„Az előző idényben minden bejött. Ebben a szezonban semmi sem jön be.” Ezekkel a szavakkal kommentálta Claudio Ranieri az angol bajnoki címvédő Leicester City újabb vereségét. A „rókák” a legutóbbi öt bajnokijukon gólt sem szereztek, értelemszerűen nyeretlenek ezeken a meccseken, és az előző négy PL-találkozójukon vereséget szenvedtek.

Az nyilvánvaló, hogy ennyire nem rossz csapat a Leicester (ezt a Bajnokok Ligájában mutatja is), az is, hogy annyira meg nem jó, mint amilyen az előző szezonban volt – az az idény egyszeri volt és megismételhetetlen, a kevés tényleges futballcsoda egyike, amit láttunk életünkben.

„Az előző szezont szóba se hozzuk. Elmúlt. Ezzel az idénnyel nem stimmel valami már az elejétől fogva. Elvesztettük az önbizalmunkat, de a harci szellemünket nem. Nem vagyunk valami kényelmes helyzetben. Szörnyű és kínos ez így. Eljött az idő mindenki számára – a legfelső szinttől a legalsóig –, hogy felálljunk, és megmutassuk, milyen fából faragtak. Ha nem tesszük ezt, kiesünk” – dörgött Kasper Schmeichel, a címvédő dán kapusa.

Szó, ami szó, a Leicester játékosainak önbizalma láthatóan a nullához konvergál, Ranieri nem találja a megoldást a pályán, az előző évi kulcsemberek halvány árnyékai önmaguknak, ráadásul – ahogy már ilyenkor szokott – még a szerencsével és a bírói ítéletekkel is hadilábon áll a csapat.

No de mi romolhatott el, és hogy került a Leicester bajnokként az alsóházba? Egy okra nehéz lenne rámutatni. A választ alighanem Ranieri is kutatja, mindenkinél jobban.

1. MINDENKI TUDTA, MÉG EGY ILYEN NEM LESZ

Kezdjük egy mentális dologgal: fogadkozás ide, fogadkozás oda, a Leicester City játékosai is tisztában lehettek azzal, hogy az előző idénybeli csodát még egyszer nem lehet végrehajtani. A keret sem annyira erős, ráadásul ne feledjük, hogy a Leicester káprázatos menetelését egy olyan bajnoki kiírásban láthattuk, amelyben az összes nagycsapat betlizett.

Ha megnézzük a 2000-es évek valamennyi Premier League-szezonját, és átlagoljuk az 1–4. helyezettek összpontszámát, kiderül, a Leicester bajnoki idényében kiugróan kevés pontot szerzett az első négy – 2000–2001 óta nem fordult elő ennyire gyenge pontszám. Az előző szezon valószínűleg anomália volt abban a tekintetben, hogy a nagycsapatokból egyszerre „megy ki a levegő”, ezt a Leicester tökéletesen ki tudta használni. Pont az előző idény kudarca viszont ellencsapásra késztette a PL elitjét – nézzünk rá a tabellára, az első hét helyen a hét legerősebb keretű, legmagasabb piaci értékű játékosokat bevető csapat áll.

2. KULCSVESZTESÉG A HÁTTÉRSTÁBBAN

A Leicester City a legnagyobb klubokhoz képest visszafogottabb (de így is hatalmas) költségvetéssel dolgozik. Pont ezért a klub egyik legnagyobb értéke a kiválóan összerakott játékos-megfigyelői rendszer. A scouting feje, Steve Walsh július 21-én az Evertonhoz szerződött (futballigazgató lett a liverpooliaknál), búcsúztatójában kiemelték hatalmas szerepét, amelyet a bajnokcsapat összerakásában játszott. Az „arany Leicester” összerakásával ebben a cikkben foglalkoztunk bővebben.

Walsh 2011 óta szolgálta a Leicestert, nevéhez fűződik Jamie Vardy, Rijad Mahrez és N'Golo Kanté szerződtetése. Vardy az ötödosztályból, Mahrez a francia Le Havre-ból, Kanté a Caentől érkezett. Hármukra összesen költött nagyjából hétmillió fontot a klub. Walsh társa, a vezető játékos-megfigyelő David Mills maradt a Citynél, de főnöke távozását mintha megsínylette volna a klub. A Leicester háttérstábja egyébként is kapós: a technikai scoutingcsapatot vezető (azaz az adatalapú játékos-megfigyelésért felelős) Rob Mackenzie-t a Tottenham Hotspur vitte el 2015-ben, majd innen a Derby County szerződtette, hogy a klub játékospolitikájának felelőse legyen.

3. REKORDIGAZOLÁSOK, DE NEM ERŐSÍTÉSEK

Az előző ponttal szorosan összefügg ez is. Jon Rudkin futballigazgató lett a játékospolitika felelőse a Leicesternél, a nyári igazolások pedig terített betlinek bizonyultak. A Leicester háromszor is megdöntötte a klubrekordot a nyáron, sőt, a télen hozott Onyinye Ndidi is jóval drágább volt, mint az idény előtti csúcstartó Leonardo Ulloa. Először Nampalys Mendy érkezett Nizzából 13 millió euróért, N’Golo Kanté helyére – eddig 271 perc jutott neki a Premier League-ben… A védekező középpályás sokáig sérüléssel küszködött, ám az is sokatmondó, hogy amikor pályán volt tétmérkőzésen, a Leicester City csak egyszer tudott nyerni. Szerelési és szabadlabda-szerzési mutatója Kanté közelébe sem ér.

Mendy csúcsát a nigériai válogatott és a CSZKA Moszkva támadója, Ahmed Musa döntötte meg, a Leicester érte csaknem 16.6 millió fontot adott ki. Musa eddig tétmeccsen 4 gólt tett a közösbe (kettőt a bajnokságban), ami nem sok, és vannak még vele gondok: nem ad kulcspasszokat, nem ad gólpasszokat, nincsenek jó beadásai és a cselezésben sem jeleskedik. Márpedig azért hozták, hogy gólt szerezzen, kulcspasszokat adjon, illetve gyorsaságát kihasználva előkészítsen. Musa az 1. forduló óta nem játszott végig mérkőzést a Premier League-ben, november óta csak kétszer kezdett a bajnokságban.

Ranieri az átigazolási szezon végére nagyot dobott, és 25.5 millió fontot költött az algériai válogatott Iszlam Szlimanira, mellesleg Rijad Mahrez nagy barátjára. A portugál Sporting CP-től érkező center legalább vezeti a házi góllövőlistát, viszont érkezése felborította a támadósorban az egyensúlyt. A végtelenül alázatos és iszonyatosan sokat dolgozó Okazaki Sindzsi kiszorult a kezdőből. Szlimani ugyan jobb csatár, mint a japán, de a munkamorálja összehasonlíthatatlanul alacsonyabb a pályán, s ezt a csapatjáték sínyli meg. Hogy mást ne mondjunk: Okazaki majdnem kétszer annyit szerel és több mint kétszer annyi labdát fülel le, mint Szlimani. Az ő számai sem magasak, de támadóhoz képest kifejezetten jók – és a Leicester csapatvédekezésében kulcsfigura volt az előző idényben.

A Mendy-kudarc bevallása, hogy a téli átigazolási időszakban újabb védekező középpályás érkezett a Genktől: Onyinye Ndidi. Ő egyben a klubtörténet harmadik legdrágább játékosa lett mintegy 15 millió fontos vételárával. A nyári igazolások közül Ron-Robert Zieler elvan második számú kapusként (Schmeichel sérülése miatt viszonylag sokat védett), a lengyel Bartosz Kapustka és a francia Luis Hernández megint csak totális befürdés. Hernándezt már tovább is passzolták a Málagának, Kapustka 4.25 millió fontért még addig sem jutott el, hogy bemutatkozzon a bajnokságban.

4. KIESIK AZ EGYIK LEGFONTOSABB LÁNCSZEM

N’Golo Kanté távozásával óriási csapás érte a Leicestert. Utólag bölcs a néző (és az újságíró is…), de biztos jobban járt volna a City, ha Rijad Mahrez vagy Jamie Vardy megy el a nyáron a kulcsemberek közül. A felülmúlhatatlan munkabírású Kanté volt az alapja a Leicester „rohamjátékának”, elképesztő mennyiségű „piszkos” munkát végzett a pályán. Labdaszerzései, szerelései, szabadlabda-elfogásai mindennél jobban hiányoznak a Leicesternek – arról nem beszélve, hogy sebességével és agilitásával kitűnően fedezte és védte a Wes Morgan, Robert Huth belsővédő-párost. Ebben a szezonban kiderült, Kanté nélkül Morgan és Huth agyaglábú óriás. Ahogy Gary Lineker vasárnap megjegyezte: „Jézusom, Huth és Morgan Kanté nélkül olyan, mint Huth és Morgan.” Kanté ment, és most a Chelsea-vel szárnyal – eddig a Premier League-ben 60 mérkőzésen 41–13–6 a győzelem–döntetlen–vereség mérlege. Lehet, hogy jó ütemben igazolt át – de az is biztos, hogy rengeteget tesz a sikereiért.

5. VISSZAESIK A TÖBBI KIEMELKEDŐ JÁTÉKOS

Kanté mellett Rijad Mahrez és Jamie Vardy emelkedett ki egyértelműen az előző idényben a Leicesterből. Mahrez ebben a bajnoki szezonban még csak tizenegyesből talált be, ráadásul a gólpasszai is elapadtak – most 3+3-nál jár, 24 forduló után, az előző idényben ugyanekkor 13+8-nál tartott. Vardy most 5+3-nál tart – az öt bajnoki gólból hármat egy meccsen, a Manchester City ellen szerzett –, egy évvel ezelőtt 18+5-nél, úgy, hogy a 24 bajnokiból 14-en betalált. Ezt egy csapat sem heverné ki könnyen – és az sem segít, hogy láthatóan mindkettejük játékát jobban „olvassák” a védők, mint az előző szezonban. Mahrez cselezési hatékonysága csaknem tíz százalékkal esett vissza, pedig neki a lövőhelyzetbe kerüléshez kulcsfontosságú, hogy jobbról befelé húzva meg tudja verni a védőjét.

6. RANIERI TANÁCSTALAN

A felkészülés – a nyári Európa-bajnoksággal és a bajnoki cím következményeképp „leeső” plusz protokollkörökkel és túraszereplésekkel – sem volt zökkenőmentes a Leicesternél, a kezdeti optimizmust hamar csalódottság váltotta fel, amikor világos lett, a címvédő nem találja a fonalat.

Nem találja Claudio Ranieri sem: az előző szezonban szűk, de tökéletesen összecsiszolt kerettel dolgozhatott, most megnőttek az opciós lehetőségei – erre szükség volt, a terhelést nem bírhatta volna el a 2015–2016-os keret –, de mintha nem tudna élni velük. Ranieri a két védekező középpályásos 4–4–2 (ez hozta meg a bajnoki sikert) mellett felállt már 4–4–1–1-gyel, 4–2–3–1-gyel, 4–3–1–2-vel, 4–1–4–1-gyel, 4–5–1-gyel, 4–3–3-mal, sőt, dobva a négyvédős rendszert, 3–5–2-vel is – egyik sem vált be. A tanácstalanságot jelzi, hogy karácsony óta nem volt két olyan egymást követő bajnoki, amelyet a Leicester azonos formációban kezdett volna. A pletykák öltözői ellentétekről is szólnak, ezeket Ranieri rendre cáfolja, mondván, mindenki egy irányba húz.

„Az újságírók mindig kérdezgetik, elégedett-e a keret velem, és annyit tudok mondani: igen, boldogan együtt dolgoznak velem. Teljesen megbízom a játékosaimban, és a játékosok is bennem. Sajnos az önbizalmunk elveszett. Fontos lenne, hogy felejtsünk. Az előző szezon valami különleges volt. Most viszont harcolnunk kell. Mi vagyunk a Leicester, és harcolni is fogunk” – erősködött a Sky Sportsnak az olasz mester.

KIESETT MÁR VALAHA AZ ANGOL BAJNOK?

A válasz a kérdésre: igen. A Manchester City 1936–1937-ben 57 pont megszerzésével megnyerte a bajnokságot a Charlton Athletic és az Arsenal előtt. Egy idénnyel később 36 ponttal búcsúzott – hiába szerezte a legtöbb gólt a bajnokságban, a védelem lyukassága másodosztályra ítélte ő csapatot. A folytatásba beleszólt a második világháború, a manchesteri kékek csak 1947-ben játszhattak ismét élvonalbeli mérkőzést.

A közelmúltban a dán Herfölge BK játszotta el a „City-szindrómát”: a jellegzetes címerű (egy búbos banka a címermadár) csapat óriási meglepetésre megnyerte a Szuperligát 1999–2000-ben, hogy aztán egy szezonnal később teljesen simán kiessen. A nagy európai bajnokságok közül – ha leszámítjuk a csődök vagy bundabotrányok miatti visszasorolásokat – a Bundesligának is volt olyan címvédője, amely kiesett. A Nürnberg legutóbbi bajnoki címét 1967–1968-ban szerezte meg, a csapatot a Bundesliga 14. helyén átvevő edző, Max Merkel vezetésével. Merkel eléggé érthetetlen módon radikális fiatalításba kezdett, kicserélte a bajnokcsapat több kulcsjátékosát, az együttes mélyrepülésben (és az időközben menesztett edző nélkül) a másodosztályban kötött ki.

Még mindig meglepő lenne, ha a Leicester City erre a sorsra jutna – játékoskerete leginkább a középmezőnyre predesztinálja, nem a kiesés elleni harcra. A Swansea ellen viszont a Leicester már valódi kiesési „rangadót” játszik a hétvégén.

„Nem engedhetik, hogy a sport valaha volt egyik legnagyobb sztoriján egy ilyen csúf foltot ejtsenek. A játékosokat kérdőjelezném meg inkább, mint a menedzsert. Talán elhitték, jobbak annál, mint valójában – holott ez átlagos képességű keret, amely valami egészen nagyszerűt hajtott végre az előző szezonban. A realitás az, hogy nem voltak ennyire jók” – mondta ki a józan végszót Jamie Carragher a Sky Sports adásában.

Ennyire jók nem voltak – de az is biztos, hogy nem ennyire rosszak.