Tomhauserék, avagy apa és fia, akik mindig támaszkodhattak egymásra

AZ IDŐSEBB

A történet 1976-ban, nem sokkal a montreali olimpiai után kezdődött, amikor a középtávfutóból lett profi fotós, a 38 éves Tomhauser István éppen egy, a Népstadionban rendezett versenyen kattintgatta a fényképezőgépét. Munka közben szóba elegyedett a pálya szélén álló ismerősökkel, köztük Koltai Lászlóval, a Magyar Atlétikai Szövetség elnökségi tagjával, akit jól ismert, hiszen korábban a Budapest Honvédnál volt szakosztályvezető, éppen akkor, amikor ő ott sportolt.

„Kicsit panaszkodtak nekem, hogy nem volt olyan jó a sportág szereplése az ötkarikás játékokon, mert ugyan Németh Miklós világcsúccsal nyerte meg a gerelyhajítást, de mögötte légüres tér van, hiányoztak a döntős helyek – mesélte idősebb Tomhauser István. – Én is helyeseltem, amire odaszúrták, hogy külsősként könnyen beszélek, és ha így gondolom, mutassam meg, hogyan kell csinálni. Azt válaszoltam, hogy rendben, mire még egyszer rákérdeztek, hogy komolyan gondolom-e, mert ha igen, akkor segítenek. Így is történt, néhány nap múlva érkezett egy hívás a sportfelügyelőségtől, és lehetőséget kaptam az Ikarusnál, hogy létrehozzam az atlétikai szakosztályt.”

A hirtelen ötlet eredményezte szakmaváltás után lelkesen vetette bele magát az új munkába, hogy bizonyítsa, atlétaedzőként is megállja a helyét. Családjával, köztük a tízéves Pistivel méterről méterre haladva pucolták ki a XVI. kerületben fekvő Ikarus-pályát, és foglalták vissza a természettől, hogy egyáltalán lehessen rajta edzeni. Amikor ezzel megvoltak, plakátokat gyártottak otthon, hogy a szeptemberben kezdődő tanév elején gyerekeket toborozhassanak az iskolákban.

HÁROMÉVNYI VESSZŐFUTÁS

A terv bevált, 1976. szeptember 19-én, vasárnap 48-an sereglettek össze az Ikarus-pályán, kedden pedig megkezdődött az 1949-ben alapított klub friss atlétikai szakosztályának első edzése. De bármennyire is annak tűnhet, nem volt ennyire ad hoc ez a pályaváltás, hiszen Tomhauser István korábban maga is tehetséges atléta volt.

„Középtávfutóként versenyeztem, de huszonnégy évesen, három keserves szezon után úgy éreztem, kiöregedtem – mondta sportolói időszakáról. – Minden 1961 telén kezdődött, amikor a Margitszigetre jártunk ki edzeni, a jeges úton megcsúsztam, és az ütéstől egy légbuborék keletkezett a mellhártyámon. Az orvosok először ki akarták szúrni, de aztán azt mondták, kockázatos, és azt tanácsolták, várjak három hónapot, addig magától meggyógyul. Így is történt, de az az évem már elment. A következő esztendő januárjában négy hónapra bevittek katonának egy kísérleti századba, amit már csak azért is sajnáltam, mert abban az évben futottam a legjobb időmet nyolcszáz méteren, 1:50.3 percet. Emlékszem, az öreg Schirilla György nyulazott nekem a salakos Vasas-pályán, aki később a jeges Duna-átúszásairól vált ismertté.”

A leszerelés után sem lett sokkal jobb a helyzete, ugyanis tavasszal utolérte egy járvány, begyulladt, véres és duzzadt lett a szeme, amit egy hónapon át kezeltek a klinikán. Az orvosok még azt is felvetették, lehet, hogy az egyik szemét el kell távolítani, nehogy rámenjen a másik. De az utolsó pillanatban szereztek rá gyógyszert Svájcból, ami használt is, de ez sem változtatott azon a tényen, hogy sorozatban harmadik éve úszott el rajta kívül álló okok miatt. Ezután pedig már hiába kérlelte őt Pátkai László edző és Koltai László, a Honvéd szakosztályvezetője, hiába mondták az édesanyjának, győzze meg a fiát, ne hagyja abba az atlétikát, akkor már nem lehetett vele beszélni.

PÉNZ NÉLKÜL IS SIKERESEN

Idősebb Tomhauser István ezután sportfotózni kezdett, majd sikeres pálya után 38 évesen profilt váltott, és megalapította az Ikarus BSE atlétikai szakosztályát. „Elkezdtük rendbe tenni a pályát, a munkába a fiamat, az akkor tízéves Pistit is befogtam, aki azután a barátaival el is kezdett atletizálni a klubnál.”

A mégoly elkötelezett edzőnek sem volt könnyű a kezdet: két évig ugyanis egy fillért sem kapott senkitől. Támogató híján a klub önellátóan működött, a gyerekek saját felszerelésben edzettek. Meg is lepődtek a versenybírók, hogy Tomhauser István már két év után versenyről versenyre vitte fiatal tanítványait, akik az érmek java részét rendszeresen meg is szerezték. Szükség is volt a sikerekre, a pénztelenség közepette ez volt a motiváció számukra – ez mutatta meg igazán, hogy ha nehéz is, de van értelme csinálni.

Az eredményeknek köszönhetően egyre többen hallottak az egyesületről, egyre nagyobb volt az érdeklődés. Bővült a versenyzők és az edzők köre, már kisebb, hatos-hetes csoportokra osztva végezték a kör­edzéseket, és még ha sokáig nem is voltak meg a szervezeti keretek ahhoz, hogy ennyi gyerekkel tudjanak foglalkozni, lassan megoldottak minden problémát.

VADKAPITALIZMUS KONTRA SPORT

A legnehezebb időszakot a rendszerváltás után élte át az addig szépen fejlődő atlétikai szakosztály, aminek leginkább az volt az oka, hogy az Ikarus BSE-nél mindig is a labdarúgás állt az első helyen. A rendszerváltást kísérő vadkapitalizmusban a vállalat széthullott, az általa támogatott sportklub szabad préda lett, és amikor a futballklub elköltözött, az atlétikai szakosztály pozíciója is meggyengült. A területet eladták egy befektetőnek, akinek tervei között nemhogy az atlétika, más sporttevékenység sem szerepelt, sokkal inkább lakóparkot szeretett volna építeni rajta.

De hiába próbálkozott, nem tudta átverni tervét a környéken lakókon, akik idejében észlelték a veszélyt, és ellenálltak. Végül az önkormányzat is észbe kapott, és a lakóközösség mellé állt, s a kilencvenes évek első felében vissza is vásárolta a sporttelep kétharmadát. Néhány évvel ezelőtt a jelenlegi polgármester, Kovács Péter a maradék egyharmadot is visszaszerezte, ezután felépülhetett a lelátó, 2012-ben a rekortánpálya, majd a műfüves pályák. Minden évben fejlődött a létesítmény.

Az Ikarus BSE jelenlegi stabil helyzetét egy szerencsés együttállásnak köszönheti, annak, hogy az önkormányzat nagyra értékeli a szakosztály utánpótlás- és felnőtt­eredményeit. Manapság 350 gyerek sportol az Ikarus BSE atlétikai szakosztályában, a fele tizenkét éven aluli, s tizennyolc edző foglalkozik velük. A szervezet nagyságát és specializálódását mutatja, hogy ebbe a számba nem tartozik bele a klub valamennyi dolgozója, például nincs benne Berkovics Imre, aki csak a tizennyolcszoros országos bajnok hosszú- és középtávfutó Gyürkés Viktória felkészülését irányítja. Az egyesület fő profilja továbbra is az utánpótlásképzés, de idővel ki is nőtte magát, hiszen mára eredményes felnőttversenyzők is kikerültek a trénerek keze alól. Elég, ha csak a hétszeres országos bajnok, korábbi csúcstartó, Európa-bajnoki bronzérmes gátfutóra, Kiss Dánielre gondolunk.

Idősebb Tomhauser István idén tölti be a 80. életévét, és bátran kijelenthető, nélküle az Ikarus BSE atlétikai szakosztálya nem létezne. Az 1976-os megalakulástól folyamatosan dolgozik, manapság harmincas csoporttal foglalkozik, mindennap a pályán van, a hétvégén sem hiányzik a versenyekről. Övé a láthatatlan háttérmunka, a versenyengedélyekkel, nevezésekkel, átigazolásokkal kapcsolatos adminisztráció, de akkor sem kell csüggedni, ha egyszer úgy dönt, elég volt. A klub irányításával is azt tette, amit immár negyvenkét éve mindig: gondoskodott az utánpótlásról.

AZ IFJABB

Ifjabb Tomhauser István tízéves korában kezdett el edzeni az édesapja mellett, akinek inspirálása óriási szerepet játszott abban, hogy már fiatalon, szinte még versenyzőként az atlétaedzői pályát választotta. Sportolóként nem úgy alakult a karrierje, ahogy tervezte, ezzel azonban a sportág nyert egy kiváló edzőt.

„A siker iránti vágy mindig is óriási volt bennem, de be kellett látnom, hogy nem vagyok olyan gyors, mint amilyen szeretnék lenni – vette át a szót ifjabb Tomhauser István. – Bosszantott, hogy nem tudom átlépni a korlátaimat, ezért már versenyzőként elkezdett érdekelni az edzések háttere, hogyan lehetne fejleszteni a gyorsaságot. Egyfajta belső kísérletet végeztem magamon, s később a főiskolán már a szakmai érdeklődésem is egyre inkább efelé fordult.”

Az óriási mozgásigénnyel megáldott fiúban később is örök elégedetlenség munkált, az állandó hiányérzet, mert úgy vélte, hiába volt ambiciózus, sportolóként nem tudta elérni azt, amit szeretett volna. Ennek ellenére nem adta fel a tervét, és a beteljesületlen sportolói karrier egyenes folytatása volt, hogy kipróbálja magát edzőként is. Úgy érezte, ha már sportolóként nem alakult ideálisan az élete, akkor másképpen kell bizonyítania.

AZ ELSŐ FECSKE A FÉSZEKBEN

A nyolcvanas évek közepén kezdett el járni az ELTE tanárképző főiskolai karának földrajz-testnevelés szakára, s az elméletet gyorsan párosította a gyakorlattal, ugyanis már 1988 őszétől gyerekekkel foglalkozott az Ikarus BSE-nél. Eleinte húsz gyermek járt az edzéseire, és éveken keresztül dolgozott a sportág utánpótlásában, hogy a főiskola elvégzése után tíz évvel újra beüljön az iskolapadba, és a Testnevelési Egyetemen edzőnek tanuljon. Ekkor már ott volt csoportjában az „első fecske”, Kiss Dániel.

„Danival 1994-től, tizenkét esztendős korától huszonkét éven át dolgoztunk együtt, tulajdonképpen vele jártam végig a korosztályos ranglétrát – folytatta ifj. Tomhauser. – Látszott rajta, hogy jó adottságai vannak, megvolt a magassága, a sebessége, a ritmusérzéke és főként a bátorsága. Ugyanis mentális készség is kell ahhoz, hogy az ember nagy sebességgel ilyen magas gátak felett fusson. Vállalnia kell a rizikót, hogy el is eshet, és akinek megfordul a fejében, hogy ebből baj lehet, abból nem lesz gátfutó, akármennyire ügyes. Daninak a bátorsága volt a legerősebb tulajdonsága, a falon is keresztülment, ha kellett. Már fiatalon komolyan vette az élsportot, és idővel csak acélosodott az elhatározása, hogy profi atléta lesz belőle.”

És ha Kiss Dánielre azt mondjuk, ő volt az első fecske, mindenképpen Baji Balázs a második, aki 2008-ban csatlakozott Tomhauser csapatához. A gátfutásban egyre jobb eredményeket elérő békéscsabai sprinternek ugyanis határozott terve volt, hogy jelentkezik (és természetesen felvételt is nyer) az Állatorvostudományi Egyetemre, emiatt viszont a fővárosba kellett költöznie. A Tomhauser Istvánnal és Kiss Dániellel való közös munka szinte adta magát ebben a helyzetben, más alternatíva tulajdonképpen nem is volt.

ELÉG HATÉKONY CSAPATOT ALKOTTAK

Az akkori első számú magyar gátfutó, Kiss Dániel a 2008-as pekingi olimpián is indult, amelyen a második körbe jutott, s ez nagy vonzerőt jelentett a fiatal, fejlődni akaró Bajinak. Amikor Budapestre költözött, megkereste Tomhauseréket, és miután edző és tanítványa is nyitott volt arra, hogy az új fiú velük tréningezzen, semmi sem állt a közös edzések útjába.

„Természetesen figyelemmel kísértem a pályafutását korábban is, de Balázzsal addig nem volt semmilyen kapcsolatom – mondta a tréner. – Tudtam, hogy tehetséges, tetszett, ahogy mozog, de sohasem próbáltam átcsábítani hozzánk. Úgy voltam vele, ha ő megkeres, szívesen dolgozom vele – és nagyon fontos volt, hogy ezt Kiss Dani is így gondolta. Ugyanis nemcsak az edző a fontos, hanem az edzőpartner is, mert ez csapatmunka, és mi hárman később elég hatékony csapatot alkottunk.”

Baji még húszéves sem volt, amikor elkezdték a közös munkát, és az akkor 26 éves Kiss Dániellel együtt évről évre jobbak lettek, ösztönözték egymást, és az egészséges rivalizálás mellett baráti kapcsolat alakult ki közöttük. A két klasszis gátfutó közötti különbség az volt, hogy míg Baji fejlődése töretlen lehetett, mert elkerülték a sérülések, ezt Kiss nem mondhatta el magáról. Ő 2010-ben jutott a csúcsra, amikor Barcelonában bronzérmet szerzett a szabadtéri kontinensbajnokságon, de a további sikerekben meggátolták a sérülések, az egészségügyi problémák.

„A barcelonai sikerre nagyon büszke vagyok, és bevallom, akkor nem hittem volna, hogy ezt valaki felülmúlhatja – fogalmazott Tomhauser. – Már csak azért is, mert a száztíz méteres gátfutás magyar történetében Dani volt a második Európa-bajnoki érmes Kovács József 1934-es győzelme óta. A kettő kötött pedig mégiscsak hetvenhat év telt el, és ugyan bíztam abban, hogy idővel Balázs felveszi Dani ritmusát, de akkor és ott nem tűnt reálisnak arra gondolni, hogy rövid időn belül lesz még egy hasonló eredményeket elérő gátasunk.”

A fordulópontot a 2012-es szezon hozta el kettejük egészséges rivalizálásában, amikor Baji már hasonló időeredményekre volt képes, stabilan futott 13.50 másodperc körül, miközben Kiss Dániel a poklot járta meg sérülései és kórházi kezelései miatt. E különbség egyik oka az is lehetett, hogy az edző és tanítványai menet közben olyan módszereket, eszközöket ismertek meg, amelyek Kiss Dánielnek még nem álltak rendelkezésére, de már segítettek abban, hogy Baji egészséges maradjon.

MINDENKINEK SEGÍT, AKI MEGKÉRI

Olyan közegben, amely sokáig a síkfutást helyezte a többi szakág elé, ifjabb Tomhauser István korán felismerte azt, hogy hazánk elsősorban a komplex tudást igénylő ügyességi számokban tud nemzetközileg is jó eredményeket elérni. A gátfutásra specializálódott, az évek során valamennyi fontos szakmai fórumon részt vett és vesz, minden információmorzsát felcsipegetett – de ez szerinte nem is mehet másképpen, csak ha az edző mindig nyitott az újra…

„Nem hiszek abban, hogy van egy mondjuk húszéves sikerrecept, amelyet gondolkodás nélkül át kell venni – tette hozzá Tomhauser. – Mindig vannak új módszerek, új lehetőségek és variációk, amelyeket lehet és kell is kombinálni, ha célirányosan foglalkozunk valakivel. A legfontosabb a motiváció fenntartása, hiszen sokszor hónapokon keresztül követik egymást a monoton edzések, és ezeket az időszakokat is át kell hidalni valahogy. Márpedig ha valaki tíz éven keresztül állandóan ugyanazt csinálja, akkor gyorsan kiéghet.”

Tomhauser István 2014 óta Baji Balázs felkészítésén kívül a Magyar Atlétikai Szövetség gátfutóprogramjának koordinátora, amelynek célja, hogy egy tehetség se vesszen el. Harminctagú csoportnak tart közös gyakorlásokat, a teamben együtt edzenek a tizenöt évesek a felnőttekkel, például Bajival, ami igen motiváló lehet egy feltörekvő fiatalnak. A programban részt vevő szakemberek serdülőkortól figyelik, kiből lehet valami 110 vagy 400 gáton, és ha rátalálnak a tehetségre, közös szakmai munkával igyekeznek felépíteni a versenyzőt.

Akármennyire is köti az utánpótlásedzői és szakosztályi munka Tomhausert az Ikarus BSE-hez, ha valaki megkereste az elmúlt években, hogy segítsen neki a felkészülésben, ő mindig nyitott volt a közös munkára. Így csatlakozott hozzá 2008-ban Baji, tavaly pedig a két 400-as gátfutó, Koroknai Tibor és Máté, a DSC-SI versenyzői. Az 52 éves tréner ugyanis sosem támaszt olyan feltételt, hogy csak akkor foglalkozik valakivel, ha az Ikarushoz igazol: a legfontosabb mindig a sportoló