Százkilós iszákosból Anglia élsportoló büszkesége lett

Tündérmesének is beillik Steve Way története, amelyet a BBC hosszú cikkben dolgozott fel. A 40 éves angol úriember hazáját képviselte a 2014-es brit nemzetközösségi játékokon, mégpedig nem is akárhogyan: tizedikként haladt át a célvonalon Glasgow-ban a maratoni futók versenyén.

Pedig tíz éve nem is álmodott erről, és nemcsak azért, mert valószínűleg 100 métert sem tudott volna lefutni, hanem azért sem, mert teljesen céltalanul teltek mindennapjai.

„Az iskolában egyáltalán nem érdeklődtem a sportok iránt – kezdte történetét a dél-angliai Poole-ból származó Steve Way. – Matematikából és fizikából kifejezetten jó voltam, kicsit stréber is. Ugyanakkor nagyon élveztem az életet húszas éveimben. Rengeteget ittam, cigiztem, sok kebabot ettem hosszú éjszakák lezárásaként a haverjaimmal Bournemouthban.”

Aztán elege lett mindebből.

„A fordulópont harminchárom éves koromban következett be, kétezer-hét szeptemberében. Több mint száz kilót nyomtam és naponta nagyjából húsz szál cigarettát szívtam. Éjszakánként nem tudtam aludni a köhögés miatt. Nem volt kellemes. Hazudnék, ha azt mondanám, valamiféle jelenésem volt, de nem tetszett az ember, akit a tükörben láttam reggel. Úgy éreztem, »oké, valamit csinálnom kell, változásra van szükség«. Nem voltam depressziós, de a napok csak teltek egymás után, nem voltak céljaim az életben. Semmi sem hozott lázba. Találnom kellett valamit, amire koncentrálhatok, ami segít letenni a cigit és leadnom jó néhány kilót. Ahhoz, hogy megszabadulj a bűneidtől, találni kell egy hasonlóan komoly, de ellentétes irányú szenvedélyt.”

Futókarrierje nem előzmények nélkül kezdődött az említett fordulópont után, ugyanis 2006-ban háromhetes felkészülés után lefutotta a londoni maratonit, valamivel több mint három óra alatt. Ezután azonban sutba dobta futócipőjét, és további másfél éven keresztül tovább élte önpusztító, értelmetlennek tűnő életét.

Amikor aztán végleg felhagyott ezzel, rövid időn belül egész jó eredményeket ért el, hét hónappal később már 100. lett Londonban, 2:35.26-os idővel. Régi barátai nem nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel.

„Nagyjából egy év után azt kérdezték tőlem, hogy »szóval még mindig nyomod a futást?«. Nehezen értették meg, főleg hogy egyre kevesebbet találkoztam velük. Egy idő után azonban észrevették, hogy mennyivel boldogabb lettem, most pedig már örülnek neki, hogy ismerték a régi énemet is.

Valahogy sikerült hetente 200 km-t futnia úgy, hogy közben heti ötször kilenc órát dolgozott egy bankban. Ezt azonban nem tudta sokáig összeegyeztetni.

„Az utam kezdetén jól fizető informatikusi állásom volt, de a munkaidőm nem illeszkedett az edzéseimhez – folytatta Way. – Ezért aztán váltottam, jóval kevesebbet keresek, áldozatokat hoztam. Kicsit önzőnek kell lennem, a tréningek sok időmet elveszik. Amikor megházasodtam, még másik ember voltam, de a feleségem mindenben támogat, örömmel látja, milyen boldoggá tesz ez engem.”

Way nemrég ünnepelte 40. születésnapját egy barcelonai buli keretén belül. Új szenvedélyéről ott sem mondott le: míg másnapos barátai még az ágyat nyomták, ő már rótta a kilométereket.

„Most mindkét világból a legjobb jut nekem. Normális társasági életet élek, bár a pénteki és szombati bulik már kimaradnak ebből, ugyanakkor van egy szenvedélyem, amely izgalomba hoz.”

Az idei glasgow-i nemzetközösségi játékokra annak köszönhetően kvalifikálta magát, hogy a londoni maratonin a harmadik legjobb angol volt. Csak a kétszeres olimpiai bajnok Mo Farah – aki betegség miatt végül nem indult a skót városban – és Chris Thompson előzte meg. Londonban 2:16.27-es idővel 15. lett, többek között a britek olimpikonját, Scott Overallt megelőzve – pedig a verseny előtti éjszakát egy lakókocsiban töltötte kenti unokatestvére kocsibehajtójánál. Ráadásul nem is vette komolyan a londoni maratonit.

„Nem is gondoltam arra, hogy majd a hazámat képviselhetem Glasgow-ban. Londont arra akartam használni, hogy felkészüljek az Egyesült Királyság májusban esedékes száz kilométeres bajnokságára – mondta Way, aki azonban remek állapotban érkezett a londoni versenyre. – A célegyenesre fordulva láttam a két oldalon a hatalmas tömeget, a kamera pedig elkezdett követni. Tudtam, hogy benne vagyok a tévében, az édesanyám pedig néz engem. Fantasztikus pillanat volt, amelyért megérte hónapokon át edzeni.”

Way két hét múlva 46 perces előnnyel megnyerte a 100 km-es országos bajnokságot.
Londonban megelőzte négy kenyai is, a győztes, a világcsúcsot tartó Wilson Kipsang például 12 percet vert rá, de az előéletével Way számára már az nagy szó volt, hogy ilyen klasszisok társaságában vághatott neki a távnak.

„Miután kvótát szereztem a világjátékokra, jó két hétig kicsit szürreálisnak tűnt az egész – mondta még glasgow-i futása előtt Way. – Nehéz volt felfogni, hogy egykor naphosszat lustálkodtam, most pedig a hazámat képviselhetem a nemzetközösségi játékokon.”

Minden viccnek a fele igaz: a sportot tényleg sosem késő elkezdeni.