Édesanya, sportvezető, világbajnok – íme, a súlylökő Márton Anita új élete!

– Néhány éve költöztek el Tápén belül. Miként áll a házuk? Sok a munka a kertben?
– A ház már teljesen kész, mielőtt beköltöztünk, felújítottuk, a gyerekszoba miatt pedig később kisebb átalakításra volt szükség. A kert is évről évre szépül, virágokkal és gyümölcsfákkal ültettük tele, és amennyire csak lehetséges, kiveszem a részem a kerti munkából is. Szeretek a szabadban lenni, múlt hét csütörtökön, a szabadnapunkon férjem, Zsolti megejtette az első fűnyírást, én pedig közben gazoltam és kiültettem a kertbe, amit csak kellett. Anyu is sokat segít, a virágok szeretetét tőle örököltem.

– Kislánya, Luca egyéves múlt. Magával szokta vinni edzésre is?
– Ha jó az idő, eljön velem. Edzőtáborban pedig ott szokott lenni, legutóbb például Nyíregyházán is. Nagyon jól érzi magát az atlétikai pályán, ahol a homokgödör neki homokozó, a súlygolyókat pedig elgurítgatja. A társaságot is szereti, edzőtáborban az egyik szobából a másikba rohangál, és mindenkinél pakolászik.

– Milyen kislány? Akaratos, nyűgös, érdeklődő?
– Nagyon rafkós, leleményes és akaratos, szereti, ha az van, amit ő akar, és ha nemet mondunk valamire, igyekszik úgy alakítani, hogy a végén mégis neki legyen jó. Igyekszünk azért következetesek maradni, amennyire lehet, mert nem akarjuk elkapatni, de alapvetően jó kislány, mindenki azt mondja róla, milyen kiegyensúlyozott – persze néha hisztizik, de alapvetően tényleg az. Egy kis energiabomba, mozgékony és erős, nagyon jó az étvágya, imád a szabadban játszadozni, különösen a kutyáinkkal, és nagyon szereti a vizet, nemcsak a wellnesst, hanem otthon, a kertben is állandóan belemászik a locsolóvödörbe. Már várom, hogy kicsit nagyobb legyen, mert amint lehet, rögtön levisszük úszni, szerintem nagyon fogja élvezni.

– Az elmúlt években sok szempontból megváltozott az élete. Több sérülésen van túl, közben pedig édesanya és szakosztályvezető lett. A mostani Márton Anita hány százaléka a réginek, aki sorra nyerte az érmeket?
– Ha az erőnléti szintemet nézzük, akkor kilencven százalék körül saccolnám magam, szóval nincsenek erőnléti gondjaim. Az edzések is jól mennek, csak a térdem miatt vannak technikai problémáim, de ahogy javulni fog, jönnek vele az eredmények is.

– Mindkét térdével voltak gondok. Lesznek még százszázalékosak?
– Kétezer-tizennyolcban a bal lábamon nem is a térdemmel volt valójában probléma, hanem a combizompólyával, ami már teljesen rendbe jött, panaszmentes vagyok. A jobb lábamat viszont meg kellett operálni, és egy műtött térd sohasem lesz már olyan, mint korábban. Azért a több mint két évtizednyi aktív sportolás, abból tizenkét esztendő profi élet nyomot hagyott a szervezetemen, például, mint minden élsportolónak, nekem is elkopott a térdem. Ha nem edzenék, semmi gondom nem lenne vele a hétköznapi életben, de azt már megérzem, ha jobban terhelem. Nem tudom megmondani, hogy mennyit fog javulni, de sokat teszek érte, pihentetem és gyógytornázom minden nap.

– Csalódott, hogy címvédőként nem indulhatott a belgrádi fedett pályás világbajnokságon? Világbajnokként és kétszeres Európa-bajnokként akár fedett pályás specialistának is nevezhetnénk.
– Kissé igen, de nem is amiatt, hogy nem indulhattam el, hanem mert a térdemmel nem úgy haladt a rehabilitációm, ahogyan vártuk. Kicsit még mindig úgy tekintek magamra, mint aki visszatérő fázisban jár a szülése után. És szép példák sorakoznak előttem – elég csak a kétszeres olimpiai és négyszeres világbajnok új-zélandi Valerie Adamsre gondolni, akinek szintén szüksége volt néhány évre, mire sikerült visszanyernie a formáját, ráadásul két szülés után. Tavaly pedig megmutatta, hogy nincs lehetetlen. Az élsportolóknak szülés után különösen nehéz visszatérniük, a rengeteg kényszerű kihagyás miatt már mások sem bíznak bennük annyira. A terhesség miatt a testem is megváltozott, egyszerűen idő kell neki – azt mondák, ahány hónap kiesett, annyi hónapra van szükség utána az izomzat teljes „felépüléshez”, és ha így nézem, nem is mehettem volna Belgrádba olyan céllal, hogy megvédem a világbajnoki címemet. Persze jó lett volna egy ilyen lehetőség, újra erős nemzetközi mezőnyben versenyezni, ami azért nagyon más, mint itthon megméretni magam.

– Mennyiben edz másként, mint mondjuk három éve?
– A térdem állapota nem változtatta meg az edzéseimet, azt a munkát, amit kell, el tudom vele végezni. Jó, nem minden megy ugyanúgy, szökdelni például nem tudok olyan magasra, mint régen, csak tíz centivel alacsonyabban, de a futásokat és a dobásokat ugyanúgy el tudom végezni. Illetve annyi változott, hogy heti hárommal kevesebb edzésem van, a régi heti tizenkettő helyett most nyolc-kilenc. A család miatt lényegesen több az intéznivaló, és én sem vagyok már annyira fiatal, több idő kell a regenerációra.

– Hezitált, hogy dobókörbe álljon tavaly a tokiói olimpián?
– Kicsit, de a környezetemben mindenki arra buzdított, hogy utazzak ki és versenyezzek, hiszen teljesítettem az olimpiai szintet, megérdemlem, hogy ott legyek.

– A tervei szerint a jövő évi budapesti atlétikai világbajnokság lesz az utolsó versenye. Nehéz abbahagyni az élsportot?
– Nem érzem nehéznek. Egyrészt nem szeretnék eltávolodni a sportágtól, nem véletlen, hogy tavaly átvettem a Szegedi Vasutas SE atlétikai szakosztályának vezetését. Másrészt a sportoláson kívül sok minden mással is el tudom foglalni magam. Vannak terveim, nem félek attól, hogy fel fogom-e találni magam, a gyerek mellett amúgy sem érek rá unatkozni. Főleg, hogy szeretnénk neki kistestvért is.

– Volt önben félsz, amikor átvette a szakosztály irányítását?
– Nemigen, mert szeretem az irodai munkát, és nem áll távol tőlem a pályázatírás sem. Persze érzem a felelősséget, de irányító típus vagyok, szeretem, ha körülöttem minden rendben van és halad a maga útján. Nem könnyű munka ez, de sok segítségem van, Szegeden összetartó társaság jött össze, a munkatársaim sok terhet levesznek a vállamról, elsősorban az edzőm, Laci bácsi fiával, ifjabb Eperjesi Lászlóval osztom meg a munkát, aki hivatalosan a klub technikai vezetője.

– Okozott-e a szegedi munkavállalása bármilyen konfliktust az ön klubjával, a Békéscsabai AC-vel?
– Egyáltalán nem. Békéscsaba és Szeged hagyományosan jó kapcsolatban van egymással, remek az együttműködés, a csapatbajnokságon is rendre együtt indulunk Viharsarok néven. A két klub sorsa összefonódik, látogatjuk egymás edzéseit, hol itt, hol ott tartunk közös edzőtábort. Én mindig is Szegeden éltem, itt készültem és készülök a mai napig, szóval szerintem Békéscsabán is örültek neki, hogy megtaláltam a helyem a élsport utáni életben is.

– Mi Márton Anita? Sportoló, aki sportvezető is? Vagy sportvezető, aki sportol? Mert akárhogy nézzük, az egyik tevékenység a jövő, a másik lassan a múlt.
– Harminchárom éves vagyok, és kerek a pályafutásom, de most még inkább sportolóként tekintek magamra. Már csak azért is, mert sokkal több energiát fektetek az edzésekbe, mint az egyesület vezetésébe, hiszen az még nem jár annyi munkával, mint mondjuk egy nagy klub irányítása. Persze úgy gondolom, és úgy szeretném, ha a későbbiekben egyre több munkát jelentene, mert tavaly szinte az alapoktól kellett indulnunk, az utánpótlásrendszer felépítésétől kezdve mindent elölről kellett kezdenünk, de később ez nyilván változni fog.

– Edzőjével, Laci bácsival, azaz idősebb Eperjesi Lászlóval változott a viszonya? Hiszen most már gyakorlatilag kollégák.
– Szoktunk viccelődni azon, hogy most ki kinek a főnöke – edzésen ő az enyém, egyébként pedig minden más időpontban én az övé! De ez csak vicc, nem változott semmit a viszonyunk, a szegedi klubnál egyébként is közvetlen, baráti kapcsolatban vagyok mindenkivel. Laci bácsinak egyébként tavaly áprilisban volt egy balesete edzésen, csak az olimpia előtt néhány héttel dőlt el, hogy egyáltalán kiutazhat-e velem. Tokióban kezdett el bot nélkül járni. Előtte majdnem egy hónapig kórházban volt, majd otthon épülgetett, így amikor elkezdtem az edzéseket, még nem volt velem a pályán, a fiával dolgoztam. De amint lehetett, visszatért, amiben mi is segítettünk, emlékszem, egy fogantyús székben cipeltük le az emeletről, majd betettük a kocsiba, és kitoltuk a pályára, csak hogy ott lehessen. Indultam olyan viadalon a Gyémánt Ligában, amelyre nem tudott velem jönni, de szeretem, ha mellettem van a nagy versenyeken és meg tudjuk beszélni a történteket.

– Formaidőzítésben mindig erősek voltak. Idén az amerikai világbajnokság és a müncheni Európa-bajnokság között mind­össze három hét telik el. Ez mit jelent a formaidőzítés szempontjából?
– Semmi jót, mert nem lehet a csúcsformát ennyi ideig fenntartani. Ezért úgy vagyunk vele, hogy ha a tizennyolc és fél méteres vb-szintet sikerül teljesítenem, akkor is a kontinensviadalt tekintjük a főversenynek, a világbajnokságot pedig csak felkészülési lépcsőfoknak. Hasonlóan tervezzük, mint a tokiói olimpián, vagyis nem állunk át az ottani időzónára, csak gyorsan kimegyünk és versenyzünk. Viszont fontos állomás lenne, mert újra erős nemzetközi mezőnyben állhatnék dobókörbe.

– Márton Anitától megszoktuk az érmeket. Remélhetünk újabbat?
– Ezt nehéz megmondani. Ahogy látom, most kissé elszaladt mellettem a női mezőny, amit a fedett pályás világbajnokság is jól mutatott, a döntőben ketten is húsz méter felett dobtak, összesen pedig heten jutottak tizenkilenc méter fölé. Ez bődületes javulás. Szóval nem könnyű a helyzetem, van vagy tíz-tizenkét rivális, aki hasonló eredményre képes, közülük pedig bárki dobogóra érhet. Az én korosztályomból többen visszavonultak, például Valerie Adams és Christina Schwanitz, folyamatban van a generációváltás. A jelenlegi mezőny átlagéletkora huszonhat-huszonhét év, Belgrádban például a győztes portugál Auriol Dongmo volt a legidősebb a maga harmincegy évével. Ez azért már elgondolkodtató… Látványos a fiatalok előretörése, ugyanakkor nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ha teljesen egészséges leszek, akár még egy érem is összejöhet valahol.

– Régen kiváló kapcsolatban voltak egymással a nemzetközi élmezőnyben. Mennyire ismeri ki magát az újak között?
– Eleve az okozza a problémát, hogy az elmúlt két év nekem szinte teljesen kiesett, és nem sok ismerős arc maradt… Én már az „öreglányok” táborát erősítem. A fiatalokat nem annyira ismerem, és ugyan nincs széthúzás, de nem is látom azt a jellegű összetartást, pláne a barátságot köztük, mint néhány éve köztünk volt.

– Valóban a 2023-as budapesti világbajnokság lesz az utolsó versenye?
– Úgy tervezem, hogy az lesz az utolsó nagy versenyem, de persze a jövő évi szezont természetesen még végigcsinálom, mert utána többek között lesz még egy csapatbajnokság és egy Szuper Liga-döntő is. 2024-re már nem tervezek, harmincöt éves leszek, és szeretnénk még egy babát, nem akarjuk tovább húzni. Az alapozás mindig is a túlélésért ment, és nekem már nem annyi idő regenerálódni, mint régen, ugyanaz a munka már másképp visel meg.

– Diszkoszt mikor vetett utoljára? Fog még egyáltalán?
– Edzésen jó ideje nem, de a téli dobó országos bajnokságot megnyertem, és legközelebb a csapatbajnokságon is fogok. Nem készülök rá külön, de ha kell, elindulok.

– Mivel itthon egyeduralkodó női súlylökésben, eddig összesen harminc országos bajnoki címet szerzett. Később már az ob-n sem áll rajthoz?
– Nem. Ha abbahagyom, akkor mindent abbahagyok, átadom a stafétát. Nekem a 2023-as országos bajnokság lesz az utolsó.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 16-i lapszámában jelent meg.)