Bagyula István: Bubka rúdja az enyémhez képest inkább villanyoszlopnak tűnt

Bagyula István hétévesen látott először rúdugrót: nagymamája a Csepel SC-nél takarított, és a nyári napközis tábor helyett a kisfiút elvitte magával a munkahelyére. A gyerek ott a rúdugrók edzésébe csöppent, s nem mozoghatott ügyetlenül, mert az edző kiszúrta, másnaptól pedig már ő is ott ugrált a többiekkel a „homokozóba”, ahogy a távolugrógödröt az atléták maguk között nevezik. Onnantól nem volt megállás.

„A rúdugrás megfogja az embert, szinte függőséget okoz. Mert folyamatos motivációt jelent, hogy a sikeres kísérlet után rendre kicsit magasabbra tegyük a lécet – mondta sportága varázsáról Bagyula István. – Nekem is állandóan az járt a fejemben, hogy feljebb és feljebb jussak. Ezért is gondolom azt, hogy ha többen ismerkednének meg a rúdugrással, újra népszerű és eredményes lenne a szakág Magyarországon. Manapság egy tehetséges fiatal az atlétika más versenyszámaival ismerkedik meg előbb, így majdhogynem kizárt, hogy idővel a rúdugrás közelébe kerüljön.”

Hogy vele nem így történt, elsősorban edzőjének, Etédi Endrének volt köszönhető, aki meglehetősen „renegát” szemlélettel azt vallotta, hogy a gyerekeknek a rúdugrással kell kezdeniük. Így aztán a hétéves Bagyula István még abban az évben, amelyben először vett rudat a kezébe, átugrotta a 190 centit, ami jóval nagyobb volt a 130 centis testmagasságánál. Még a veszély sem riasztotta, pedig ilyen magasságból már nagyot lehet esni.

„Sohasem tartottam magamat különösebben bátornak. De nem is szabad, hogy a bátorság kérdése felvetődjön, mert ha rendre úgy futsz neki, hogy előbb bátorságot kell gyűjtened az ugráshoz, az olyan lelkiállapotot idéz elő, amelyet nem lehet hosszú ideig kibírni – taglalta Bagyula. – Előbb vagy utóbb visszaüt, és az ember megmagyarázza majd magának, miért ne csinálja tovább. A rúdugró nem egy akciósorozat hőse, akire minden részben lőnek, és ez egyáltalán nem zavarja. Ha tartósan olyan helyzetnek van kitéve valaki, amit valós veszélyként él meg, előbb-utóbb mindent meg fog tenni azért, hogy elkerülje. Ezzel együtt fontos, hogy az ugró kihívásokkal szembesüljön akár edzésen, akár versenyen, de ennek a mértéke sohasem lehet olyan, hogy természetellenesen nagy lelki energiát kelljen mozgósítania a legyőzéséhez.”

A veszély ettől függetlenül jelen van a rúdugrásban, s az edző egyik feladata ennek vélt és valós mértékét kezelhető szinten tartani. Ehhez a legjobb eszköz a gyakorlás, az ugrástechnika folyamatos javítása, finomítása. Visszatekintve, szerinte e téren az ő felkészülése jelentős hiányosságot mutat, gyakorlatilag nincs olyan aspektusa a pályafutásának, amit a tapasztalatai tükrében ne csinálna máshogy, ha újrakezdhetné.

„Ezt nem kritikaként mondom, hiszen nincs kétségem afelől, hogy edzőimet a legjobb szándék vezette mindenben, amit nekem tanítottak vagy tanítani próbáltak. De a követelmény velük szemben éppen egy méterrel volt kevesebb, mint velem szemben – fogalmazott Bagyula. – Ez azt jelenti, ha valamit jónak vagy csak kis hibának érzékelsz ötméteres szinten, az lényegesen nagyobb problémaként jelentkezhet nagyobb magasságon, és ez általában csak akkor derül ki, amikor már késő változtatni.”

Bár Bagyulából nemzetközi klasszis, olimpikon, világbajnoki ezüstérmes, ötszörös országos bajnok és – a mai napig – csúcstartó atléta vált, szerinte a karrierje éppen azt példázza, hogyan nem szabad csinálni valamit.

„Hétévesen lettem rúdugró, de csak tizenöt éves koromra kezdtünk valóban komolyan foglalkozni a szakággal. Pályafutásom sok-sok évére visszatekintve, sajnos csak egyetlen idényt tudnék említeni, amelyben tényleg felkészülten versenyeztem. Különböző okok miatt sem előtte, sem utána nem volt mögöttem olyan felkészülés, amely lehetővé tette volna, hogy teljes magabiztossággal, üzembiztos technikával, megfelelő fizikai állapotban álljak oda versenyezni, és kiugró eredményt érjek el.”

Az okok közül talán az volt a legfontosabb, hogy 15 éves korában edzője, Etédi Endre Svédországba ment, új edzője pedig teljesen más felfogással közelítette meg a rúdugrást, és az atletikus képességfejlesztést szem előtt tartva számos más versenyszámot gyakoroltatott tanítványával. Így aztán 22 éves koráig Bagyulának nem sikerült úgy elkezdenie a versenyszezont, hogy megfelelő ugrásszám legyen mögötte vagy megfelelő fizikai állapotban lett volna. A kettő közül az egyik mindig hiányzott, és volt, hogy mindkettő. Más kérdés, hogy ebből mégis kijött egy juniorvilágcsúcs és egy korosztályos világbajnoki cím... 1988-ban a kanadai Sudburyben 565 centis rekorddal nyert a későbbi olimpiai bajnok szovjet Makszim Taraszov előtt (akivel kiemelkedtek a mezőnyből), s ő lett a magyar atlétika történetének első junior-világbajnoka. Azóta eltelt több mint három évtized, és csupán három magyar atléta tudott hasonló címet nyerni: a tízpróbázó Zsivoczky Attila (1996, Sydney), a diszkoszvető Kővágó Zoltán (1998, Annecy) és a kalapácsvető Halász Bence (2016, Bydgoszcz).

Bagyula juniorok között aratott átütő sikerének az volt az előzménye, hogy 19 évesen ki tudott menni öt hétre korábbi edzőjéhez Svédországba, ahol „rendbe tették, amit rendbe kellett”, s ez akkora lökést adott neki, amely világbajnoki aranyérmet és olimpiai kijutást eredményezett. Az 1988-as szöuli nyári játékokon hetedik lett – kiváló eredmény egy tinédzsertől, aki nem is teljes nekifutásból ugrott, a tizenhat helyett akkor még csak tizennégy lépés után szúrta le a rudat. A siker után óriási változás következett be Bagyula életében.

„Amikor Etédi Endre kiment Svédországba, elkezdte szervezni, hogy valahogy követhessem én is. Nem mondott le rólam, csak elege lett az itthoni közegből, és esélye nyílt a váltásra, ő pedig élt vele. Kint aztán vizsgálni kezdte annak lehetőségét, hogy újra együtt dolgozhassunk, és arra jutott, hogy nekem a legjobb megoldás egy egyetemista státus lenne az Egyesült Államokban.”

Bagyula 1989-től lett a fairfaxi George Mason University hallgatója, az egyetemen pedig valamennyi feltétel adva volt hozzá, hogy jobb eredményeket érjen el. Elhúzódó egészségügyi problémája miatt azonban sem 1989, sem 1990 nem hozott látványos fejlődést, bár az egyéni rekordja már 570 centi fölött volt. Az 1990 nyara végén elvégzett mandulaműtétje végre minden gondját megoldotta, így az ősz a hatékony felkészülés jegyében telt. Ennek köszönhetően 1991-ben fedett pályán többször magyar csúcsot javított, és 581 centivel zárta a téli szezont. Megnyerte a fedett pályás és a szabadtéri amerikai egyetemi bajnokságot is – a siker jelentőségének megítéléséhez adalék: az elért eredmények alapján a kilencvenes évek elején az amerikai főiskolai szövetség, az NCAA (National Collegiate Athletic Association) égisze alatt zajló egyetemi bajnokság benne volt a világ tíz legerősebb atlétikai versenyében. Így fordult rá arra az egyetlen szabadtéri szezonra, az 1991-esre, amelyet ő maga is kiemelkedőnek tart a pályafutásából.

Abban az évben összesen 18 alkalommal ért el legalább 570 centis eredményt, köztük a máig érvényben lévő, 592 centis országos csúcsát Linzben 1991. július 5-én. Majd következett augusztus 29-én a tokiói világbajnokság döntője, amelyben 590 centis ugrással ezüstérmet szerzett, csupán 5 centivel elmaradva az aranyérmes szovjet-ukrán Szergej Bubka mögött.

„Küzdelmes világbajnokság volt, harcoltunk az elemekkel, többek között az erős oldalszéllel –   emlékezett vissza Bagyula.   – A hosszú versenyszezon végén kilencven százalékos formában lehettem, de mindent kihoztam magamból, ami akkor bennem volt. Ha jól emlékszem, Bubka sérülten versenyzett, ám az 595-öt úgy is simán átugrotta, ennyivel jobb volt mindenkinél. Akkor láttam, mivel ugrik – az enyémhez képest inkább villanyoszlopnak tűnt, mint rúdnak.”

És hogy a rúd mennyit számít – egy alkalommal lett volna esélye elérni a 6 métert, amikor az 592 centis országos csúcsát ugrotta: ekkor már nem volt probléma a rúdhiány, de az akkori formája indokolta volna az erősebb rúd használatát, olyan viszont még nem állt rendelkezésére. A hiányt a gyár gyorsan pótolta, igaz, később sajnos már nem volt szükség rá.

A tárgyi feltételek megléte ebben a versenyszámban különösen fontos, és a hetvenes-nyolcvanas években itthon jellemző volt a rúdhiány. Ebből a szempontból a Csepel SC-nek szerencséje volt, Etédi Endre ugyanis már hozzájutott olyan rudakhoz, amilyeneket nehéz volt beszerezni, de sohasem volt belőlük elég. Bagyula szerint, ha az 1987-es junior Európa-bajnokságon nemcsak ötméteres rúdja van, hanem az akkor már elérhető 520 centis rúddal is rendelkezik, nemcsak ezüstérmet szerzett volna.

A megfelelő rúd mellett van még egy fontos szempont ebben a versenyszámban: a folyamatos fedett pályás edzéslehetőség, mivel kint nehéz tervszerű munkát végezni az időjárás folyamatos változása miatt. A rendszerváltás előtt korlátozottan, utána pedig egyáltalán nem volt fedett pályás edzéslehetőség márciustól a júniusi versenyszezon kezdetéig. Hiába voltak adva a tárgyi feltételek szabadtéren, ha áprilisban még esett a hó, a tavaszi változatos időjárás szinte biztosan kizárta a magas szintű szabadtéri munkavégzés lehetőségét. Bagyula úgy gondolja, ha lett volna folyamatos fedett pályás edzéslehetősége, több jó éve is lehetett volna. Így „csak” öt országos bajnoki címet tudott szerezni, pedig ha nem volt sérült, nem volt ellenfele itthon.

Visszavonulása után, 2000-ben korábbi párja, a távolugró Vaszi Tünde felkérte, legyen az edzője, s közös munkájuknak a következő négy évben olimpiai döntő, országos csúccsal elért világbajnoki negyedik hely és Európa-bajnoki bronzérem lett az eredménye. Bagyula kapcsolatban maradt az atlétikával, volt néhány rúdugrótanítványa is, de nem dolgozott edzőként, miután Vaszi Tünde befejezte a sportolói karrierjét. Egyszer megkeresték, hogy legyen edző a saját versenyszámában, de végül nem alakult ki belőle együttműködés.

„Nem láttam biztosítva a tárgyi feltételeket, s ez alatt elsősorban a fedett pályás edzéslehetőség hiányát értem, ezért tiszta lelkiismerettel senkit sem tudtam volna rávenni a rúdugrásra, ha pusztán az eredményesség a cél. A helyzet mára megváltozott, jobb az anyagi háttér, lehet fedett pályán edzeni, és a szövetség lehetőségei is javultak. Idén beszélgettem a vezetőséggel arról, hogy esetleg munkát vállalnék a hazai rúdugrásban, de a járvány miatt egyelőre csak a kölcsönös szándék a biztos.”

Pedig szerepvállalása biztosan sokat javítana a versenyszám hazai helyzetén.

„A kudarc nem érdekli az embereket, pedig abból lehet tanulni. A sikerre viszont mindig felkapják a fejüket, ezért volna jó, ha a magyar atlétikának lenne egy sztárja.” Bagyula példaként Baji Balázs 2017-ben a londoni világbajnokságon 110 méteres gátfutásban szerzett bronzérme utáni felhajtást említette, amelynek köszönhetően a sportág újra előtérbe került. „A rúdugrásnak szerintem nagyon jó esélye lenne egy sztár kinevelésére, mert az atlétika versenyszámai közül a sikeresség szempontjából ehhez kellenek a legkevésbé extrém atletikus adottságok.”

A rúdugráshoz szükséges atletikus képességeket – gyorsaság, rugalmasság, ugróerő – lehet ugyan kismértékben fejleszteni, de nem könnyen. Az eredményességhez szükséges adottságok velünk születettek: vagy megvannak, vagy nincsenek. Bagyula szerint, ha ő is a hagyományos módon kezdi a karrierjét, valószínűleg sohasem kerül a rúdugrás közelébe, mert az átlagnál gyorsabban futott, nagyobbat ugrott, így más edzők valószínűleg tízpróbázót, sprintert vagy távolugrót próbáltak volna faragni belőle. Szerinte egyik versenyszámban sem lehetett volna annyira sikeres, mint rúdugrásban.

Azt is figyelembe kell venni, hogy az ő gyerekkorában, a rendszerváltás előtt még sokkal nagyobb volt a sportág merítési lehetősége, jóval többen próbálták ki magukat az atlétikában. Márpedig ahol nagy a merítés, ott a kiválasztási rendszer is jól működik, ma azonban a sportnak sokkal több alternatívája van. Elmélete szerint, ha a gyerekek korán megismerkednek a rúdugrással, és nem jön be nekik, ugyanolyan jók lehetnek az esélyeik a hasonló atletikus képességeket igénylő versenyszámokban, de ez sajnos fordítva nem mondható el: egy 780-as távolugróból vagy egy 10.40-es sprinterből nem lesz 600 centiméteres rúdugró akkor sem, ha képességi szintje ezt lehetővé tenné. Sokat jelentene a hazai rúdugrásnak, ha a jobb atletikus képességű gyerekek korán kapcsolatba kerülnének a rúdugrással, nagy esélyt kínálva a sikerre az egyén és a sportág szempontjából is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 31-i lapszámában jelent meg.)