NBA: Mint amikor egy felnőttjátékos lemegy az óvodába – Dávid Kornél Jordanről

– Milyen a hónapok óta tartó otthonlét?
– Furcsa, ha röviden akarnék válaszolni. Lassan több mint két hónapja vagyok itthon, mióta az egész elkezdődött, aminek hatására a bajnokságok Kelet-Európában véget is értek, innentől kezdve home office-ra lettünk kötelezve. Élő mérkőzés már nem volt, így a felvételeket néztük, és továbbra is elemezzük a játékosbörzére érkező tehetségeket. Ezenkívül rengeteg konferenciahívás van, minden héten, majdnem mindennap. Ezeken beszélünk a játékosokról, illetve várjuk, hogy az NBA hogyan dönt, mi lesz a szezon hátralevő részével, vagy hogy a draftot az előre meghatározott időpontban rendezik-e meg. Most még sok a kérdés, amelyre nem tudjuk a választ, de ugyanúgy próbálunk készülni, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy nincsenek élő összecsapások.

– Több a munkája otthonról?
– Több, mert amikor az ember utazik, elmegy a meccsre, ott beszél, akivel csak tud, összeszedi az információkat, most viszont minden héten kétszer vagy háromszor meg van adva, hogy miből kell készülni, ehhez már az egyetemi játékosok nagy része is be van csatolva, őket pedig mi év közben annyira nem figyeljük, csak az amerikai játékosmegfigyelők, így sokkal több időbe telik ezeknek a fiataloknak a feltérképezése, a háttérinformációk összegyűjtése. Ez azt jelenti, hogy telefonon próbáljuk elérni az edzőket és azokat a személyeket, akik bizonyos játékosokról információkat tudnak szolgáltatni.

– Hogy tetszik a The Last Dance című sorozat, azt kapta, amit várt?
– Nagyon tetszik! Vártam már, hogy elkészüljön, amikor először szó volt róla, hogy lesz ez a sorozat, azt mondták, hogy körülbelül két év múlva láthatjuk, én már akkor is azt kérdeztem, miért kell ennyit várni rá? Örültem, hogy előrébb hozták a premiert, most, amikor amúgy is ínséges időket élünk a kosárlabdában és más sportágakban is, nagyon jól megtalálták, hogy ezt az űrt kihasználják. Természetesen nagyon tetszik. Sok emléket felelevenített bennem, és ezeket a játékosokat, akikről szó van, az időben visszaugorva sikerül ugyanúgy látni, mint ami az emlékeimben megvolt róluk.

– Nézi, hogy mikor tűnhet fel benne?
– Abszolút! Az a baj, hogy az előszezonból viszonylag keveset mutattak, de azért minden részben vannak bevágások az edzésekről, sok kép van az előszezonbeli felkészülésről, amiben én is részt vettem, úgyhogy jó lenne, ha egy villanás erejéig „becsatlakoznék” a képbe.

A beszélgetés a sorozat 9-10. epizódjának megjelenése előtt készült, Dávid Kornél a záró részekben sem volt benne.

– Átjön a sorozatból a csapat háza táján uralkodó hangulat? Főleg az első részekben érezhető a feszültség a vezetőség és a játékosok között, mennyit érzett akkor ebből?
– Viszonylag keveset. Én újoncként kerültem oda, nem voltam tisztában a helyzettel, hogy mi a normális és mi nem az. A viccelődések a sztárok és Jerry Krause között egy-egy edzés után elcsattantak, de azt gondoltam, hogy ezek normálisak lehetnek és nem lépik túl a határvonalat, ráadásul Krause sosem reagált a játékosoknak. Azt gondoltam, hogy ezek a szurkálódások a hangulathoz tartoznak.

– Milyen volt számára Jerry Krause és mennyire ért egyet a filozófiájával, miszerint a Chicago Bullst újjá kellett építeni?
– Személy szerint csak jót tudok mondani Krause-ról. A mi viszonyunk, és amit én tapasztaltam, az teljesen más. Vélhetően azért, mert más helyzetben voltam. Én neki köszönhettem, hogy már a nyári ligában odakerültem a csapathoz, majd egy teljes felkészülésen ott lehettem, aztán később vissza is mehettem. Nekem ő adott ezekre lehetőséget, úgyhogy én igazán rosszat nem tudok róla mondani. Tény, hogy akkoriban más volt a játékosok és a vezetők közti viszony, mint a mostani NBA-ben, meglátásom szerint nagyobb erejük volt az ügyvezető igazgatóknak, míg most a játékosoknak van nagyobb szavuk. Ami biztos, hogy nagy hibát követett el Krause. A hiba egyrészt akkor történt, amikor Phil Jacksonnak már az idény előtt megmondta, hogy bármit is csinál, ez lesz az utolsó éve, másrészt amikor nem hagyta ezt az alakulatot addig játszani, amíg a dinasztia magától véget nem ér. Szerintem ez nagy baki volt. Ő valószínűleg akkor nem ismerte fel annak a lehetőségét, hogy olyan együttes van a kezében, amelyet ő rakott össze, az ő szava a döntő, de ebben a gárdában még volt egy-két év küzdelem a bajnoki címért, akármennyire is öregedtek a játékosok.

– Milyen volt a személyes kapcsolata Krause-szal? Ő kommunikált a játékosokkal, vagy az embereivel intéztette a „piszkos munkát”?
– Szinte mindennap megvolt a személyes kontaktus, hiszen az irodája is ott volt a stadionban. Edzések előtt, alatt és a végén is besétált esetenként, szóval ha bármi volt, ő is tudott a csapathoz szólni, nem szigetelte el magát. Amikor velem közölte, hogy most ennyi, akkor is ő hívott be az irodájába és mondta meg. Negatívumként talán mondhatnám, hogy a második idényem után, amelyben viszonylag sokat játszottam, ha nekem egy jó ügynököm van, akkor talán egy garantált szerződést ki lehetett volna harcolni, de Scottie Pippen példájából jól lehet látni, hogy mennyi esélyem lett volna erre a megállapodásra, mivel lehetett hallani, hogy a vezetőség nem hajlandó újratárgyalni egyetlen már megkötött szerződést sem. Jó lett volna meglovagolni a dolgot, de esély nem nagyon lett volna rá.

– Phil Jackson tényleg annyira „elvont” vezetőedző volt, mint ahogy azt a sorozat bemutatta?
– Abszolút. Az első pillanattól kezdve óriási tisztelet övezte. Minden játékos úgy állt hozzá, hogy érződött, mekkora respektje van. Nekem az volt a furcsa, amikor edzés után lekapcsolták a világítást a teremben, mindenki mezítlábra vetkőzött, és elkezdtünk jógázni! Engem teljesen úgy kezelt, mint a többi újoncot is, semmilyen különleges bánásmód sem volt.

– Mit tapasztalt a kamerás stábból, a forgatásból?
– Észrevettem, de fogalmam nem volt arról, hogy most egy sorozatot forgatnak épp. Kint szigorú rendje van, hogy mikor engedik be a médiát, általában az edzések elején és végén van 15 perc, amikor lehet felvételt készíteni, aztán kizavarnak mindenkit. Egy stáb bent volt végig, három személy, de én azt gondoltam, hogy ők a Bullshoz tartozó televíziós stáb, hiszen minden csapatnak van saját stábja. Nem tűntek fel minden tréningen, de többször is ott voltak. Bizonyos szituációkban épp nem voltak ott, amikor jó lett volna – például egyszer edzés előtt felmentünk a videós szobába, ahol mindenki bemutatkozott és mondott magáról néhány szót. Jordan csak annyit felelt: „Öt bajnoki arany”! Amikor én kerültem sorra, utána pedig csak annyit reagált: „Na, még egy európai!” Jó poénnak tűnt, kár, hogy akkor épp nem forgattak minket, bár én nem vettem viccre, mivel be voltam rezelve, hogy akkor mit reagáljak, de így utólag jó lett volna, ha ezt látjuk.

– Milyen problémákkal, akadályokkal szembesült, amikor kikerült az NBA-be?
– Minden akadály volt. Először a nyári ligában voltam kint, aztán amikor visszahívtak, fogalmam sem volt róla, mire számíthatok. Hivatalos menedzserem nem volt, annyit tudtam a ligáról, mint bárki, aki nézi a meccseket és az anyagokat, semmilyen háttérinformációm sem volt. Nem tudtam, mi várható, hogy miben kell megjelenni, a legalapvetőbb dolgokkal sem voltam tisztában, hiszen előtte sosem tapasztaltam ilyet, úgyhogy ott kellett kitapasztalnom mindent, beleértve a nyelvet, a kosárlabdájuk terminológiáját, amit meg kellett tanulnom, nem beszélve a „háromszög-stratégiáról”. Sokszor voltak érdekes szituációk, amikor az elképzelésem nagyon más volt, mint a valóság, de beletartozott a fejlődésbe, hogy hozzá kellett szokni a kinti dolgokhoz.

– A családja maximálisan támogatta, amikor kikerült. Mit gondolt a szakma, a szurkolók, akadtak-e negatív visszajelzések a kijutásával kapcsolatban, volt-e, aki nem hitt önben?
– Felemás volt a megítélés. Először sokat nem hitték, hogy hova kerültem, aztán amikor először visszajöttem, csodálkoztak. Sokan drukkoltak és voltak természetesen, akik kétségbe vonták az egészet, miért kerültem ki, már összeesküvés-elméleteket szőttek, hogy kinek a kije vagyok, ki juttatott ki. Akadtak durvább esetek is, amikor kitelefonáltak, hogy van nálam jobb játékos itthon. a negatívumokkal egyébként a pályafutásom során végig találkoztam, a szurkolók között voltak sokan, akik nem pozitívumként figyeltek fel erre az egészre.

– Európaiként mennyire volt nehéz kikerülni és beilleszkedni, mekkora hátrányt jelentett ez számára?
– Szerintem az az út, amelyen kijutottam, alapból elég furcsa volt, mert az NBA-be leginkább csak egyetemről vagy a drafton keresztül lehetett bekerülni, netán ha Európában már kiemelkedő karrierje volt valakinek és nagy névnek számított. Más opció nem nagyon volt, vagy legalábbis nagyon ritkán volt rá példa. Én egyikre sem foghatnám, hogy az én utam volt. Kint sokan nem is tudták akkoriban, hogy Magyarországot hol kell elhelyezni, abban az időben nagyon távolinak tűnt minden. Nehéz helyzet volt, az könnyített rajta kicsit, hogy Toni Kukoc már évek óta kint kosarazott, így minden és negatív dolgot ismert már a csapat körül, hiszen annak ellenére, hogy ő sztárként került ki, ennek minden előnyével és hátrányával meg kellett küzdenie a beilleszkedése során. Az én szerepem ezek után már nem volt akkora újdonság, de mindenképpen ritka volt, hogy valaki így került oda.

– Milyen volt az első találkozása Michael Jordannel?
– Emlékszem, azt vártam a legjobban. Mondanom sem kell, hogy az körülbelül olyan volt, mint amikor egy kisgyereket odaengednek az űrhajóhoz. Amikor először megláttam belépni a csarnokba, a pálya felét ellepték a kamerák és az újságírók. Két vagy három ember kísérte, normálisan, melegítőben elvonult előttem, én pedig gyorsan mentem utána és próbáltam követni, hogy rájöjjek, mitől ő a világ legjobb játékosa. Ez így ment a következő napokban is, órákkal edzés előtt megérkeztem és vártam, mikor érkezik, próbáltam odaülni, ahol ő is ül, a legapróbb részleteket is figyeltem, például azt, hogyan fűzi be a cipőjét, hogyan öltözik, mi a reakciója, de aztán egy idő után észrevettem, hogy ugyanolyan, mint a többiek, semmi olyat nem tudok tőle ellesni, mitől is ennyire jó, legalábbis az öltözőben, mert a pálya már más helyzet volt. Kicsit furcsa volt, amikor az öltözőben edzés után rágyújtott egy szivarra, aztán úgy ment be tusolni, ezt más nem tehette meg, csak ő. A másik döbbenet az volt, ahogy edzett, ahogy ott viselkedett. Elképesztő, milyen szinten benne volt a játékban, mentálisan és fizikailag egyaránt, nekem az egy óriási sokk volt. Később volt szerencsén LeBron Jamesszel is egy pályán lenni, de Jordan annyival előrébb volt, mint a többiek a Bullsban, mintha egy felnőtt játékos lemenne az óvodába. Akkora volt a különbség. Jordan gyakorlatilag a felnőttekkel csinálta meg ezeket. Akkor dobott kosarat, amikor akart, akkor vert meg bárkit, amikor akart, mindegy, ki ellen játszott, egyénileg nem nagyon volt meg a kihívás, ha pedig valaki keménykedett vele, még jobban felszívta magát. Mindig nyerni akart, akár kettő a kettőről volt szó, akár büntetődobó-versenyről, mindenben kereste, hogy legyőzze a másikat. Ehhez persze még jött a szöveg, elég rendesen ment neki a „trashtalk”. Úgyhogy nagy sokk volt, hogy ő akkor milyen szinten játszott.

– Jordan tényleg annyira kiállhatatlan volt, mint a The Last Dance-ben láthattuk?
– Ebben a sorozatban azért látszik, hogy ez az ő véleménye és szempontjai szerint van összerakva. Egy biztos, elég őszintén visszaadja azt, hogy ő milyen is volt. Igen, akadt olyan, amikor tényleg seggfej volt másokkal, de olyan is, amikor nem. Viszont csak az vezérelte, hogy nyerjen. Őt akkor már nem érdekelte más. Nem izgatta, hány pontot dob, hogy ki mit mond és mit csinál, hanem csak az, hogy végig nyerjen, ameddig játszik. Jerry Krause, a vezetőség, Pippen sérülése és a sok dolog, ami benne van a sorozatban, Jordant mind csak hergelte, amihez hozzáadódtak az ellenfél játékosai, akik odaszólogattak neki. A széria abszolút visszaadja azt, hogy ő mennyire motiválta magát azért, hogy bizonyítson, az egész hozzáállása ilyen volt, csak ahogy idősebb lett, mindig más motivációt talált a játékban, ezért is tudott ennyi ideig a csúcson maradni. Velünk, újoncokkal teljesen normális volt, leszámítva, hogy nekünk is meg kellett csinálni az összes olyan újoncfeladatot, mint például hogy vinnünk kellett a csomagokat, szétrugdosták a labdát, vagy hogy hozzunk fánkot reggelire. Ezek a szívatós dolgok megtörténtek, de amúgy nem nagyonszórakozott velünk, nem voltak beszólások, velünk nem kezdett ki.

– Félt Jordantől?
– Félni nem féltem, az első pillanattól kezdve bizonyítani akartam, hogy valóban érek annyit, hogy itt lehetek. Az újoncok tudták, hogy gyakorlatilag semmi esélyük sincsen rá, hogy bekerüljenek a csapatba, viszont az a motiváció megvolt bennünk, hogy megmutassuk, érünk annyit, hogy egy tréningen próbálunk pariban lenni ezekkel a játékosokkal. Mindenképpen meg akartam felelni, így nem foglalkoztam azzal, hogy ő most kivel és mit szórakozik. A Kukoc-szituáció kár, hogy kimaradt, mert Tonival az egyik edzésen hasonlóan összeszólalkozott, mint Steve Kerr-rel, az mondjuk tettlegességig nem fajult, de ott is ment az anyázás, aztán Jordan azzal fejezte be a vitát, hogy „húzzál haza Horvátországba, ha nem tetszenek a dolgok”. Ilyenek voltak, de az újoncokkal sosem került hasonló helyzetbe. Valószínűleg tudta, hogy ők úgysem lesznek ott az alapszakaszban. Normális volt velünk, nem tudok mondani róla semmi rosszat.

– Ami Dennis Rodmant illeti, valóban ennyire különc volt, mint ahogy azt a sorozat mutatja?
– Ő tényleg nagyon különc volt! Egyébként később is csatlakozott a felkészüléshez, és nemcsak hogy később csatlakozott, hanem úgy általában el is késett. Elkezdődött az edzés, amikor ő begyalogolt pizsamában, napszemüvegben és zöld hullámos kalapban. A napszemüveget hordta esőben meg szélben, teljesen mindegy, milyen idő volt. Besétált, mi akkor már dobáltuk a labdát, a bemelegítés ment. Na, ő akkor ásítozva megérkezett, levette a kalapját, ledobta, majd napszemüvegben, pizsamában meg a szőrös papucsban elkezdett gyúrni. Át sem öltözött, semmi. Néztük, hogy Jackson odasétál hozzá, valamit a fülébe dünnyög, amire Rodman nem szólt semmit, levette a napszemüveget, feldobott magára egy Chicago Bulls-os trikót, aztán bejött ő is, majd elkezdett dobálni velünk. Ennyi. Ez párszor előfordult, de senki nem szólt egy rohadt szót se, hogy „te, öreg, miért késel, miért vagy pizsamanadrágban állandóan edzésen, miért szőrös papucsban érkezel edzésre”. Amikor mentünk egy Philadelphia elleni edzőmeccsre, talpig chicagói rendőrruhában és napszemüvegben szállt fel a repülőre, majd egész úton senkihez nem szólt egy szót sem.

– Tartja a kapcsolatot a korábbi társakkal?
– Napi kapcsolatban egyikőjükkel sem vagyok, de többször találkozom Kerr-rel, Bill Wenningtonékkal, Kukoccsal most nem is olyan rég összefutottam, ott szokott lenni a Bulls meccsein. Randy Brownnal találkoztam egyszer a reptéren, illetve Ron Harperrel, aki sokkal normálisabb volt a pályán kívül, mint a pályán, ahol eléggé tudta szívatni a többieket. Párizsban lett volna szerencsém Jordannel összefutni, amikor a Bucks ott játszott, de annyi újságíró volt, hogy egyszerűen nem tudtam odaférni hozzá, még integetés szintjére sem. Jó lett volna legalább pár szót váltani vele, kíváncsi lennék, emlékszik-e rám.

– A dinasztia széthullott, új csapat állt össze. A sztárkategóriába tartozott az új közösségben? Milyen volt a hangulat, a légkör a nagy hármas távozása után?
– Tizenöt játékosból heten maradtak, ugye az összes nagy sztár elment. Új edző is jött, és a gárda rendkívül gyenge volt, ami természetes ilyen szituációban, amikor egy alakulat elveszíti a legjobbjait. Olyan szempontból jó volt, hogy az elvárások sem voltak igazán nagyok a következő évadban. Mindenki tudta, hogy ez a csapat valószínűleg éveken keresztül úgymond a futottak még kategóriában lesz. Az utcán megismertek, sőt arra is volt példa, hogy egy gyorshajtásomat elengedtek amiatt, mert tudták, hol játszom és felismertek. Azért elég sokan tisztában voltak vele ott, hogy ki vagyok. Sztár nyilván nem voltam, de bíztak benne, hogy több évig maradok a Bullsnál – mint ahogy én is.

– Michael Jordan vagy LeBron James?
– Jordan! Én abszolút Jordant mondom, ő a valaha élt legjobb játékos. LeBron is ott van abban a kategóriában, de Jordant nem előzi meg.

– Ha a jelenlegi viszonyok között kerülne ki az NBA-be, tovább tudna bennmaradni? Manapság rengeteg az európai játékos a tengerentúlon.
– Valóban, több európai van, könnyebb is odakerülni, sokkal nyitottabb az NBA ezekre a tehetségekre. Rengeteg játékos lett sikeres, szinte nincs csapat, ahol ne lennének európaiak. Biztos vagyok benne, hogy az esélyek sokkal jobbak, mint akkoriban voltak, a liga globálissá vált.

– Miért nincsen magyar játékos jelenleg az NBA-ben, mi hiányzik ehhez?
– Nem tudom. Ez egyrészről döbbenet is, hisz könnyebb ugyabár már odakerülni. Nem tudom, hogy az utolsó lépés hiányzik-e vagy a szerencse is közrejátszik. Mindenhonnan kerülnek már be a tengerentúli bajnokságba, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb Magyarországról is bejut ismét valaki. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy ennyi időnek kell eltelnie hozzá.

– Megfigyelőként tudna segíteni kijutni a Bucksba, ha jönne egy magyar tehetség, aki elég jó?
– Én abszolút. Nagyon szerettem volna, ha Hanga Ádám hozzánk kerül. Az ő játékjoga a Spursnél van, pont annál a San Antoniónál, amelyről tudni kell, hogy sok európai játékost kiválaszt, ennek ellenére keveset visz el ténylegesen az NBA-be. Ebből a szempontból talán jobb lett volna, ha Hangát vagy senki, vagy egy másik együttes draftolja. Ha így történt volna, szerintem már pályára lépett volna az NBA-ben.

– Van tehetség, aki az ajánlása, közbenjárása után bekerült az NBA-be?
– Ezt a kérdést mostanában sokszor megkapom. Az én feladatom nem feltétlenül abból áll, hogy kit vinnék ki, én csupán véleményt alkotok, az illetékesek pedig ez alapján hozzák meg a döntésüket. Több szempontot kell nézni, mert például azt is figyelem, szerintem kit ne vigyenek ki. Hogy ki kerül oda, sosem egy ember javaslatán múlik. A nemzetközi játékosmegfigyelőknek egyébként némileg nehezebb a dolguk, mert kevesebbszer látnak játszani egy adott játékost. Emellett azt is nézni kell, hogy a Bucksnak például csak egy választási joga van a drafton, illetve az sem mindegy, hogy hol, mert hiába mondom, hogy Luka Doncicot javasolnám, semmi esélyünk sem lett volna őt megszerezni.

– Milyen játékost keres most a Bucks?
– Ez kicsit már szakmai kérdés, úgyhogy inkább nem megyek bele. Olyat keresünk, akivel bajnokságot tudunk nyerni a következő években.

– Ki most a legjobb játékos ön szerint az NBA-ben?

– Jannisz Antetokunbo. Természetesen hazahúz a szívem, hisz a Milwaukee-ban játszik és akkor kerültem a csapathoz, amikor ő a ligába jött. Figyeltem az elmúlt jó pár évben a fejlődését, mint ahogy azt is, mennyire jó lett és hová jutott el.

A teljes beszélgetés