Példamutatással és meggyőzéssel – az olimpikon Mihályfi László a diákjait is megfuttatta

– Napjainkban, 81 évesen a bocsa játéknak hódol. Ez jelenti a sportolást?
– A covidos időszak előtt a családdal rendszeresen nyaraltunk az olasz tengerparton. Ott kedveltem meg a francia pétanque olasz változatát, amit homokban is játszanak. Van benne játékosság, közösségi tevékenység, örömforrás. Pálkövén a polgármester segítségével a strandon készült egy bocsapálya, amelyen a település sportnapján bajnokságot rendeztünk. Ha azt kérdezi, egykori futóként miért nem futok inkább, egyszerű a válasz: az Achilles-inam miatt kellett abbahagynom az aktív sportolást. Időnként próbálkoztam néhány vágtával, de a lábam rendre megfájdult, könnyeztem a fájdalomtól. De ha már sport: a Balatonon horgászom, 500 métert evezek be, majd ki a partra.

– Amikor ön fiatal volt, a magyar futball aranykorát élte. Puskás Öcsi, Kocsis Sándor, a sor a végtelenségig folytatható. Hogyhogy nem lett labdarúgó?
– Besenyőteleken én is futballoztam, de vegye figyelembe, a „nagyok” játéka – hacsak nem utazott el az ember Budapestre – a rádióból volt követhető, nem volt annyira személyes élmény. Viszont mi, gyerekek egymás közt rendeztünk „kis olimpiákat”, futásban, magas- és távolugrásban, még súlyt is löktünk. Aztán Füzesabonyban füvön, tornacipőben a felnőttek között elindítottak egy százméteres futóversenyen, harmadik lettem. Amikor már az egri Dobó István Gimnáziumba jártam, az atlétaedző, dr. Bakonyi Ferenc látta, 13.2 másodperccel nyertem meg a száz métert. Egy évvel később már országos középiskolai és ifjúsági bajnok lettem távolugrásban.

– Milyen időt kellett elérnie, hogy itthon befusson?
– Nem rövidtávfutóként kerültem először a válogatottba, hanem távolugróként. Az Európa-bajnok Földessy Ödön mellett válogattak be 18 évesen, 1957-ben. A távolugrást a sarkamban egy súlyos csonthártyagyulladás miatt hagytam abba. Utána 1971-ig sprinterként lehettem a legjobbak között 100, 200 és 400 méteren, s e távok váltóiban.

– Három universiadén is részt vett, 1961-ben Szófiában, két évvel később Porto Alegrében, 1965-ben pedig Budapesten.
– Mi több, életem nagy eredményei fűződnek ezekhez a versenyekhez: Szófiában megnyertem a 200-at, 100 méteren harmadik lettem, Brazíliában a 4x100 méteres váltónk győzött.

– Az ötvenes-hatvanas években kiváltságnak számított, ha valaki élsportoló volt. Nemcsak a szocialista országokba, nyugatra is utazhattak. Mennyire értékelték ezt?
– Örültünk persze, de nem élhettünk nagy lábon. Három dollár volt a napidíj... Igaz, Londonban, Párizsban eljutottunk a British Múzeumba vagy a Louvre-ba. Akadtak vicces szituációk is: Porto Alegrében egy bazárban magyar pénzzel fizettünk. Aztán másnap jöttek a szállodába, hogy vissza az egész, mert a mi forintunkat holland pénznek nézték. Amúgy a nyugati utak során mindig velünk volt a belügy embere, nehogy kint maradjon valaki. Mindenki tisztában volt vele, hogy a szocialista szférában a sport a kitörés egyik lehetősége, nemcsak a sportolóknak, de a fennálló rendszernek is fontos. Adódtak persze furcsa helyzetek: egy évvel az ötvenhatos forradalom után lettem válogatott. Az útlevelünket a sporthivatal adta ki, hazatérés után le kellett adni. Éppen a későbbi feleségemnek udvaroltam, be akart mutatni a szüleinek Sopronban. Igen ám, de akkoriban a város az úgynevezett határsávba tartozott. Aki ide utazott, annak engedélyt kellett kérnie a belügyminisztériumtól. Megpróbáltam, elutasítottak. Hiába mondtam, hogy nem sokkal előtte jöttem haza egy nyugati versenyről, tehát ha akartam volna, kint maradok, kötötték az ebet a karóhoz, nem mehettem Sopronba.

– Az 1964-es tokiói olimpiára viszont kijutott, de az ítéletidőben rendezett előfutamból kiesett. Ha jó az idő, minden másként alakul?
– Nem valószínű. Mi a 4x100 méteres váltóban bíztunk. Egyéni számokban nem sok esélyünk volt. Száz méteren tíz előfutamot indítottak, az első kettő lépett tovább. Hiába futottam a mieink közül a legjobb időt, én is kiestem. Ami jobban fájt, hogy 200 méteren nem indulhattam. Csutorás Csaba képviselte a színeinket, a szabály úgy szólt, hogy egy országból a második futó indulását szintidőhöz kötik, ez 21 másodperc volt. Kétszer is egy tizedmásodperccel futottam gyengébb időt a Népstadionban. Nagy lehetőséget szalasztottam el.

– Száz méteren 10.3 másodperccel magyar csúcstartó volt salakon. Akik manapság kezdenek el sportolni, el sem tudják képzelni, mit jelent ezen a borításon futni. Át lehet „váltani”, mit érnének a salakos eredmények rekortánon?
– A műanyag pályák gyorsabbak. A lépéshossz megnőtt, a frekvencia, azaz a lépésszaporaság nem változott. A kézi időmérés bizonytalanságait felváltotta az elektronikus időmérés. A pontosság tizedmásodpercről századra, ezredre finomult. A rajtot elektronikus pisztoly indítja, a célban célfotó dönt. A futás érzése változott sokat. Olyan, mintha a földútról perzsaszőnyegre lépne.

– Futott egyáltalán műanyag borításon versenyzőként?
– Csak néhányszor. Tény, egyik legnagyobb sikeremet az 1969-es bukaresti Balkán-bajnokságon hasonló borításon értem el. Kemény és fekete színű volt a kötőanyagként belekevert bitumentől. Ez volt a rekortán elődje. Ezen a versenyen 100 és 200 méteren is Balkán-bajnok lettem. Egy héttel később az athéni Eb-n igazi rekortánon futhattam. Úgy éreztem, repülök rajta. De a szokatlan borítás izomlázat okozott, és a versenyen mereven mozogtam.

– Melyik távot kedvelte a legjobban?
– A kétszáz métert.

– Tizenhat bajnoki címe közül melyiket tartja a legtöbbre?
– Ötöt nyertem kétszázon, hármat százon, kettőt négyszázon és hatot különböző váltókban. Mégis a szívemhez a legközelebb a szófiai universiadén kétszázon aratott győzelem áll.

– A BEAC-ban klubtársa volt a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség és a Magyar Sportújságíró-szövetség későbbi főtitkára, a sportriporter Gyulai István. Milyen volt a viszonyuk?
– Rivalizáltunk persze, de az egyesületi és a válogatott váltókban vagy ő adta a botot nekem vagy én neki. Barátságos volt, nem is emlékszem, hogy konfliktusa lett volna valakivel. Pista az edzőtáborokban is tudatosan készült a civil életre. Nyelveket tanult, segített a sportdiplomata Sir Józsefnek az idegen nyelvű dokumentumok szerkesztésében. Amikor „Kaja” visszavonult, maga helyett Gyulait ajánlotta. Sajnálatos, hogy Pista már 2006-ban itt hagyott minket, halálával a magyar sportdiplomáciát szinte pótolhatatlan veszteség érte.

– Az Apáczai Csere János Gimnáziumban 43 évig volt testnevelő tanár. Az Erzsébet hídon reggelente tinédzser futókkal találkozhatott az ember, akkor, amikor itthon még nemigen volt kultúrája a hobbifutásnak. Hogyan vette rá a diákjait a futásra?
– Példamutatással és meggyőzéssel. Reggel, tanítás előtt futottunk ki a Tabánba 15-20-an, rendszeresen. A tanári kar nyitottságát mi sem bizonyítja jobban, hogy elfogadta, noha az Apáczai gyakorló gimnázium, a testmozgás nélkül a szellem sem alkothat nagyot. Az elsősöket az év eleji sportnapon felmérő futásra vittem a BEAC, a TF vagy a Margitsziget atlétikai pályájára. Atlétikai szakosztályt alapítottam, délután edzéseket tartottam és a középiskolai csapatversenyeken jelentős sikereket értünk el. 1970-ben Baján országos középiskolai bajnokságot nyertünk 4x100 méteres váltófutásban. De részt vettünk a szabadidősport- (korábban tömegsport-)mozgalomban is. Előfordult, hogy az október 6-i kegyeleti váltófutáson hat csapatunk is indult, ami nem lebecsülendő, hiszen egy váltó 13 tagból állt.

– Van hiányérzete a pályafutásával kapcsolatban?
– Még mindig bánt, hogy az 1966-os budapesti atlétikai Európa-bajnokságon sérülés miatt nem állhattam rajthoz. Olyan klasszisokkal futhattam volna, mint a francia Roger Bambuck és Claude Piquemal, akik Budapesten aranyérmesek lettek, vagy a lengyel Wieslaw Maniak. Ám az Apáczaiban egykori kollégám, Raszler György rajztanár nagy hobbifutó, rendszeresen szokott a gimnazistákkal futni a Margitszigeten. Néhány évvel ezelőtt megkérdezte: „Mifi, mit szólnál hozzá, ha a futócsoportunkat rólad neveznénk el?” Meghatódtam, azóta a diákok az Apáczai Mifi futókörben sportolnak. Mit mondjak, nagyon büszke vagyok!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 19-i lapszámában jelent meg.)