Nagy spíler az angol ligából – a Fulham magyar büszkesége

Elképzeljük, ahogyan Eric Liddell és Harold Abrahams rója a köröket. Igazából mindegy is, hogy az „eredetik”, az 1924-es párizsi olimpiára készülők, vagy a két atléta élettörténetét feldolgozó film főszereplői. Az érzés így is, úgy is bizsergető: állunk az ódon lelátó előtt, és lelki szemeink előtt megjelennek a Tűzszekerek kockái.

Legendás helyszín

A négyszeres Oscar-díjas alkotást a Fulham edzőközpontjában, a Motspur Parkban forgatták 1981-ben. De ahhoz sem kell különösebb asszociációs képesség, hogy az ember az 1920-as években érezze magát. A centerpálya fapados lelátója most is a 20. század elejének hangulatát idézi, a patina szinte megérint, de hát Anglia amúgy is azért az egyik legbájosabb helye a földtekének, mert itt minden sarkon megelevenedik egy szelet történelmi múlt. Szóval a Fulham tréningcentere kellőképp elvarázsolja a látogatót, a kezdeti megilletődöttségen viszont már régen túl van Gera Zoltán, a klub nyáron szerződtetett újkori atlétája.

„A Tűzszekerek a kedvenc filmem, úgyhogy engem is meghatott, amikor megtudtam, hogy itt forgatták. Persze azóta inkább az foglalkoztat, hogy tökéletesen fel tudjak készülni a következő meccsre, márpedig a nyolc- kilenc edzőpálya, a konditerem, a pihenőszobák abszolút megfelelnek a célnak.” Készségesen vezet bennünket körbe, habár ideje nincs sok: a hétvégi, West Ham elleni városi rangadóra gyúró „fehérek” játékosai percre pontos menetrenddel készülnek, persze ha valaki, hát Gera Zoltán amúgy is maga a két lábon járó profizmus. Maga a futball.

A Fulham mókamestere

Londont például még nem is nagyon látta. Az állandóan nyüzsgő, vibráló, zsúfolt belváros körülbelül annyira vonzza, mint Cristiano Ronaldót a bolgár bajnokság, az edzések végeztével inkább siet haza Tímeához és féléves kislányához, Hannához. A tréning után megmutatja azt a hotelt, ahol a családi ház kiválasztásáig az estéit töltötte. Hát… Nemhogy a Premier League-sztárjait, Erzsébet királynőt is készséggel el tudnánk képzelni a szálloda halljában teáját szürcsölgetve. Nem is a hotel, inkább a kastélyszálló kifejezés illik a szuperelegáns épületre, és belépve, ha a brit uralkodóval nem is, Pascal Zuberbühlerrel azért összeakadunk.

A svájci csapattárs széles mosollyal köszönti Zoltánunkat, majd mutatja, itt bizony nem mehetünk keresztül. „Micsoda?!” – néz kérdőn idegenvezetőnk, és amikor tisztelettudóan fordulnánk is vissza, az óriás kapus megjegyzi: „Mert én azt mondtam. This is my hotel.” Na, amit az átverésért Gera Zolitól kap… „Imádjuk Zoltánt – mondja kevéssel később a válogatott hálóőr. – A zrikák állandóak, nagy mókamester ő a csapatban, a poénjai pedig rendszerint ülnek. Nem egy hétköznapi figura, az biztos.” „Osztom én őket rendesen, hogyne! De már megszokták.”

A Hit ereje

Mint ahogyan Zoli Angliát. Négy éve ment ki, azóta is örök kérdőjelet hagyva maga után: vajon vele másodszor is sikerülhetett volna a Fradinak beverekednie magát a Kánaánt jelentő Bajnokok Ligájába? A zöld-fehérek a BL-selejtezőben előbb az albán Tiranát búcsúztatták, az első találkozón Gerával a csapatban.

A BL kapujában, a Sparta Praha ellenében az Üllői úton egy nullára nyertek, Prágában kikaptak kettő–nullára. Gera nélkül. A két selejtezőkör között Birminghambe igazolt. Mi van, ha marad? „Semmi – feleli. – Annyira más járt a fejemben akkor, történetesen a Premier League, hogy nem tudtam volna a Fradinak segíteni. Sajnálom.” Négy éve megérkezett hát álmai bajnokságába. Azt mondja, ez az a pontvadászat, ahol kiteljesedett, ez az az időjárás, ami kiválóan alkalmas a futballra, és ez az az ország, ahol irigylésre méltó az emberek nyugalma: „Eleinte furcsa volt, hogy minden autós beengedi a másikat, gyere csak, gyere, intenek. Mi van veletek gyerekek, kérdeztem magamban. Nálunk otthon minden sofőr verekedni akar…” Arra azért kíváncsiak vagyunk, mi az, ami négy év múltán a leginkább hiányzik neki hazulról?

„A gyülekezet” – feleli kapásból. Az adta vissza a futballnak a pécsi extratehetséget. A kamasz Gerának minden más fontosabbnak tetszett a sportolásnál, bár volt, amiből sportot űzött, és nem kellett volna… Mostanság az interneten követi a vasárnapi istentiszteleteket, habár úgy nem az igazi, hangsúlyozza. De sosem felejti el, hogy a gyülekezetnek köszönheti a PMFC-t, a Ferencvárost, a West Bromwich Albiont, a Fulhamet, Tímeát és a kis Hannát is. Az egész életét.



Egy londoni derbi

Ami mostanság három helyszín körül forog. Az egyik az edzőcentrum, a másik a London szélén lévő otthon, a harmadik a Craven Cottage. A Fulham stadionja. A Temze partján elterülő ősrégi arénát (1896 óta a „fehérek” otthona) egy kisebb bevásárlás után közelítjük meg. A Fulham–West Ham meccsre igyekszünk, két hatalmas Tottenham-szatyorral a kezünkben. Az egy dolog, hogy távolba szakadva az emberfia igyekszik megfelelni a családi igényeknek, de hogy miért a londoni derbi délelőttjén jutott eszünkbe a Spurs ajándékboltját felkeresni?! Mintha egy Újpest–Kispest-mérkőzésre Fradi-táskával a hónunk alatt próbálnánk bejutni… Miután nem kívánunk „a West Ham- vagy a Fulham-drukker pofonja csattan hangosabban” angol kvízjátékban szemléltető eszközként szerepelni, a szatyrokat kifordítjuk, a címer és felirat így talán kevésbé felismerhető.

Épségben be is jutunk, és mindjárt két örök élménnyel gazdagodunk: egyfelől a Craven Cottage valóban a múlt század elejét idézi, pláne az egyik hosszanti oldalon meghagyott falelátóval, másrészt alighanem ez az egyetlen angliai stadion, amelyiknek a publikuma a Hypo szurkolóseregére hajaz. Na jó, „valamivel” többen vannak, és hangosabbak is, de ugyanúgy állandó kiegészítő a zajt keltő eszköz, mint Bécsben. Az első félidőben többet is csattog, mint a vendégdrukkerek keze, egészen a 43. percig. Akkor valamiféle megmagyarázhatatlan rövidzárlat lesz úrrá a hazaiakon, a kalapácsosok hamarjában két gólt lőnek, Andy Johnsont pedig második sárgával kiállítják.

A tíz emberrel küzdő Fulham a második játékrészben minden tőle telhetőt megpróbál, szépít, de egyenlíteni nem tud. Zolira nem lehet panasz, ám értelemszerűen csalódott. A meccsértékelő mondatok után így inkább a válogatottról faggatjuk. Kellemesebb témának ígérkezik.

Irány Dél-Afrika!

„Mondhat bárki bármit, ilyen profi körülményeket, amilyeneket Erwin Koeman a válogatottnál teremtett, magyar edző nem tudott volna. Teljesen más felfogást képvisel, mint a hazai trénerek, csak az fáj, hogy a dán és a svéd meccs egyikét nem nyertük meg. A sansz megvolt, kár… Volt olyan kapitány, aki azt mondta, csak rúgjátok ki a labdát, úgysem tudtok játszani, na most Koeman ehhez képest maga a csoda.” Abban azért megegyezünk, az igazi csoda az lenne, ha kijutnánk Dél-Afrikába.