Rettegték a muszkák az első magyar kalapácsvető olimpikont

Az 1906-ban megrendezett úgynevezett köztes, nem hivatalos vagy pánhellén – szabadon választható a jelző – olimpián vonultak fel először zászlók alatt a küldöttségek, a magyar trikolórt egy kétegyházai születésű megtermett fiatalember, az akkor még az Aradi AC színeiben sportoló Mudin István (1881. október 16.–1918. június 22.) tartotta a magasba a Márvány Stadionban. A 24 éves atléta dolgos napok elé nézett, ugyanis nem kevesebb mint öt versenyszámban – helyből távolugrás, súlylökés, diszkoszvetés, antik stílusú diszkoszvetés, ötpróba – indult, sőt valójában kilenc megpróbáltatás szakadt a nyakába, hiszen az (ókori) pentatlon eleve öt műfaj – helyből távolugrás, antik stílusú diszkoszvetés, gerelyhajítás, 192 méteres, azaz stadionfutás és kötöttfogású birkózás – sűrítménye.

Dobóatléta lévén Mudin Achilles-sarka a futás volt, de nem csak emiatt csúszott le egy ponttal a remélt első helyről. Az 1928-as szellemi olimpia győztese, a kiváló sporttörténész, Mező Ferenc dolgozta fel az érdekes, kevéssé ismert történetet, nem árt részletesen felidézni:      „Az első három szám (helyből távolugrás, diszkosz- és ge­relyvetés) után 16 ponttal az első helyen állt, utána a svéd Mellander következett 17 ponttal. Ezután már csak az első nyolc helyezett folytatta a küzdelmet. A stadionfutásban Mudin a 8. helyen érkezett be, Mellander 4. lett, így 21 pontjával átvette a vezetést a 24 helyezési számot gyűjtő Mudintól. Az utolsó számban, a birkózásban Mudin az első, Mellander a harmadik helyen végzett, így azután a svéd atléta 24 ponttal megnyerte a bajnokságot, míg Mudin 25 ponttal második lett. De meg is nyerhette volna a versenyt. A pentatlonban részt vett honfitársa, a pozsonyi Luntzer is, aki az első két szám után olyan rosszul állt, hogy még akkor sem juthatott volna tovább, ha a gerelyvetést megnyeri. A magyar csapat vezetője, Lauber Dezső megkérte, hogy ne dobjon teljes erejével, mert Mellanderrel úgysem bír (neki a gerelyvetés volt az erőssége), ha pedig túldobja Mudint, akkor egy ponttal rontja Mellanderhez viszonyított pozícióját.”

Nos, Luntzer túldobta Mudint, egy ponttal rontva honfitársa svédhez viszonyított pozícióját. Mudin ezek után hiába fektette két vállra mind az öt riválisát a birkózásban (a szabályoknak megfelelően az utolsó próbára hattagúra szűkítették a mezőnyt), Mellander harmadik lett az utolsó számban, így egy pontot megőrzött előnyéből. Ha tehát Luntzer visszafogja magát, azonos pontszámmal állt volna Mellander és Mudin, ám a diszkoszvetésben és a birkózásban megszerzett elsőségének köszönhetően a magyar örülhetett volna, miután vetélytársa egyetlen „szakaszsikert” sem tudott felmutatni.

S hogy miért is gyűrhetett maga alá mindenkit az antik stílusú diszkoszvetésben 31.91 méterrel bronzérmet szerző Mudin birkózásban? Az ok egyszerű. Mielőtt ráállt volna a dobószámokra, aktív szereplője volt a megélénkülő hazai birkózóéletnek. Egy 1904. augusztusi aradi versenyen nehézsúlyban csapott össze az 1908-ban olimpiai bajnoki címet szerző Weisz Richárddal, és 8:16 perc alatt veszített. Részt vett az 1905. áprilisi magyar bajnokságon is. Középsúlyban indult, második meccsén 1:47 perc alatt tusolta az előbb emlegetett Luntzert, és csak 23 perc kemény küzdelem után kapott ki a későbbi győztes Nagy János Istvántól – végül harmadikként végzett. A válogatott tagjaként is számításba vették, 1905 novemberében a városligeti cirkuszban lépett közönség elé a magyar–osztrák viadalon, és mindkét osztráktól (Höltzl, Goldbach) vereséget szenvedett, ellenben legyőzte a másik magyart, Payr Hugót.

Az 1908-as londoni olimpián megint ő vitte az ország lobogóját, így (immár hivatalosan is...) ő lett az első zászlóvivőnk, sőt az első kalapácsvető olimpikonunk is – emellett súlylökésben, görög stílusú diszkoszvetésben és szabad stílusú gerelyhajításban volt érdekelve, de nem ért el számottevő eredményt. Őt tekinthetjük az első olyan hazai kalapácsvetőnek, aki komolyan foglalkozott a szakággal, és szisztematikusan igyekezett fejleszteni a tudását. A székudvari községi gazdasági ismétlőiskolában szaktanító, majd a lippai mezőgazdasági iskolában oktató Mudin 1914-ben csak azért utazott Budapestre, hogy találkozzon a világ legjobb kalapácsvető-edzőjével, az osztrákoknak segítő Ernie Hjertberggel. (Hjertberg akkor a svéd szövetségnek dolgozott, de 1910-ig Amerikában edzősködött, az ő tanítványa volt az 1900–1908 között három olimpiát nyerő John Flanagan.) Ő magyarázta el neki, hogy forgás közben nem szabad a kalapácsot behúzott karokkal maga felé húzni, hanem – amitől félt – egészen kinyújtott karral kell forgatnia, a testével együtt. Hjertberg diszkréten mosolyogva jegyezte meg, hogy testalkatát, erejét figyelembe véve Mudinnak 50 méterre kellene elhajítania a kalapácsot. Erre már nem volt esélye, ugyanakkor legjobb hitelesített eredménye, a 39.70 méter 1936-ig élt magyar rekordként. Pechjére egyetlenegyszer sem nyert bajnokságot, mert nem is nyerhetett: itthon először 1937-ben avattak bajnokot, holott a kalapácsvetés 1900 óta állandó program az olimpián.

Mudin Istvánra így is a magyar atlétika meghatározó figurájaként emlékezünk: 105 versenydiadala közül 34-et svéd gerely-, 28-at kalapács-, 18-at magyar gerelyvetésben aratott, és miután az évben elérte 100. sikerét, 1913 decemberében átvehette a MAC aranyplakettjét.

Az első világháború alatt, 1915-ben a békéscsabai császári és királyi 101. gyalogezredbe vonult be, és végig ott szolgált. Szabadságai alatt is kihasználta az időt tréningezésre, versenyzésre; utolsó, 105. győzelmét 1916. június 19-én aratta a MAC viadalán kalapácsvetésben (32.90). A Makkai-féle ezredemlékalbumból kiderül, miként hasznosította felkészültségét a bukovinai orosz fronton:      „Álló harcokban, ha árkainkat az ellenség támadta meg, két katonánk a háta mögött állandóan gyújtotta be neki és ő kinyújtott karral oly messzire dobta, oly gyors egymásutánban a kézigránátokat, hogy a muszkák elfogatásukkor ámulva kérdezték, ki az az óriás, ki ily rettentő messzire dobja ezt a szerszámot?”

1918 tavaszán ezredével az olasz harctérre vonult, hogy részt vegyen a Monarchia seregének utolsó jelentős offenzívájában, a június 15-én indított, néhány nap alatt kudarcot valló második piavei csatában. A visszavonulás napjaiban halt hősi halált (részletek keretes írásunkban), két házasságából négy gyermeket, két kislányt és két kisfiút hagyott hátra. Öccse, a 13-szoros bajnok – súlylökésben kilenc elsőséget gyűjtő – Imre négy hónappal később esett el, ugyancsak az olasz fronton.