Hatalmasok az egyenlők között – hat angol klub akkor is nyer, ha veszít

A kilencvenes éveket tükörsimán nyerte meg a Manchester United, az Old Trafford jó tíz évig a Premier League rettegett és szentséges helyszínének számított, Sir Alex Ferguson csapata az új bajnokság első tizenegy kiírásából nyolcat bajnokként zárt. A manchesteri aranycsapat kulcsemberei egy nemzedék példaképei lettek, egyúttal az újjászervezett angol bajnokság reklámarcai is: Peter Schmeichel, Ryan Giggs, Roy Keane, Paul Scholes vagy David Beckham megtestesítette mindazt, ami miatt az „angol futballfíling”, az angol futball varázsa ezekben az években újra rabul ejtette a világot. A névsor élére azonban egy különc francia figura kívánkozik – Éric Cantona.

Pedig az 1966-ban született játékosegyéniség útja addigra kis híján félresiklott, jóformán Anglia mentette meg a futballvilágnak. Hazájában, Franciaországban balhés ügyek szegélyezték pályafutását az Auxerre-ben, a Marseille-ben, a Bordeaux-ban és a Montpellier-ben is, a leghangosabb botrányt azonban az utolsó fegyelmi tárgyalása kavarta, amelyen már a Nimes játékosaként jelent meg a Francia Labdarúgó-szövetség fegyelmi bizottsága előtt. Az illetékesek kihirdették az ítéletet, egy hónapos eltiltást róttak ki rá, amiért a mérkőzésen hozzávágta a labdát a játékvezetőhöz. Cantona figyelmesen végighallgatta a döntést, majd odasétált a bizottsági tagokhoz, és egyenként az arcukba mondta: „Idióta! Idióta! Idióta!...” Utóbb pedig nyilvánosan bejelentette, visszavonul a labdarúgástól. Akkor lépett színre a Leeds United.

Pontosabban először Kispesten kopogtattak a leedsiek, Pisont István iránt érdeklődtek. A Cantona-sikersztori fényében utólag különösen izgalmas történetet a korábbi 31-szeres válogatott futballista idézte fel érdeklődésünkre: „Egy magyar menedzser keresett telefonon, elmondta, hogy a Leeds érdeklődik irántam. Mondani sem kell, az angol futball milyen vonzó volt akkoriban a magyar futballistáknak, nekem Kevin Keegan és Gary Lineker jelentett különösen sokat, és John Barnes a maga intelligens játékával. Hatszázezer dollárt kínáltak értem a Honvédnak, a kispesti klub feltornászta egymillió dollárra, az egyeztetés mégis elakadt. Az angolok ugyanis azt szerették volna, ha kimegyek két hét próbajátékra, a Honvéd azonban ebbe nem akart belemenni, mondván, mégiscsak egy válogatott játékosról van szó. Ráadásul riasztotta Csucsánszky Zoltán példája is, aki korábban kiutazott a Coventry Cityhez, és csúnyán megsérült. Szóval nem lett az angliai lehetőségből semmi, a Leeds meg egy héttel később bejelentette Cantona szerződtetését.”

Viharosan ért véget Cantona leedsi kalandja is, és miután 1992 novemberében egy elmérgesedett vita nyomán elmulasztott megjelenni az edzéseken, elfaxolta a klubnak átigazolási kérelmét. Hamarosan már a Manchester United kötelékébe tartozott, Brian Kidd segédedző pedig csodálkozó szemekkel nézett főnökére, Sir Alex Fergusonra, amikor megtudta az egymillió fontos vételárat: „Csak annyi? Mi történt? Elvesztette az egyik lábát?” Az üzlet minden szempontból kifizetődött, Cantona öt évre megigézte Manchestert, maga a kritikus skót mester is így értékelt utólag: „Felvillanyozta az Old Traffordot, valahányszor labdához ért, megbolondult a közönség.” A FourFourTwo magazinban megjelent jellemzés pontos és érzékletes: „A francia besasszézott a Cliffre, a United régi edzőpályájára, és szavak nélkül is maga mögé állította csapattársait. Első idényében, amely egybeesett a Premier League kezdetével is, a pályára vitte azt, ami aztán két évtizedre a Manchester United védjegyévé vált: a támadó szellemiséget, az ötletességet, erőszakosságot és a makacs győzelmi vágyat.”

A Premier League úgy vitte tovább az angol hagyományokat, hogy közben a durva és erőszakos elemeket a háttérbe tolta, a közeget pedig megtöltötte fiatalossággal, divatos lendülettel, egyszerűen mondva menővé tette. Simon Kuper, a kiváló sport- és gazdasági újságíró napokban közzétett elemzésében írja a Financial Timesban: „A liga egymással ősi ellentétben álló összetevőket társított, tradíciót és fiatalos szellemiséget. A világ legöregebb futballklubjainak mezében extravagáns hajviseletű és viselkedésű fiatalemberek sorakoztak. A 17 éves David Beckham 1992 szeptemberében pályára lépett a Manchester Unitedben, és a Spice Girls énekesnőjével, Victoria Adamsszel kötött házassága is mutatta, személyében az angol futball kapcsolódott a brit popkultúrához. Ahogyan korábban Liverpoolban egybeért a Liverpool és a The Beatles tábora vagy ahogyan később a Manchester City szurkolói az egyesület drukkereinek számító Oasis slágereit énekelték.”

Ami a szakmai erőviszonyokat illeti, a kilencvenes évek végére többé-kevésbé megszilárdult a négy élcsapat, a Top Four uralma. Utólag is meghökkentő végignézni az eredménylistán, amely alapján 2000 és 2010 között a bajnoki címért vívott harcba tényleg csak elvétve rúghatott labdába más szereplő, mint az Arsenal, a Chelsea, a Liverpool és a Manchester United. A manchesteri csapat ötször, a Chelsea háromszor, az Arsenal kétszer végzett az élen, a 2003–2004-es idényben veretlenül, kivívva az „Invincibles” (Legyőzhetetlenek) becenevet, a Liverpoolnak be kellett érnie két ezüstéremmel. A tömbösödésről azonban mindent elmond, hogy az érintett időszak során az első négybe mindössze öt alkalommal furakodott be más együttes, négyszer negyedikként, egyszer harmadikként. Mindez persze a nemzetközi szereplésre is döntő hatással volt, hiszen a négyek éppen a négy Bajnokok Ligája-indulásra jogosító helyre tenyereltek rá.

„Fennáll a veszélye annak, hogy miénk lesz a világ legunalmasabb bajnoksága” – véleményezte az aranyharc belterjességét Kevin Keegan, akinek nézőpontját ugyanakkor befolyásolta, hogy „kívülről”, a Manchester City és a Newcastle United menedzsereként élte át az évtized stoppolását. Richard Scudamore, a Premier League vezérigazgatója védelmébe vette a vetélkedést, hangsúlyozva, micsoda izgalmakkal jár a küzdelem a mezőny középső és alsó szakaszában is. Sohasem baj, ha a főnök élvezi a műsort.

Ha demokratizálódásról nehéz is lenne beszélni egy eleve egyenlőségi alapon működő, mégis a kapitalista szabadverseny kíméletlen szabályai szerint alakuló futballvállalkozás esetében, tény, hogy a 2010-es években bővült és megbonthatóbbá vált az elit. Ez csak kis részben volt köszönhető egy-egy kisebb csapat papírformát borító, hősies futballforradalmának (a műfajból a leglátványosabb a Leicester City bajnoki győzelme 2016-ban), sokkal inkább a két feltőkésített újgazdag, a Manchester City és a Tottenham VIP-klubra jogosító anyagi erejének. A VIP-klub pedig itt nemcsak valami hasonlat, hanem tényleges gazdasági érdekcsoportot takar, amely néhány éve például kemény harcba kezdett azért, hogy a televíziós jogdíjak értékesítése nyomán befolyó összegből a keresettebb kiváltságosok nagyobb részt kapjanak. A Premier League közös gazdasági érdekei nem tették lehetővé a kivételezettek aránytalan kiszolgálását, a jelenlegi kifizetési rendszer ugyanakkor igyekszik a mértéket tartva tekintettel lenni bizonyos észszerű különbségekre: a televíziós pénz felét tisztán húszfelé dobják, 25 százalékát a táblázaton elfoglalt helyezés alapján fizetik ki, 25 százalékát pedig a televíziós közvetítések forgatási helyszínei alapján. Alapszabály azonban, hogy a legjobban és a legrosszabbul járó klub befolyó összegei között arányaiban nem lehet nagyobb a különbség 1.8-nál. És ami bizakodásra ad okot: a pályán még mindig tizenegy a tizenegy ellen játszanak.

(A harmadik részben: A tulajdonosok köre)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 26-i lapszámában jelent meg.)