Márton Anita: A pályafutásom akkor is kerek, ha többé nem versenyzek

– Csütörtökön jelentette be, hogy gyermeket vár. Ezért lépett vissza az elmúlt időszak versenyeitől, többek között az országos bajnokságtól?
– Legutóbb június 26-án, Békéscsabán versenyeztem, ahol egy kisebb derékhúzódást szenvedtem, ráadásul akkor már tudtuk, hogy úton van a baba, ezért inkább úgy döntöttünk, nem vállalunk kockázatot. Még gondolkodtunk azon, hogy másfél héttel később, Kecskeméten esetleg rajthoz álljak, de az előbb említett két ok miatt végül nem akartam. Eredetileg egyébként tervben volt, hogy részt veszek a Honvéd-kupán és a Budapest-bajnokságon, sőt, a Gyémánt Liga valamelyik állomásán is – már ha megrendezik egyáltalán –, az országos bajnokságra pedig a derekam is rendbe jött, de akkor már nem hezitáltam.

– Régóta gondolkoztak a családalapításon a férjével?
– Októberben lesz két éve, hogy összeházasodtunk, de már előtte, a riói olimpia után is felvetődött bennünk a családalapítás lehetősége, de akkor voltam a csúcson, és visszatekintve valóban akkor jöttek a legjobb éveim. Aztán 2018-ban, a térdsérülésem idején újra elgondolkoztunk rajta, de végül elhalasztottuk, most viszont nem akartunk tovább várni, és nem is volt miért. Az olimpia elhalasztásakor tanakodtunk, és úgy határoztunk, ha őszig nem jön a baba, mindent újra átgondolunk. Ahogy kiderült a jó hír, rögtön értesítettem a Magyar Atlétikai Szövetséget és a klubomat, a Békéscsabai AC-t.

– A koronavírus-járvány miatti halasztások és a karanténidőszak mennyire játszott közre a döntésükben?
– Abszolút, hiszen az egész évet át kellett tervezni. Eredetileg a tokiói olimpia után vonultam volna vissza a családalapítás miatt, de hirtelen annyira bizonytalan lett minden, és tulajdonképpen még a jövő év is az, hogy nem volt értelme tovább húzni. Úgy voltam vele, hogy sok mindent elértem már, a pályafutásom akkor is kerek, ha úgy alakul, hogy többé nem versenyzek. Akkor sem lenne
hiányérzetem.

– Tokió miatt sem?
– Az olimpiát persze nagyon sajnálom, de harmincegy éves vagyok, és nem akartunk annyit várni. Szerintem kétféle sportoló létezik: az egyik, aki még akkor is hajszolja magát és az eredményeket, amikor már nem kellene, a másik pedig olyan, akinek nem omlik össze az élete a versenysport után, mert új céljai lesznek. Én nem akarok az előbbi lenni.

– Az elmúlt évtizede nagyon pörgős volt. Milyen lesz mostantól az élete?
– Ma már nem az a szemlélet uralkodik, hogy aki gyereket vár, az kilenc hónapig maradjon otthon. Persze figyelek a súlyomra, arra, mit eszem, de edzésre ugyanúgy lemegyek ezután is mindennap, mint eddig, viszont inkább azért mozgok majd, hogy fitten tartsam magam és a többiekkel lehessek. Az orvos is azt tanácsolta, hogy olyan és annyi feladatot csináljak, ami és amennyi jólesik, így hát kocogok, technikai gyakorlatok végzek súlygolyó nélkül, vagy törzserősítő gyakorlatokat csinálok, de semmi olyat, ami gondot okozhatna. Nem emelek súlyt, nem szökdelek. Úgy gondolom, ennyi év élsport után nem is szabadna hirtelen mindent abbahagyni, az a babának sem lenne jó. És ha már nem bírom, akkor következik a kismamatorna.

– Azért ha úgy alakulna, vannak tervei a visszatérésre is?
– Harminckét évesen tudnék csak újra versenyezni, és már most is én vagyok az egyik legidősebb a nemzetközi női súlylökőmezőnyben, így a 2023-as budapesti világbajnokságot például mindig kicsit távolinak éreztem. Persze, nem vetettem el teljesen az olimpiai indulást, már csak azért sem, mert teljesítettem a szintet, de majd meglátjuk, miként alakul, hogyan dönt a család, miként érzem magam, és mennyire engedi a gyerek.

– Beleférhet az időbe az olimpiai felkészülés?
– Februárban fog megszületni a baba, amit természetesen pihenés és regenerálódás követ, de legjobb esetben márciusban már el lehetne kezdeni mozogni. Ez azt jelenti, hogy maradna négy hónapom felkészülni az olimpiára, ami elég lehet, már ha csak abból indulok ki, hogy egy átlagos alapozás három hónap szokott lenni. És ne feledjük, hogy én Tokióba már nem biztos, hogy éremért mennék, hanem más, kisebb céljaim lennének.

– Mint például?
– Mondjuk bejutni a tizenkettes döntőbe, amihez négy éve, Rióban elég volt 17 méter 76 centi. Azért ezt nem tartom lehetetlennek, az edzőm, Eperjesi Laci bácsi szerint tizennyolc méter feletti dobásra simán képes lennék. Vannak jó példák, az új-zélandi Valerie Adams például öt hónappal a szülése után második lett a 2018-as Nemzetközösségi Játékokon. Egy biztos, az olimpiai finálé szép lezárása lenne a pályafutásomnak.

– A húszméteres álomhatár azért még vonzza?
– Nem tartom elérhetetlennek, de a jövőben inkább a családommal tölteném azt a rengeteg időt, amit eddig edzőtáborokban. Ilyen nagy eredményhez ugyanis kemény felkészülést kellene végigcsinálni, és nem tudom, harminckét évesen, gyerek mellett fizikailag és mentálisan képes lennék-e rá. De nem akarom kikerülni a kérdést: persze, vonz, de az életben most már vannak fontosabb kérdések is.

MÁRTON ANITA 10 LEGNAGYOBB DOBÁSA
19.87 – 2016. augusztus 12., Rio de Janeiro
19.63 – 2017. április 30., Drazsevina
19.62 – 2018. március 2., Birmingham
19.49 – 2016. július 18., Székesfehérvár
19.49 – 2017. augusztus 9., London
19.48 – 2015. augusztus 11., Peking
19.48 – 2017. július 4., Székesfehérvár
19.33 – 2016. március 19., Portland
19.28 – 2017. március 3., Belgrád
19.23 – 2015. március 7., Prága