Nincs szüksége piszkos trükkökre – interjú Justin Gatlinnel

– A két évvel ezelőtti világbajnokságon csak egy századdal kapott ki a százméteres döntőben Usain Bolttól. Csalódott vagy büszke?
– Kicsit mindkettő – mondta Justin Gatlin, aki másodszor is megnyerte a Gyulai István Memorialon a 100 métert, ezúttal 9.98-cal. – Egész évben azért edzettem, hogy amikor majd kell, a legtöbbet tudjam kihozni magamból, de ott és akkor, a világbajnoki döntőben ez mégsem sikerült. Sokat tanultam belőle, az elmúlt két idényben okosabb és nyugodtabb lettem, és ez látszik a futásaimon is.

– A döntőben tényleg csak azon múlt, hogy az utolsó pillanatban kinézett Boltra?
– Igen, egyértelműen. Sajnos azzal a kitekintéssel elvesztettem a koncentrációval együtt az egyensúlyomat is, és a nálam jóval magasabb és nagyobb léptű Usain az ilyet azonnal ki tudja használni.

– Állítólag egyszer átköpött Usain Bolt sávjába az egyik összecsapásuk előtt. Ez igaz?
– Dehogy! Ilyet sosem csináltam. Az persze előfordulhat, hogy köptem egyet valahová máshová, a pályán kívülre, mint egyébként bárki a többiek közül. De ennél sokkal jobban tisztelem az ellenfeleimet. Tudom magamról, milyen keményen dolgozom azért, hogy a legtöbbet tudjam nyújtani, és nincs szükségem ilyen piszkos trükkökre.

– Akkor tisztázzuk is: milyen a kapcsolata Usain Bolttal?
– Néha beszélgetünk, és egyáltalán nincs köztünk dráma vagy ellenségeskedés, ahogyan azt egyébként a média beállította. Riválisok vagyunk, jó ellenfeleknek tartjuk és tiszteljük egymást, és ha összeakad a tekintetünk a verseny előtt, pontosan tudjuk, mire képes a másik.

MI LESZ, HA BOLT VISSZAVONUL?

– A 2015-ös pekingi világbajnokság óta mintha kicsit visszavett volna. Változott valami?
– Kezdődött azzal, hogy 2016 elején súlyosan megsérült a bokám, és nem volt könnyű egyszerre edzeni és gyógyulni. Annak is örültem, hogy egyáltalán be tudtam kerülni az amerikai olimpiai csapatba, és hogy Rióban fájó bokával futva is fel tudtam állni a dobogóra. Időre volt szükségem, hogy újra egészséges legyek, és úgy tudjak versenyezni, mint előtte. Azért is volt olyan csend körülöttem sokáig, mert nem akartam úgy nyilatkozgatni, hogy nem vagyok százszázalékos állapotban.

– Érzi még magában azt az erőt harmincöt évesen, mint 2015-ben? Akkor is tele volt energiával.
– Mentálisan mindenképpen, de a fizikai állapotom leginkább a sérüléseimtől függ. Nehézzé tette a helyzetet, hogy a sérülések egymást követték, kezdődött a bokámmal, ami aztán felhúzódott a combomba, egészen a csípőmig. Ez csendes és lassú folyamat volt, most egy hónapja végre teljesen egészséges vagyok.

– Ha Usain Bolt visszavonul, öné lehet a terep…
– Örülök, ha így gondolja, de ez azért nem ilyen egyszerű. 2006-ban senki sem tudta, hogy egy év múlva berobban Bolt, és onnantól legyőzhetetlen lesz. Az atlétikában bármi megtörténhet, egyszer csak jöhet egy srác, aki azt mondja, „Hé, öreg, eljött az én időm!” Én már csak évről évre, futamról futamra tervezek, és kizárólag az aktuális verseny érdekel.

– Tényleg nevet ad minden szezonnak?
– Igaz, nagyjából 2012-ben kezdtem el, mert rájöttem, hogy pluszmotivációt ad, és segít abban, hogy szem előtt tudjam tartani a céljaimat.

– Mi ennek az évnek a beceneve?
– A türelem éve. Hogy ne veszítsem el a fejem, és tudjam, hogy csak az adott pillanat számít, mert nekem már nem az a lényeg, hogy a világ mindegyik versenyén fussak, mint az őrült. Tudom, arra számítanak tőlem az emberek, hogy legyőzök mindenkit, de ebben a türelemben ott van a szenvedély, amiből a győzni akarásom táplálkozik.

FOCISTA LESZ, VAGY TUDÓS?

– Ha már az örült futásoknál tartunk, öné a nem hivatalos világrekord: 2011-ben 9.45-öt futott, igaz, szélgépekkel. Egy kis móka?
– Azt a japán tévének csináltuk, kíváncsi voltam, mit tudok kihozni magamból ilyen erős hátszélben, ők meg arra, mennyit dob a hátszél a futók teljesítményén. Ugyanakkor tényleg vicces volt, mert alig tudtam állva maradni a szélgépek között, úgy lőttek előre, mint a puskagolyó.

– A fia, Jace focizik. Ügyes srác?
– Igen, de egyelőre úgy néz ki, inkább tudós lesz a gyerek, mint sportoló. Nagyon okos, egy iskolai teszten kiderült, hogy három szinttel jobb, mint a saját korosztálya.

– Akkor nem lép az apja örökébe?
– Ki tudja, mi érdekli, ha nagyobb lesz? Lehet, akkor meg szenvedélyesen szeretni fogja a sportot. Egyáltalán nem célom, hogy belőle is futót faragjak. Az a lényeg, hogy élvezze, amit csinál, boldoggá tegye, és abban akarjon a világ egyik legjobbja lenni, amit választ.

BÁTRAK, SIKERÉHESEK

– A száz métert az utóbbi években a jamaicaiak és az amerikaiak harca jellemezte. Ez mintha változna.
– Lehet, hogy így volt, de már ott vannak az élbolyban más országok versenyzői is – mint például dél-afrikai ellenfelem, Akani Simbine a Gyulai Memorialon –, akik ugyancsak gyorsak, erősek és magabiztosak. Most azt látom, hogy a következő években kemény harc lesz száz méteren.

– Azért látja már az amerikai sprintereket is, akik ön után jönnek?
– Igen, egyre több fiatal van, le akarnak győzni, meg akarják mutatni, mire képesek. Nagyon bátrak és sikeréhesek.

– És ön harmincöt évesen még sikeréhes?
– Én mindig az vagyok.