Chelsea: Mindig is gyűjtögető típus voltam – Lőw Zsolt

 

– Van még hely a vitrinben?
– Örömmel jelentem, kettő már megtelt, de ha kell, boldogan veszek egy harmadikat – felelte mosolyogva Lőw Zsolt. – Tizedik éve, hogy edzőként dolgozom, rengeteg időt és energiát öltem a munkába, az eredménye, hála az égnek, már serlegekben is megmutatkozik. Ausztriában előbb a Lieferingnél, majd a Red Bull Salzburgnál is volt részem nagyszerű sikerekben, majd ahogy haladtam előre, úgy mérettem meg egyre magasabb szinten, ahol a diadaloknak még nagyobb súlyuk van. Amit Thomas Tuchellel a Paris Saint-Germainnél elkezdtük, a futball legmagasabb szintjén, Angliában, a Chelsea-vel folytattuk, immár Bajnokok Ligája- és Szuperkupa-győztesnek, továbbá klubvilágbajnoknak vallhatjuk magunkat. Megjegyzem, mindig is gyűjtögető típus voltam, már gyerekkoromból is őrzök mezeket, kupákat, érmeket. Úgy vagyok vele, egy-egy siker ne csak emlék legyen a szívemben – ha ránézek a győzelmekért kapott ereklyékre, fel tudjam idézni, mit és hol nyertem.

– A kollekció legújabb darabja hova került?
– Csapatok szerint csoportosítom a relikviákat, a klubvilágbajnoki címért járó arany a „londoni” polcon kapott helyet, az őt megillető helyen, a BL- és a Szuperkupa-arany mellett. Hosszú utat jártunk be, amíg ideáig eljutottunk, de utólag nyilvánvaló, minden pillanatáért megérte. Eddig is szerényen tettük a dolgunkat, és ez a jövőben sem lesz másként, alázatosak voltunk, és azok is maradunk. Az emlékek szépek, ám azokból nem lehet megélni, az elmúlt napokban már a következő feladatra, a Crystal Palace elleni bajnoki mérkőzésre fókuszáltunk. Hogy előtte mi volt, utána mi lesz, nem fontos, kizárólag az számít, hogy megszerezzük a három pontot.

– Azért csak eszébe jut egyszer-kétszer, hogy Thomas Tuchellel történelmet írtak – újra.
– Minden a PSG-nél kezdődött azzal, hogy egy idényben négy trófeát nyertünk és bejutottunk a BL-döntőbe. Azt sajnos elveszítettük, de amit elértünk a Párizsban töltött két és fél évünkben, arra büszkék lehetünk. Ahogy arra is, amit eddig Londonban letettünk az asztalra. A Chelsea kilenc esztendő elteltével nyert ismét Bajnokok Ligáját, klubvilágbajnokságot viszont most először, mi tagadás, felemelő érzés ily módon bekerülni egy klub históriáskönyvébe.

– Ha már érzés: árulja el, hogyan élte meg az al-Hilal ellen egy nullára megnyert elődöntőt, amelyen a vezetőedző távollétében ön meccselt?
– Az előzményekről annyit: a néhány nappal korábbi FA-kupa-találkozónk reggelén derült ki, hogy Thomas vírustesztje pozitív lett, minek következtében nem ülhet le a kispadra a Plymouth ellen, és nem tarthat velünk Abu-Dzabiba sem. A hír hallatán elkeseredtünk, hiszen sosem jó, ha egy csapat elveszíti a vezérét. Mindamellett sok időnk nem volt siránkozni, gyorsan át kellett gondolnunk, mitévők legyünk ebben a helyzetben, majd a feladatokat kellett elosztani. Thomas ott segített, ahol tudott, hol videokonferencia keretében, hol telefonon egyeztettünk, de a mérkőzéseket nekünk, pályaedzőknek kellett megoldanunk. Ez a helyzet egyfelől új próbatételt jelentett, másfelől megvolt a maga érdekessége, varázsa. A másik másodedzővel, Arno Michelsszel abban maradtunk, ő meccsel a Plymouth ellen, én a klubvébé elődöntőjében, s közben bíztunk abban, hogy a fináléra már megérkezik Thomas. Arra az esetre is volt tervünk, ha mégsem csatlakozhat hozzánk, szerencsére nem kellett elővenni. A döntőt felvezető sajtótájékoztató még nekem jutott, de vacsorára befutott a vezetőedző, értelemszerűen másnap már ő irányított a kispad mellől.

– Volt már arra példa a karrierjében, hogy be kellett ugrania a „főnök” helyére?
– Vezetőedzői teendőket korábban még nem láttam el. Másodedzőként sokrétű a munkám, de ez mindig a háttérben zajlik. Nem vágyom rivaldafényre, nem hiányzik, hogy rólam szóljanak a hírek. Bőven elég, ha a játékosok tisztában vannak azzal, mi a feladatom, mi a felelősségem, mit tudok, mit képviselek. Megvolt és megvan a magam feladata – most sem léptem volna elő, ha az a bizonyos teszt negatív eredményt hoz. Hazudnék azonban, ha azt mondanám, nem éreztem jól magam a bőrömben az al-Hilal elleni meccsen.

– Ezt értsem úgy, hogy előbb-utóbb kipróbálná magát vezetőedzőként?
– Az elmúlt időszakban sokszor feltették nekem ezt a kérdést. Kaptam már megtisztelő ajánlatokat, ám mindegyiket visszautasítottam. Sok mindenben volt már részem, amit Abu-Dzabiban megéltem, azzal alighanem betelt a pályaedzői könyvem. Szóval, a felvetés jogos – de egyelőre nem aktuális. Nagyon fontos nekem a családom, és azt látom, hogy a feleségem és a három kislányom boldog Londonban. Mindeközben a pályán is jól mennek a dolgaink, élvezem a kollégák és a futballisták bizalmát, azt gondolom, részemről butaság lenne megbontani ezt az egységet. Arról nem szólva, hogy élő szerződés köt a Chelsea-hez. Amikor tavaly januárban elköteleztük magunkat, tudtuk, hogy szenzációs klubhoz kerülünk, s tudtuk azt is, hogy a mi filozófiánk kiválóan passzol a csapathoz. Reméltük, ha vegyítjük a tudást, hatalmas sikereket érhetünk el. Ma már talán kijelenthető, hogy így történt.

– Mivel jelenleg négy vasat tartanak a tűzben, lehet ezt még fokozni...
– Itt úgy tartják, a Chelsea-nek minden színtéren azért kell küzdenie, hogy elhódítsa a győztest megillető serleget. Kihívásból eddig sem szenvedtünk hiányt, de tény, mostantól egyik követi a másikat. Jövő kedden következik a Lille elleni BL-nyolcaddöntő első felvonása, vasárnap a Liverpool elleni Ligakupa-döntő, közben a Premier League-ben mindent megteszünk azért, hogy utolérjük a Manchester Cityt és a 'Poolt, s ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az FA-kupában is versenyben vagyunk még. Mindig a győzelemre törekszünk, mi lennénk a legboldogabbak, ha mind a négy sorozatban az élen zárnánk, de azért két lábbal a földön járunk.

– Vajon mikor bővül a londoni gyűjteménye?
– Abban bízom, hogy mihamarabb, akár a már említett Ligakupa-döntő napján. Ugyanakkor az elmúlt években rádöbbentem, akkora a hajtás, hogy bármennyire is szeretne, nem tud kicsit pihenni, örülni az ember. A vitrinben az a jó, hogy legalább egy percre megállsz előtte. Vetsz rá egy, na, jó, két pillantást, megállapítod, hogy egy évtized alatt felejthetetlen élményekben volt részed – aztán mész tovább.