Búcsú a Fekete Mambától – Kobe Bryantre emlékezünk

Mennyire állhatunk közel egy színészhez, egy énekeshez vagy épp egy sportolóhoz? Persze, a bulvár és a közösségi média miatt lassan tudhatunk kedvencünk minden lépéséről, tudjuk, hol reggelizett, hol edzett vagy éppen milyen mesét nézett este a gyermekeivel, mielőtt bedőlt az ágyba.Mennyire állhatunk közel egy színészhez, egy énekeshez vagy épp egy sportolóhoz? Persze, a bulvár és a közösségi média miatt lassan tudhatunk kedvencünk minden lépéséről, tudjuk, hol reggelizett, hol edzett vagy éppen milyen mesét nézett este a gyermekeivel, mielőtt bedőlt az ágyba.

De ettől még nem vagyunk barátok, rokonok, nem ismerjük igazán egymást. Ő nem tud rólam semmit, én pedig sosem ismerhetem meg az igazi arcát, ami a címlapok és a mosolygós Instagram-posztok mögött rejlik.

Sokáig úgy gondoltam, ez a távolság áthidalhatatlan, és gondoljanak kőszívűnek, sosem tudna igazán megrázni egy színész vagy sportoló halála.

Tévedtem, de még mekkorát.

Elnézést a példáért, de egyszerűen nem tudom jobban körülírni ezt az érzést.

Ha valaki már veszített el közeli hozzátartozót vagy barátot, pontosan tudja, milyen az, amikor egy váratlan időpontban megcsörren a telefon. Elég a rezgést hallani, rá sem kell nézni a képernyőre, az ember azonnal tudja, valami történt, ami után sosem lesz már ugyanolyan az élete, és egy pillanatra lelassul minden…

Pontosan ezt éreztem, amikor vasárnap késő este elkezdett rezegni a telefonom. Egyik kollégám írt, hogy kirakna egy képet Kobe Bryantről a Facebookra, nézzek már rá élesítés előtt.

Még el sem olvastam az üzenetet, de már úgy nyitottam meg a Google-t a telefonomon, hogy pontosan tudtam, mit fogok olvasni néhány, elképesztően hosszú másodperc múlva.

Kobe Byrant meghalt. Vége. Nincs többé Fekete Mamba. Az első sportoló, akinek elmondhatom, végigkövettem a pályafutását, és eltávozott.

Ilyenkor azonnal összegyűlik az összes emlék: mikor életem első NBA-s matricás albumában valahogy sikerült megszereznem őt, mert a sokadik pakliban ott lapult Grant Hill és Rick Fox közt. Vagy mikor az iskolaudvaron a pofátlanul alacsonyra engedett palánknál mindenki azt ordította: „Kobeeee”, mielőtt a bénácska zsákolási kísérletéből ziccer lett. Hogy mennyire imádtam, amikor összejött a lehetetlennek tűnő triplázás. Vagy, hogy mennyire haragudtam rá, mikor Shaquille O'Neallal elkezdtek balhézni. És ahogy elmorzsoltam egy könnycseppet, mikor végleg kibékültek, és összeölelkeztek néhány évvel ezelőtt.

Nem fogok hazudni, volt, amikor szerettem, és volt, amikor utáltam, de ez az, amire csak a legnagyobbak képesek:amikor nem volt épp a kedvencem, akkor is pontosan tudtam, ő az egyik, ha nem a legnagyobb, aki valaha kosárlabdához ért.

„18 ÉVESEN AZ NBA-BE? MEGŐRÜLTÉL?”

Mikor az 1996-os draft előtt Kobe Bryant bejelentette, a főiskolát kihagyva, 18 évesen egyenesen az NBA-be megy, a legtöbben őrültnek hitték, és azt mondták, a türelmetlenségével rontja majd el a karrierjét.

Elvégre akármekkora sztár is volt a Lower Merionban, csak egy gyerekről volt szó, aki nem is olyan rég még arról álmodozott, hogy futballkapusként tör a csúcsra.

Aztán a draft előtt végül a Lakersnél úgy döntöttek, meghívják egy edzésre ezt a fiút, valami csak lehet benne, ha ennyire biztos abban, hogy már kész az NBA-re…

Be is küldték egy edzőmeccsre olyan, korábbi Lakers-sztárok ellen, mint Larry Drew vagy épp Michael Cooper. És hogy a legendás Jerry West szavaival éljünk: „Kobe átgázolt rajtuk!”

Ezt persze titokban kellett tartani, így végül a Lakers vezetősége összeült tanácskozni, és arra jutott, le kell draftoltatni egy másik csapattal viszonylag gyorsan ezt a srácot, majd ellopni.

Meg is egyeztek a Charlotte-tal, hogy a ’96-os drafton a 13. választási lehetőségnél majd szólnak, kit vigyenek el, és akkor rögtön mehet is a csere.

Az akkori beszámolók szerint nagyjából öt perccel azelőtt kezdett el csörögni a telefon, mielőtt a Hornets választott, és csak annyit mondtak a kagylóba: „Kobe Bryant”.

Így a Charlotte kiválasztotta Kobe Bryantet úgy, hogy igazán nem is tudta, kiről van szó, majd rögtön oda is adta a Lakersnek. Ami a mai napig a sporttörténelem talán legnagyobb húzása volt, cserébe ugyanis Vlade Divacot adták át a Hornetsnek, így maradt elég hely a fizetési sapkában, hogy megszerezzenek Kobe mellé egy egész jó nevű centert, Shaquille O'Nealt.

AZ NBA-HEZ SZOKÁS

Ahogy az várható volt, az első évek persze nehezen sikerültek, hiszen az iskolai liga és az NBA között elképesztően nagy volt a különbség, amit szoknia kellett Bryantnek. Viszont ahogy telt-múlt az idő, úgy jött rá mindenki, ez a srác nem azért akart ilyen fiatalon az NBA-be kerülni, mert gyorsan meg akar gazdagodni, vagy mert türelmetlen. Azért döntött így, mert őt már 18 évesen csak egy dolog motiválta: kiemelkedni a legnagyobbak közt.

Az első két idény padozása után aztán a Lakers elcserélte Eddie Jonest és Nick Van Exelt, s az ajtó kinyílt Bryant előtt, aki nem átlépett rajta, hanem egy tankkal rontott be.

Ekkor a gyűrű még nagyon távolinak tűnt az összekuszált rotációval rendelkező Lakers előtt, de Bryantet az 1998–1999-es idényben már Michael Jordanhez kezdték hasonlítani.

A NAGY HÁRMAS

Aztán 1999-ben összeállt a hármas, amely letarolta az NBA-t: Kobe Bryant és Shaquille O'Neal mellé megérkezett edzőnek Phil Jackson, aki pontosan tudta, ennek a két sztárnak hogyan kell teret engedni.

Az eredmény? Bajnoki cím 2000-ben, 2001-ben és 2002-ben. Ekkortájt, mikor az NBA épp nem tartogatott neki elég kihívást, Bryant New Yorkba járt streetballozni a legnagyobb nevek ellen, ahol az utcán csak úgy nevezték, „Three Rings”, vagyis „Három Gyűrű”, célozva ezzel a bajnoki triplázásra.

Itt viszont megtört a szerencsesorozat, és bár Bryant továbbra is elképesztő számokat átlagolt, a negyedik bajnoki cím nem akart összejönni. És miután 2004-ben sem sikerült behúzni a döntőben a győzelmet a Detroit Pistons ellen, végleg felbomlott a nagy hármas, Phil Jacksont felállították a kispadról, majd miután az egójuk rendszeresen ütközött, és mind a ketten be akarták bizonyítani, hogy egyedül is tudnak bajnoki címet nyerni, Shaquille O'Neal Miamiba költözött.

Itt egyébként nyílt egy óriási lehetőség Bryant előtt is, a városi rivális Clippers ugyanis brutális szerződést tolt az orra elé, ő azonban úgy döntött, marad a Lakersnél, akármennyire is nem tűnt fényesnek akkor a jövő.

JACKSON VISSZATÉR

A 2005–2006-os idényre aztán Phil Jackson és Bryant is rájött arra, ha nem is mindig kedvelik egymást, együtt minden könnyebb, így az edzőlegenda visszatért a kispadra, és elkezdték keresni a csapat lelkét.

A megoldás hamar meg is született: itt csak egy olyan csapat lehet sikeres, ami egy az egyben Kobe-ra épül.

Az eredmény: 2006 január 22-én a Los Angeles Lakers 122–104-re legyőzte a Toronto Raptorst. A meccsen Kobe Bryant 81 pontot dobott! Ezzel a mai napig a második helyen áll a százpontos Wilt Chamberlain mögött az örökranglistán, és nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben bárki a közelébe érhetne.

Ez már az ötödik bajnoki gyűrűje volt Bryantnek, gondolhatnánk, végre elégedett volt. De nem. Michael Jordannek ugyanis hat volt.

JORDAN ÜLDÖZÉSE ÉS A VISSZAVONULÁS

A hatodik cím üldözése azonban már nagyon megviselte Kobe-t, akit sajnos elkezdtek megtalálni a sérülések is, ha pedig ő nem játszott, és nem tudta a csapatot a vállára venni, a Lakers rendre szenvedett.

Két borzalmas idény után végül 2016-ban döntött úgy, elég volt, és azért búcsúzóul az utolsó meccsén még dobott 60 pontot a Utah Jazznek 37 évesen és 234 naposan.

Ötszörös bajnok, kétszer a döntő MVP-je, egyszer az alapszakaszé, tizennyolcszoros All-Star, négyszeres All-Star MVP, tizenegyszer kapott helyet az alapszakasz legjobb csapatában, kilencszer a legjobb védők csapatában, kétszer zárta az alapszakaszt a legtöbb ponttal, volt zsákolóbajnok, és olimpiai bajnok kétszer is.

A FEKETE MAMBA MEGPIHEN

Biztosan sokan ismerik Bryant egyik leggyakrabban emlegetett becenevét: ő volt a Black Mamba, vagyis a Fekete Mamba. De hogy jött ez a név?

A fekete mamba a világ leggyorsabb mérgeskígyója, de a nevet nem a szurkolók adták Bryantenk, azt ő adta saját magának.

Bármennyire is legendás volt ugyanis Bryant összeszedettsége, az NBA világa és az, hogy már 18 évesen a legnagyobbak közt volt, őt is megviselte.

Ezért, akár egy szuperhős, kitalált magának egy alteregót. A hétköznapokon ő volt Kobe Bryant, szerető férj, családapa, egy átlagos srác Philadelphiából.

Viszont amikor a lába megérintette a kosárpálya parkettáját, átváltozott, és ő lett a Fekete Mamba. Egy villámgyors, kegyetlen, félelmet nem ismerő „gyilkológép”, akinek egyetlen célja van: a legjobbnak lenni!

„Úgy éreztem, egyszerűen túl sok ez nekem, teljesen összezavarodtam, ezért megalkottam a Fekete Mambát. Le kellett választanom magam valahogy. Ezzel elképesztő mennyiségű feszültség felszabadult, mint egy lavina, úgy gördült le rólam a rengeteg kétely. Végre azt tudtam mondani: »B…a meg mindenki, engem senki nem állíthat meg, aki pedig mégis megpróbálja, azt elpusztítom!«”

Ebből született aztán az úgynevezett „Mamba mentality”, amit a sportvilágban ma már mindenhol ismernek, és ami pontosan erről szól: hogy amikor kell, kizárólag a céljaid lebegjenek a szemed előtt, és bármi áron valóra tudd váltani az álmaidat.

Persze, lehet rosszakat mondani Kobe Bryantre, hiszen sokan nem szerették a furcsa és egyáltalán nem megszokott stílusa miatt, vagy épp azért, mert mindig a legjobb akart lenni mindenben.

Ami azonban biztos, hogy a hozzáállásával milliókat inspirált, igazi példakép volt, és ha a legjobb kosárlabdázókról beszélünk, mindig meg kell említenünk az ő nevét is.

Ez az örökség az, amit maga után akart hagyni Kobe, így bármilyen tragikus és felfoghatatlan körülmények közt is távozott, a legnagyobb álmát valóra váltotta.

Aki pedig látta játszani, annak, amikor ezeket a sorokat olvassa, talán pont úgy, mint nekem, lelassul egy pillanatra a világ, és összegyűlik az a rengeteg emlék, amit kaptunk a legendától, és amiért most köszönetet kell mondanunk.

Nyugodj békében, Fekete Mamba!