Márton Anita: Nem bántam meg egy pillanatot sem

– Öt éve költöztek az új házukba Tápén. Ott is áll már a vitrin az érmeinek?
– A nappaliban lévő üveges szekrénybe betettem a nekem legértékesebb érmeket, ereklyéket, fönt, a tárolóban rengeteg kupa és érem van, de az még rendezés alatt áll, egyszer csak eljutok odáig... De már körvonalazódik olyan terv a fejemben, hogy az országos bajnoki érmeimből szeretnék egy nagy képet kirakni a falra, amelyen csigaformában, körbe-körbe vannak rakva évszám szerint. De hogy ez pontosan mennyit jelent, attól függ, csak a felnőtteket veszem ide vagy már a korosztályosokat is. Ezt még nem döntöttem el.

– A budapesti világbajnokság volt az utolsó világversenye, amelyen ugyan nem jutott be a döntőbe, viszont óriási ünneplést kapott a magyar szurkolóktól. Milyen élmény volt?
– Szuper! A verseny előtti napokban már olvastam és hallottam a többiektől is, hogy milyen volt a stadionban versenyezni, de nem lehetett rá felkészülni. Már az libabőrös érzés volt, amikor bementem és fölhördült a tömeg, az meg pláne, ahogyan végig szurkolt a rengeteg ember. Sok viadalon jártam, sokat tapasztaltam, és talán a londoni olimpián volt ilyen nagy hangzavar, amikor a brit atléták versenyeztek. De ez más volt, mert tudtam, hogy nekem szólt. Másrészről kicsit csalódott voltam, nem is azért, mert nem jutottam be a döntőbe, hanem mert nem jött ki az az eredmény, amit szerettem volna.

– A mezőny is alaposan átalakult.
– Igen, nagyon sokat változott a női súlylökés mezőnye az elmúlt három-négy évben. De nemcsak a sportolók cserélődtek ki, hanem más lett a teljesítményük is, most többen löknek húsz méter fölött. A londoni olimpia éve volt az utolsó, amikor az új-zélandi Valerie Adams huszonegy méter fölött lökött, illetve ott volt a fehérorosz Nadzeja Osztapcsuk is, akit aztán eltiltottak. Azóta nem volt annyira erős a mezőny, mint most, elég csak a világranglistára pillantani, de úgy gondolom, minden sportágban és versenyszámban természetesek ezek a hullámzások. Talán mondhatom azt, hogy én jó időben voltam jó formában, a riói olimpián elért 19.87 méteres magyar csúcsom pedig bárhol megállja a helyét ma is.

– Bevallom, én még bíztam abban, hogy vállalja a párizsi olimpiát. Mikor döntötte el, hogy visszavonul?
– Az elmúlt időszakban sokat beszélgettünk erről a családommal és az edzőmmel, Eperjesi Laci bácsival. Már évek óta motoszkált bennem, hogy mikor kellene abbahagynom – eredetileg úgy terveztem, hogy a 2020-as tokiói olimpia után fejezem be, jöhet a családalapítás, és talán nem is térek már vissza. A koronavírus-járvány azonban mindent átírt, és 2020 tavaszán annyira bizonytalannak éreztem mindent, csak azt tudtuk, hogy abban az évben már nem lesz olimpia, de fogalmunk sem volt róla, mikor rendezik meg. Ezért döntöttünk úgy, hogy eljött az ideje a gyerekvállalásnak, megérkezett hozzánk Luca, és közben fogalmazódott meg, hogy ha már így alakult, és minden csúszott egy évvel, akkor megpróbálok visszatérni az olimpiára, és meglátjuk, hogyan sikerül. Úgy voltam vele, hogy imádom csinálni, nem is megy rosszul, és jó volt lemenni újra edzeni, kikapcsolni, és szerencsére Luca is jól viselte, hogy már nem csak rá figyeltem. Mindenki arra biztatott, hogy menjek ki Tokióba még akkor is, ha nem vagyok kirobbanó formában, mert kivívtam az indulási jogot, és megérdemlem, hogy ott legyek. Közbejött egy térdműtét is, ami után lassan épültem fel, de akkor már rákaptam az ízére, láttam, hogy ugyan nehézkesebben haladok, de gyerek mellett is lehet a versenyzést magas szinten folytatni.

– Megfordult a fejében, hogy esetleg a párizsi olimpiáig folytassa?
– Persze, megfordult, mert a környezetemben már mindenki azt hajtogatta, a budapesti világbajnoksághoz nagyon közel van a párizsi olimpia, tartsak ki, szép lezárása lenne a pályafutásomnak. Kicsit tréfásan olyan volt, mint amikor az ember a kisujját nyújtja, és már a fél karja kell... Úgy voltam vele, hogy értem én, hogy közel van Párizs, de azt az egy évet nekem kell végigdolgoznom. És nemcsak az volt a lényeg, hogy végigcsináljam, hanem hogy közben elfogadható eredményeket érjek el. Egy edzést már több idő kipihenni, több idő kell a bemelegítésre, a regenerációra és a levezetésre, amit a családomtól kell elvennem. És ha Luca éppen rosszul aludt vagy beteg, akkor semmit sem tudok pihenni.

– A hazai világbajnokság nem adott még egy lökést?
– Nagyon jó volt, amikor a verseny után vagy háromnegyed óra alatt jutottam ki a stadionból, mert mindenki közös fotót vagy aláírást kért, így a szervezőknek be kellett küldeniük értem egy önkéntest, hogy most már tényleg el kell hagynom a küzdőteret. Akkor is sokan mondták, hogy tartsak ki Párizsig. Viszont a vébé után néhány napig teljes zombi üzemmódban működtem: éreztem, hogy túl vagyok rajta, a teher lekerült a vállamról, de még tíz óra alvással sem tudtam kipihenni magam, és legszívesebben minden reggel magamra húztam volna a takarót, amit gyerek mellett nem nagyon lehet megtenni. Akkor pörgött át az agyamon, mennyire kemény volt az elmúlt két és fél év, és nem bántam meg egyetlen pillanatát sem, nagyon örülök, hogy végigcsináltam, de azt is éreztem, hogy biztosan nem tudnám így folytatni. Nem mondom, hogy nem motiválna Párizs, mert a negyedik olimpiám lenne, de most úgy érzem, elég volt, elfáradtam. Régebben beletettem nyolcvan százalékot és kivettem százhúszat, mára az arány megfordult.

– Mit érzett az utolsó lökése után?
– Talán a meghatottság a jó szó rá. Hivatalosan a szeptemberi csapatbajnokságon versenyeztem utoljára, de Békéscsabán, a búcsúztatásomon volt még egy kísérletem. Fura volt belegondolni, hogy eddig meghatározó része volt az életemnek a súlylökés, és ez volt az utolsó versenyem, vagy hogy ez volt az utolsó világbajnokságom. Akkor már tárgyaltunk a szövetség vezetőivel, ők is kérdezték, hogyan tervezem a jövőt, mikor döntök. Mivel jól átgondolt döntést hoztam, és az atlétikában fogom tölteni a következő időszakot is, talán egy kicsit könnyebb volt az elválás.

– Edzőjével, Eperjesi Laci bácsival változott a viszonya?
– Szinte semmit sem változott, leszámítva azt, hogy most már nem arról beszélgetünk, edzésen mit kellene máshogy csinálni, vagy mit érzek, hanem a munka szakmai részét és az egyesületi kérdéseket beszéljük meg, vagy a fiával, ifjabb Eperjesi Lászlóval. Ha nem is vagyok lent a pályán minden nap, heti háromszor mindenképpen lemegyek.

– Hány tagú a Szegedi VSE?
– Több mint száz gyerek atletizál nálunk, és korosztályok szerint szépen elosztottuk, melyik edző kivel foglalkozik. Az elmúlt három évben, amióta Lacival átvettük, belecsaptunk, sokat dolgoztunk, rendszeresen toboroztunk, így szépen gyarapodott sportolóink száma. A világbajnokság után sok megkeresést kaptunk, de az iskolákkal már korábban is sikerült jó kapcsolatot kialakítanunk.

– A jövőben a dobó szakágakat vezeti a Magyar Atlétikai Szövetségben. Kinek a kezdeményezésére?
– Scheidler Géza, a szövetség sportszakmai igazgatója említette, ha döntésre jutottam, értesítsem őt is, mert ha esetleg befejezem a pályafutásom, lenne egy ötlete. De nem árult el róla semmit, nem akart befolyásolni. A szövetség belső átalakulásával a referensi helyett szélesebb körű szakágvezetői pozíciókat hoztak létre, akik a szakmai igazgatónak tartoznak felelősséggel. Scheidler Géza azt mondta, kifejezetten olyan embereket keresnek, akik nem edzősködnek, nem sportolnak, emiatt függetlenebbek, és van idejük a pluszfeladatokat is elvégezni, a válogatási elveket meghatározni, a versenyzőket nyomon követni, a válogatottat kijelölni, szakmai beszámolókat és éves terveket elkészíteni. Szakágvezetőként látogatnom kell majd időnként a műhelyeket, megnézni, ki hogyan áll a felkészülésben, és megbeszélni, miben tudnék segíteni. Márciusban lesz a dobó Európa-kupa Portugáliában, arra nagy valószínűség szerint csapatvezetőként nekem is mennem kell.

– Nem érezte korai vagy túl nagy feladatnak?
– Egyrészt a sport megtanított arra, hogy pontos legyek, és bármit csinálok, maximálisan próbáljam meg elvégezni. Mivel régóta benne vagyok, sok embert ismerek a sportágban és a dobó szakágon belül, rálátásom van a sportág hátterére, a teljes képre. Másrészt pedig úgy gondolom, ahonnan elindultunk és ahova eljutottunk három év alatt a szegedi egyesülettel, jól példázza, milyen munkát végzünk. Ezt nyilván látták a szövetségben is.

– Amióta visszavonult, volt ideje magára?
– Amióta visszavonultam, semmivel sem lett nyugisabb az életem... Próbálom utolérni magam, de odáig még nem sikerült eljutnom. Eddig is főztem, most valamivel több idő jut rá, akár minden nap. Mindig is nagyon pörgős típus voltam, elvégzek mindent, a határidőket tartom, de sokszor túlvállalom magam, jelenleg is ez a helyzet. Eddig az edzések és a versenyek miatt próbáltam a lehető legtöbbet pihenni, de emiatt meg úgy éreztem, az itthoni dolgokkal, például a takarítással mindig elmaradok. Ezért most rengeteg időm ráment, hogy „rendbe vágjam” a házat. Vagy amikor Luca elkezdte a bölcsit, a beszoktatásnál ott kellett lenni vele. Kertészkedni is nagyon szeretek, de azon a téren az elmúlt időben, főleg nyáron a férjemre, Zsoltira hárult a legtöbb feladat. A kislányunk születése óta először volt olyan, hogy pihentünk három napot valahol kettesben, Luca pedig a nagymamánál aludt, de ennyi, még mindig rohanásban vagyunk. 2019 óta nem voltunk együtt külföldön pihenni.

– Azért van olyan, amire most lesz ideje, és ki akarja próbálni?
– Van egy bakancslistás program: szeretnénk végigjárni Magyarországon a Kéktúrát. Talán két éve leptem meg Zsoltit a névnapjára egy pecsételős füzettel, mert korábban már bejártunk elég sok szakaszt az évek alatt, mondjuk, az őszi pihenő időszakban, de nincs róla pecsét. Egyébként nyáron is terveztük, de bevallom, az alföldi szakaszokon nem akartam negyven fokban, tűző napon húsz kilométereket gyalogolni. Most is lehetne menni, de Lucával még nem tudunk, ennyit még nem bírna, arról nem is beszélve, hogy itthon kell maradni, ha megbetegszik, márpedig a téli időszakban ez nem olyan ritka.

– Már tervezgetik, hogy Luca mit sportoljon?
– Tele van energiával, késő délután pedig olyan, mintha felhúzták volna, jókedvű, pörög, körbe-körbe futkosunk az asztal körül... Közben pedig nagyon tevékeny, közvetlen, barátkozós, akivel időben el tudunk indulni mindenhova. Kész nagylány már, pedig még hároméves sincs. Sok szempontból már önálló, késsel, villával eszik, szépen beszél, egyedül is eljátszik, ha kell, és sok minden érdekli. Ez valószínűleg azért van így, mert nemcsak az anyjával volt mindig, hanem a férjem, anyu és köztem „forgott”, márpedig rengeteget jelent, hogy sokan foglalkoztak és foglalkoznak vele. Luca nagyobb is a hasonló korú gyerekeknél, nagyobb méretű ruhát és cipőt kell ráadnom, mozgékony és ügyes, talán mert sokszor volt lent velem edzésen, sok mindent kipróbált, és kapott egy alapot. Szeretném, ha sportolna, egyelőre az oviban és a tápéi kultúrházban jár táncos foglalkozásra. Nálunk, a klubnál öt év az alsó korhatár, de éppen most gondolkozunk azon, hogy levigyük, mert lenne rá igény, vannak érdeklődő szülők.

– A sportolás menyire marad meg az ön életében?
– Egyelőre az a terv, hogy hetente háromszor lemegyek edzeni, ehhez tartom is magam. Ősszel és télen többnyire a konditermi edzésekhez csatlakoztam, de volt, hogy „vasalót” dobáltunk, ami hasonlít a kettlebellhez, csak szögletes, és tényleg úgy néz ki, mint egy régi vasaló. Szoktam kocogni, nyújtani, futóiskolázni, és szívesen vagyok a fiatalok között, járok toborzásra, gyerekversenyre, ha kell, szívesen megyek éremátadónak a Kölyökből atléta program rendezvényeire, és igyekszem a gyerekeket a példámmal motiválni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 23-i lapszámában jelent meg.)