Ötkarikás történetek: egy pluszkör nem lett akadály az akadályfutóknak – még 59 nap a rajtig

Meglehetősen banális eset történt az 1932-es Los Angeles-i olimpián a 3000 méteres akadályfutás döntőjében, ami alapvetően befolyásolta a végső sorrendet. Atlétikában gyakran egyszerre rendezik a különböző számok viadalait, és a beszámolók szerint a körszámlálásért felelős versenybíró figyelme a saját dolga helyett a tízpróbázók távolugrásának döntőjére irányult, elfelejtette beszámolni az első teljesített fordulót az akadályfutóknál, és nem kongatta meg a harangot, amikor kellett volna a valóban utolsó kör kezdetekor – az éllovas finn Volmari Iso-Hollo csak annyit látott kiírva, hogy egy kör még hátravan, így továbbment, ahogy a mögötte jövő amerikai Joe McCluskey, a brit Thomas Evenson és a többiek is. Az „utolsó kör” során azonban Evenson megelőzte McCluskey-t – állítólag az amerikainak menet közben feltűnt, hogy mindannyian pluszkört mentek, ezt próbálta is jelezni a futam alatt, de nem járt sikerrel, így nem volt más hátra, tovább kellett szaladnia. Az extra körben viszont pozíciót vesztett a brittel szemben, ezzel Evenson lett az ezüstérmes, míg McCluskey a harmadik. Iso-Hollónak akkora előnye volt, hogy az ő győzelmére nem volt hatással a malőr.

A verseny után McCluskey újból észrevételezte a szervezőknél a problémát, akik ránézve Iso-Hollo 10:33.4 perces idejére, realizálták, hogy valami tényleg nem kerek (összehasonlításképp: a finn futó 9:14.6 perces olimpiai rekorddal jutott be a fináléba). Felajánlották a sportolóknak, hogy fussák újra a versenyt, de ők ezt elutasították – McCluskey állítólag azzal érvelt, hogy „egy versenynek csak egy befutója van”. Így a sorrend maradt, Iso-Hollo pedig a nagyjából 3450 méteres akadályfutás olimpiai bajnoka lett…

Érdekesség, hogy Iso-Hollo az 1936-os berlini olimpián új világcsúccsal (9:03.8) védte meg a címét, immáron a hagyományos távon.