A hőn áhított tripla, az iPod és Giggs: a Wembley testközelből

Angol Szuperkupa-diadal, klubvilágbajnoki cím és Ligakupa-siker. A Manchester United már március elsejével triplázott az idényben. Noha ez még nem hasonlítható a Premiership-, FA-kupa- és BL-győzelem alkotta 1999-es triplához, kétségtelenül nem rossz előjel az évad hajrája előtt, amikor is még összejöhet a fent említett klasszikus „treble” is.

Már a fiatalok is szokják a Wembleyt

Ismét visszatértek a Wembleybe a Manchester United sztárjai. Miután a Community Shield-találkozón, a szezon első hivatalos meccsén az FA-kupa-győztes Portsmoutht gyűrték le tizenegyesekkel, ugyanerre készültek a Tottenham ellen is. Na, arra nem feltétlenül, hogy ezúttal is 120 percig brusztoljanak a riválissal, de jelen esetben a szinte „hazai” pályán szereplő londoniak remek küzdelemben kiváló partnerek voltak. A szurkolók nem igazán foglalkoztak a tabellán elfoglalt helyezésekkel – az MU utcahosszal vezet a Premier League-ben, míg a Tottenham a kiesés ellen küzd –, csak tódultak a futball szentélyének nevezett Wembley Stadionba.



A hivatalosan kiadott adat szerint 88 217 volt a hivatalos nézőszám, a teljes telt házhoz csak az a néhány szurkoló hiányzott, akinek „jegyét” még nekünk is kínálták az aréna szomszédságában közvetlenül a meccs előtt – darabját 200 fontért, napi árfolyamon átszámítva mintegy 70 ezer forintért! A jegyüzérek mellett hiába álltak az angol rendőrök, azok mintha nem foglalkoztak volna velük, mondván, ha akad olyan „megszállott lüke”, aki ennyi pénzt áldoz kedvenc csapatára, akkor hadd vigye a zsugát. Kétség nem fér hozzá, biztos volt ilyen. De a környező utcákban az emléksálárusok is sűrűn előfordultak, habár érdekes, hogy hivatalos jogok híján a két együttesnek, a stadionnak és a kupának is csak a beceneve volt látható az ereklyén, mindössze a dátum szerepelhetett rajta engedély nélkül…



Nem hazudtolta meg magát

Mivel a héten Angliában nagy botrányt kavart Martin O’Neill azon döntése, hogy nem vitte magával Moszkvába az Aston Villa legjobbjait a CSZKA elleni UEFA-kupa-meccsre (a szurkolók tehát azért utaztak napokat, hogy a fiatalokat és a kupabúcsút láthassák…), Sir Alex Ferguson is némileg megváltoztatta az eredeti tervét. Noha a Derby elődöntőbeli elbúcsúztatása után azt nyilatkozta, hogy a feltörekvő tehetségek harcolták ki a fináléban való részvételt, így a Wembleyben is ők léphetnek pályára, mégsem így történt. Nos, az úgymond „rutintalanok” közül mindössze Ben Foster, Darron Gibson és Danny Welbeck volt ott a kezdőcsapatban – utóbbi kettőt lecserélték, míg a kapus a meccs legjobbja és hőse lett.



Szóval Ferguson nem bízta a véletlenre, nem szerette volna, ha a kupagyőzelem kapujában kiéneklik a sajtot csapata szájából. Az ellenfél ugyanis hiába szerepel pocsékul a bajnokságban, a nevek terén nem áll rosszul, ráadásul Redknapp természetesen mindenkit a fedélzetre vezényelt. Roman Pavljucsenko pedig egyenesen arra készült, hogy rekordot döntsön. Az orosz válogatott csatár az idei Ligakupa-kiírásban minden körben a kapuba talált, a legfontosabb pillanatban, a döntőben azonban nem sikerült folytatnia ezt a páratlan sorozatot. A Spurs teljes támadószekciója csődöt mondott, két szélsője azonban klasszisprodukcióval rukkolt ki – fájdalom, Modric és Lennon teljesítménye nem volt elég, csupán arra, hogy néha a szívbajt hozzák Sir Alexre.

Ebben is rutinosabbak

Az utolsó utáni pillanatban a portugál aranylabdás Cristiano Ronaldo megdöngette ugyan a kapufát, de a meccs képét figyelembe véve nem lett volna igazságos, ha így alakul ki a végeredmény. Sokak szerint tizenegyesekkel sem jó győztest hirdetni, ám a szabály, az szabály. A hosszabbítás könnyen dönthetett volna, de a Tottenhamet a kiesés elleni harc, míg a Manchestert az idény során még rá váró feladatok tartották vissza a túlzott iramtól.

A pályán inkább már csak állóháború folyt, a futballisták rápihentek az orosz rulettre. A meccset a játékoskijáróban végigtoporgó Fletcher, Carrick, Rooney és Gary Neville ekkor már pattogott az izgalmaktól, de ők is megpróbáltak nyugalmat sugározni a társaknak.

Ryan Giggs kapufáról bepattanó lövése után (ez volt az első gól a meccsen) akkorát robbant a kapu mögött elhelyezett United-tábor, hogy abba beleremegtek még a „frissen épített” Wembley falai is, a „vörös ördögök” hangulatát pedig csak fokozta, hogy az egyébként harmadik számú MU-kapus rögtön bravúrral kezdett. A szétlövésben (is) rutinosabbnak számító manchesteriek higgadtan értékesítették az összes kísérletüket, miközben a fehér mezeseknél még egyszer megremegtek a lábak. A Spurs címvédése tehát elmaradt, a „nagycsapat szerencséje” effektus pedig most is érvényesült.



És a tripla?

Foster a meccs után hálát rebegett menedzserének, hogy neki szavazott bizalmat, köszönetet mondott kapusedzőjének, Eric Steele-nek egy technikai újítás bevetéséért (a hálóőr egy iPod segítségével elemezte a Tottenham rúgójátékosait, és mint utólag kiderült, ez szükségeltetett a győzelemhez – ráadásul az FA nem bünteti meg a használatáért. Bár miért is tenné, tehetné…?), és örömmámorban úszott az öltözőbe érvén, hogy végre kvalitásaihoz mérten kapott szerepet munkaadóitól. A csapatból legtöbbet pezsgőző Ryan Giggs, aki a legtöbb kupát nyerte a jelenlegi keretből, a rutin ellenére bajlódott egy sort az öltözőben, hogy végre kikerüljön a dugó az üvegből, de végül azzal sem akadt probléma (nézd meg a videón!). Mint ahogy egyelőre sem a játékkal, sem a keret erősségével, sem a trófeák gyűjtögetésével nem akad probléma Manchesterben.

Igaz, Sir Alex és a játékosok közül senki sem beszél az előttük álló triplázás lehetőségéről, de rajtuk kívül mindenki csak ezzel foglalkozik: hogy ha ismét sikerülne a Premiership-arany, az FA-kupa-siker és a BL-cím, azzal végleg odakerülhetnének a világfutball történelemkönyvének aranyoldalaira. Szóval a kérdés már csak az: ebben az idényben kétszer is triplázik a United?