az akkori szabályok értelmében a félpályáról jöhetett a büntetődobás után – ha nem kapott volna technikait Westphal, egy másodperccel az idő lejárta előtt a saját gyűrűjük alól hozhatták volna játékba a labdát... Természetesen a Suns kiegyenlített, a harmadik ráadásban viszont 128–122-ről már csak közelíteni tudott. Colangelo ekkor még nem tudhatta, hogy a hetedik mérkőzést nem is kell lejátszani, mert a Phoenix otthon már a hatodikat elbukja.

AZ ÖTÖDIK LEGEREDMÉNYESEBB

Westphal bajnok nem lett tehát csapatával, de a játéka egyre eredményesebbé vált, 1978-ban a liga hatodik legjobb dobójává lépett elő 25.2-es pontátlaggal, az 1978– 1979-es évadban meg hetedikként zárt 24-gyel. 1980-ban aztán elcserélték a Seattle SuperSonicshoz, ahol meg se melegedett, már tovább is állt a New York Knickshez, hogy karrierje utolsó idényét – amelynek alapszakaszából sérülése miatt 23 meccset ki kellett hagynia – a Phoenix Sunsnál töltse, ezzel fejezve be a pályafutását 1984-ben.

Karrierjére nem lehet panasza, hiszen 12 809 ponttal és 3591 assziszttal zárt, 9564 pontjával ötödik a Suns örökranglistáján, a csapattól megkapta a Becsületgyűrűt is. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy két egyetemi csapat gardírozása után 1988-ban éppen Arizona fővárosában kapott segédedzői állást. Cotton Fitzsimmons mellett tanulhatta ki a szakmát, aztán 1992-ben előlépett vezetőedzővé. A váltás bejött: noha Fitzsimmonsszal sem volt gond, hiszen 1989-ben Az év edzője díjban részesült, akkor és egy esztendővel később is főcsoportdöntőbe vezette együttesét, az áttörés Westphallal következett be.

ISMÉTLI ÖNMAGÁT AZ ÉLET

Tény és való: fantasztikus játékosok álltak az NBA körforgásában újonc vezetőedző rendelkezésére. A Nyugati főcsoport alapszakaszát 62–20- as, imponáló mérleggel nyerték meg, jó érzékkel igazolták le Danny Ainge mellett Charles Barkleyt, aki élete évadját futotta, jutalmul MVP-címet ünnepelhetett. A játékosokat imádták a városban, egy februári estén Dan Majerle a róla elnevezett sportbár hátsó fülkéjében igyekezett elfogyasztani vacsoráját egy újabb győzelem után, ám az autogramkérők folyamatosan félbeszakították. Egy különösen lelkes fiatal hölgyrajongó felhúzta a blúzát és a hasára kért aláírást. A folyamat egy órát vett igénybe... Barkleyt sem hagyták ám parlagon heverni, először nem is értette Westphal, mi az ábra, az erőcsatár rendre késett két percet a csapatbusz indulása előtt, aztán az évad közepén kiderült az ok.

„A táskáját a válla fölé tartva, kapucnival a fején ment keresztül a tömegen, amelynek tagjai autogramot szerettek volna kérni tőle, ám ő kitért előlük, mondván késésben van, indul a busz – mesélte Westphal. – Körülbelül kétszáz ember várta hiába az aláírását, emiatt Barkley rosszul érezte magát és úgy döntött, a továbbiakban nem szeretne csalódást okozni, így mindig két perccel később ért a buszhoz, hagyott magának időt a rajongókra.”

A város büszkeségei a playoff első körében kettő nullás hátrányba kerültek a Los Angeles Lakers ellen, ám sikerült fordítaniuk, aztán átléptek a San Antonio Spursön is, és hétmeccses izgalmak után a Seattle SuperSonics is megadta magát. A döntőben a csodálatos Chicago várt a Phoenixre – noha 4–2-re a Bulls nyerte a párharcot, a harmadik mérkőzésen ismételte magát az élet. Westphal ezúttal edzőként élt át háromhosszabbításos thrillert, viszont a kispadon ülve már ő örülhetett, ellentétben az 1976-os történettel... És igen, ez a mérkőzés is megkapta a „minden idők egyik legnagyobbika” jelzőt. Paul Westphal a következő két évadban is eljutott a konferencia elődöntőjéig csapatával, ám 1995-ben távozott és sikereit már sosem sikerült megközelítenie, a rájátszásba is csak egyszer jutott, a Seattle-lel 2000-ben.