MANCHESTERI ESÉLYE(SE)K

Már-már megdöbbentően egyhangú álláspont alakult ki az angol médiában arról, hogy a manchesteri csapatok uralma következik a Premier League szombaton elrajtoló szezonjában. Az elmúlt esztendőkben oly’ vegyes idény előtti jóslatok most egyértelmű képletet vizionálnak: nyer a Manchester United, amelynek fő riválisa a Manchester City lesz, utánuk pedig következnek a londoni nagyok, illetve a Liverpool.

A transfermarkt.de játékos- és csapatértékekre vonatkozó becsléseit ugyan vitathatjuk, de kiindulási és összehasonlítási alapnak kiválóak a portálon szereplő összegek. Ez alapján pedig már az arab olaj által „hajtott” Manchester City (jelenleg még) 29 fős kerete a legerősebb a PL csapatai közül (tényleg csak a megdöbbentés, és nem a tényszerűség kedvéért: 441 500 000 euró, azaz mintegy száztizenkilencmilliárd-kétszázötmillió forint), csak az eastlandiek után következik a bajnok Man. United (405.3 millió), s nem sokkal elmaradva tőle a Chelsea (396.3). A szakértők túlnyomó többsége mégis egyértelműen állítja: címvédés tanúi lehetünk majd.

Azon felül ugyanis, hogy a keretből egyszerre mindig csak tizenegyen lehetnek a pályán, van még valami, amit a számok nem mutatnak. És itt nem elsősorban az Old Trafford, illetve a City of Manchester Stadium egyaránt lebilincselő hangulata, nem a 19/12-es (ti. az eddigi PL-idényekben szerzett bajnoki címek száma) és a 35/1-es (ti. a legutóbbi három és fél évtized alatt elhódított trófeák száma) arányok kontrasztjára, vagy például a Nemanja Vidics és a Carlos Tévez közötti különbségre gondolunk. Hanem mindenekelőtt Sir Alex Fergusonra – és az általa képviselt egyedülálló győztes mentalitásra.

Ennek a győztes mentalitásnak elég volt egyetlen „megnyilvánulása” az elmúlt vasárnapi fantasztikus/sokkoló Community Shield-fordítás képében, és a máskor visszafogott brit szakírók, mint valami lelki tehertől megszabadulva, egyöntetűen állítják: a Manchester United olyan lelki fölényben van a vetélytársaival szemben, hogy csak elveszíteni tudja a címet.

Ha más gárdáról lenne szó, alighanem azt állítanánk, ez bizony komoly nyomás lehet az ismételten megfiatalított Manchester United számára, de ismerve Ferguson munkásságát, tudjuk, ő akkor van igazán elemében, amikor csapatépítésről van szó és ifjak veszik körül. A „vörös ördögök” négy éve nem költöttek ennyi pénzt játékosokra (alighanem Glazerék most jutottak el odáig, hogy visszaforgassák a csapatba a Cristiano Ronaldóért kapott milliókat), igaz, ezúttal komoly tartópilléreket kell pótolni. Gary Neville után Paul Scholes is szögre akasztotta a stoplist, a klasszisnak ugyan nem nevezhető, de a klubért hatalmas szolgálatot tevő Wes Brownt és John O’Shea-t pedig elengedte a menedzser, ám – akár jön Wesley Sneijder, akár nem – az ő együttes pótlásuk Phil Jones és Ashley Young érkezésével nem okozhat leküzdhetetlen akadályt (különösen, ha az olyan „perememberek”, mint Tom Cleverley vagy Danny Welbeck állandósítani tudják a nyáron nyújtott produkciójukat).

Van viszont még egy visszavonult játékos, akiről eddig nem ejtettünk szót: Edwin van der Sar. Ha van valami, ami a Manchester United Achilles-sarka lehet az előttünk álló évadban, az a kapusposzt. Van der Sar a klubnál töltött hat szezonja alatt „schmeicheli magasságokba” emelkedett. Eddigi cseréjéről, Tomasz Kuszczakról már bebizonyosodott, csak arra alkalmas, hogy egy-egy nagy árnyékában olykor beugorjon annak pihentetését szolgáltatva. A télen szerződtetett Anders Lindegaardról egyelőre nem tudni, mire lehet képes ezen a szinten, de a bizalmat David de Gea élvezi, aki ugyan hatalmas tehetség, továbbá nagycsapatban (Atlético Madrid) jutott kellő tapasztalathoz, viszont teljesen más közegből érkezik és minden eddiginél nagyobb nyomást kell majd elbírnia abban a kapuban, ahol többek között már Fabien Barthez is megbukott – világbajnokként. Ugyanakkor, ha Ferguson jól választott – az esetek többségében úgy szokott –, a mindössze húszéves De Gea hosszú időre megoldhatja az egyes számú MU-mez kérdését.

Az előző idényben a Manchester City csak rosszabb gólkülönbségével maradt le a második helyről. A „kicsik” ellen akkor remekül darált Roberto Mancini együttese, ám a rangadókon bebizonyosodott, hogy a gárdának még érnie kell. Angliában most az előző szezonnál is többet várnak a „másik” manchesteri csapattól, s való igaz, a City tulajdonosai a nyáron sem sajnálták a pénzt új labdarúgókra. Amíg azonban eddig úgy tűnt, hogy Manchester kék felében jószerivel „vettek, akit értek”, ezúttal már tudatosabbnak tűnik az építkezés.

Gaël Clichy megszerzése remek fogás, már csak azért is, mert közvetlen riválist gyengített vele a klub, míg Sergio Agüeróért hatalmas pénzt adtak ki, de még az is lehet, hogy megérte az argentinért. A távozók közül aligha fog bárki is hiányozni, legfeljebb az idővel minden klubra ráunó csapatkapitány, Carlos Tévez, ha tényleg akad majd, aki elviszi, ám ebben az esetben valószínűleg lesz még egy érkező.

A City kerete tehát kétségkívül bivalyerős, a kérdés azonban továbbra is az, Mancini képes-e kezelni az összevásárolt sztárbandát. Az elmúlt szezonban többször is botrányoktól volt hangos az eastlandiek öltözője, mintha nem is profi csapatról, hanem falusi brigádról lenne szó: verekedések, beszólások, állandó feszültség, amelyet csak kívülállók számára oldottak az olyan jelenetek, mint Balotelli mókás öltözési technikája. Hiába, visszaüthet az, ha mindenkit nagy reményekkel, nagy pénzért szerződtetnek és jelentenek be, mert a majd’ harmincas keretből valakinek csak a kispadon jut hely. Mintha a Citynél – hangsúlyozzuk, egyelőre – hiányoznának az igazi vezéregyéniségek, mint Wayne Rooney és Nemanja Vidics az MU-nál vagy John Terry és Frank Lampard a Chelsea-nél, akiknek a tekintélye akkor is kikezdhetetlen, ha nem játszanak jól. Azzal nyilván Mancini is tisztában van, hogy a csapategység, az egymásért küzdeni akarás megteremtése minél hamarabbi létszükséglet, hiszen immár az ő bőre megy a vásárra. Ha viszont sikerrel jár, ismét előrébb léphet csapatával, sőt a Bajnokok Ligájában nemzetközi tekintélyt is szerezhet magának – a mecénások nagy örömére.

LONDONI MORAJOK ÉS CSÖNDEK

A fővárosi csapatok közül az elmúlt esztendőknek megfelelően hárman pályáznak a dobogóra: a Chelsea, az Arsenal és a Tottenham Hotspur. A Chelsea nyara kifejezetten csendesre sikerült, legalábbis ahhoz képest, amit a Roman Abramovics-érában megszokhattunk. Az új menedzsertől, André Villas-Boastól minden bizonnyal azt várják a „kékeknél”, hogy José Mourinho örökébe lépjen. Rendkívül nehéz dolga lesz azonban a portugálnak, mert az elmúlt télen mintha megtört volna valami a Stamford Bridge-en, és Fernando Torres érkezése nemhogy enyhített, de tovább súlyosbított a helyzeten, amely végül Carlo Ancelotti állásába került.

Villas-Boast – hiába, nem alaptalan azért a folyamatos párhuzamba állítás korábbi mesterével – nagy stratégaként és remek motivátorként jellemzik, az előtte álló feladat azonban még a legtapasztaltabbak számára is tartogatna nehézségeket. Szinte a semmiből érkezve (ki hallott róla egy éve?) kell elfogadtatnia magát olyan londoni őskövületekkel, akik közül van, aki mindössze fél évvel fiatalabb nála (lásd Frank Lampard vagy Didier Drogba). Ráadásul kapott anyagból kell főznie, mert ugyan Thibaut Courtois, Lucas Piazón, Oriol Romeu és Romelu Lukaku szerződtetésében is van potenciál – egyikük sem töltötte be még a második ikszet –, ők sokkal inkább a jövő emberei, s nem olyanok, akikre már rögtön erős várat építhet.

A Chelsea-vel ellentétben az Arsenal háza tájáról egész nyáron özönlöttek a hírek, s bár e sorok írása közben még mindig nem volt végleges döntés Cesc Fabregas és Samir Nasri távozásáról, jelzésértékűnek vehetjük, hogy az angol szaksajtónak a szezon végi top négyre tett jóslatai között nem bukkantunk az „ágyúsok” nevére. Az kétségtelen, hogy az angol klubok közül az Arsenal törekszik leginkább a racionális gazdálkodásra, ennek azonban immár hatévnyi nyeretlenség az ára, és az említett urak pénzre váltásával a londoniaknak, további érkezők ide vagy oda, szembe kell nézniük azzal, hogy az együttes jövőre könnyen lemaradhat a BL-ről. Persze Arsene Wenger munkáját (és konstans módon fiatal gárdáját) hajlamosak alábecsülni a szakírók, de a „suhancokból építjük a következő nagycsapatot” Arsenal-üzenet is megdőlni látszik, ha az Adebayorok, Kolo Tourék és Clichyk lelépnek a legjobb korban.

Eközben az elmúlt szezon top négyesének botlására türelmetlenül vár a Tottenham Hotspur és a Liverpool. Előbbinél szinte semmi változás nem történt a nyáron, ha csak azt nem vesszük ide, hogy a 40 éves Brad Friedel jó fogás lehet egy (esetleg két) évre a rendkívül hektikus teljesítményt nyújtó Heurelho Gomes helyett. Harry Redknapp személye lehet a biztosíték rá, hogy a Spurs ismét ott lesz a nagyok mögött, miközben az Európa-liga jó kitörési pontot is nyújthat, ám hosszú távon csak akkor lehet versenyképes a csapat, ha a legjobbjait elkerülik a sérülések.

A Liverpoolt az elmúlt évad második felében gatyába rázta Kenny Dalglish, akinek nyári brit igazolásait (Charlie Adam, Stewart Downing, Jordan Henderson) is rendkívül pozitívan ítéli meg az angol szaksajtó. Ha a Torres-ügyön „nyert” Luis Suárez és Andy Carroll az új idényben azt hozza, amit várnak tőlük – azaz sorra szállítják a gólokat – és Steven Gerrard újra a legjobbját nyújtja, akkor a „vörösök” odaérhetnek a négybe, bár ehhez úgyszintén szükségeltetik a gyakran sebezhető védelem formajavulása és a jó rajt. Az Arsenalhoz hasonlóan a Pool számára is remek teszt lesz a második fordulóban az Emiratesbeli fellépés, amelyen mindkét fél megméretheti az erejét.

FEKETE LOVAK ÉS MACSKÁK

A szezon egyik nagy kérdése, hogy a középmezőny mennyire tudja majd tartani a lépést az eddig említett „nagyokkal”. A nyári történésekből úgy tűnik, hogy a szakadék tovább nőhet a mezőny első és középső része között, a feljutókon kívül ugyanis csupán a Sunderland költött jelentős összeget új játékosokra. Azt is nehéz elképzelni, hogy esetleg a legjobb hat közé odaférjen még más (kis)csapat, nemhogy a BL-helyekre, mint legutóbb 2005-ben az Everton.

A Jordan Henderson eladásából megerősített Sunderland eljuthat az El-ig, mert ugyan nagy nevet nem szerződtetett, de kiforrott játékosokat szerzett meg: a már említett Brown és O’Shea mellett a Birmingham Citytől ingyen elhappolt Sebastian Larsson igazán jó fogás, és az Ipswichtől érkező U-válogatott Connor Wickhamtől is sokat várnak. A „fekete macskák” az Everton, Stoke City, Newcastle United, Bolton Wanderers négyessel lehetnek nagy versenyfutásban a minél jobb helyezésekért. Előbbi kettő eddig nem is adott ki összeget futballistáért, David Moyes és Tony Pulis személye mégis garancia lehet rá, hogy ütőképes lesz a csapat. Az Alan Pardew-nak köszönhetően egyre inkább „franciásodó” Newcastle-nál és a rendre megújuló Boltonnál talán már képlékenyebb a helyzet; volt olyan szakíró, aki előbbit újra a másodosztály purgatóriumába száműzte jóslatában...

Az Aston Villa az értékei közül áruba bocsátotta Ashley Youngot és Stewart Downingot is, míg Friedel kapus, Nigel Reo-Coker és John Carew ingyen távozott. A birminghamiek még a jó választásnak tűnő Shay Given és Charles N’Zogbia érkezését beszámítva is gyengülni látszanak, akárcsak a Blackburn Rovers, amelyet többek között Phil Jones is otthagyott, és amelyet többen kiesőnek tippelnek.

Gera Zoltán korábbi és jelenlegi együttese, a Fulham és a West Bromwich Albion célja egyaránt a középmezőny, amihez különösen az újoncok és a Wigan Athletic, Wolverhampton Wanderers kettős ellen kell eredményesen gyűjteniük a pontokat, előreláthatólag ugyanis utóbbiak lehetnek különösen veszélyeztetve a kiesés elleni harcban. A másodosztályból érkezők közül a remek védelmével kitűnő Queens Park Rangersnek adják a legnagyobb esélyt arra, hogy PL-tartózkodását meghosszabbítsa a szezon végén. A londoniaknál a marokkói Adel Taarabt mellett különösen a most érkező Kieron Dyertől és Jay Bothroydtól várnak sokat. A Norwich City az elmúlt két idényben két osztályt ugrott, megragadása az élvonalban nagy fegyvertény lenne, akárcsak a Swansea Cityé, amely 30 év után jutott vissza a legfelső osztályba, egyben első walesi csapatként lett tagja a PL-nek.