Bugár Imre, a csehek magyar világbajnoka

– Éveken át a világ legjobb diszkoszvetője volt. Miért nem tudott olimpiai aranyat nyerni?
– Miután az 1982-es Európa-bajnokságot és egy évvel később, az első atlétikai világbajnokságot megnyertem, 1984-ben tényleg az egyik legjobb voltam a világon, a versenyeim átlaga 67.72 méter volt. Sajnos nem engedtek ki a Los Angeles-i játékokra a szocialista országok bojkottja miatt. Az olimpia helyett megrendezett moszkvai Barátság-játékokon – amit én egyébként csak truccolimpiának hívtam – elért 65.38-as eredményemmel negyedik lettem volna Los Angelesben, pedig nem adtam ki magamból sokat. Egyébként a német Rolf Danneberg nyerte meg az olimpiát, akivel abban az évben tizenegyszer versenyeztem, és egyszer sem volt jobb nálam. Szöulban és Barcelonában pedig már nem ment annyira, 1992-ben hatvan métert sem tudtam dobni.

– Állítólag 1980-ban is voltak gondok…
– Moszkvában második lettem egyéni csúccsal, mindkettő nagyon jó eredmény. Mire gondol?

A KGB SEM TALÁLTA A MOSZKVAI FELVÉTELT

– Akkor úgy fogalmazok: tudomásom szerint nem volt az olyan tiszta küzdelem.
– Hát igen, a szovjet Viktor Rascsupkin nyert, aki sohasem dobott nagyot – sem előtte, sem utána. Szerintem a kubai Luis Delísé volt a legjobb kísérlet, mégis csak bronzérmesnek hozták ki. Kevesebbet mértek mindkettőnknek, de bármennyire szerettük volna utána megnézni a felvételeket, érdekes módon még a szovjet titkosszolgálat, a KGB sem tudta előkeríteni őket. Moszkvában nemcsak a diszkoszvetésnél csaltak, hanem a gerelyhajításnál és a súlylökésnél is, utóbbiban hiába dobta a német Udo Beyer a legnagyobbat, eredményét érvénytelenítették, mondván, kilépett a kísérleténél, pedig tíz centiméterrel volt a dobókörön belül. Ez nem volt jó senkinek.

– Hogyan jöttek rá a csalásra?
– A versenybírók csináltak mindent, még a hazai győztesek sem tudtak semmiről. Én csak azt éreztem, hogy a dobásaim nagyon jók, de hiába voltam elégedett magammal, csak nem hagyott nyugodni a dolog. Másnap vissza akartam nézni a versenyt, de ebéd alatt közölték velünk, hogy eltűntek a felvételek. Semmit sem tudtunk tenni.

– A Los Angeles-i olimpia előtt éppen a tengerentúlon edzett. Hogyan jutott ki az Egyesült Államokba, és hogyan fogadta a bojkott hírét?
– A világversenyek előtt rendszeresen a helyszínre utaztunk kipróbálni a pályát, hogy élesben jobban kiismerjük majd magunkat. Így került sor 1984-ben Los Angelesre is. Persze azért volt előzménye: München diszkoszvető olimpiai bajnokát, Ludvík Daneket 1982-ben meghívták Amerikába a barátai, a diszkoszvető Mac Wilkins és a súlylökő Al Feuerbach, hogy nézzen körül. De a lelkére kötötték, hogy vigyen magával egy fiatal diszkoszvetőt, s ő engem választott. Innentől kezdve minden év tavaszán kimentünk egy hónapra, a vendéglátóinknál aludtunk. Emlékszem, 1984-ben ott álltam a Los Angeles-i stadionban, és azt mondtam magamnak, itt akarom megnyerni az olimpiát. Erre egy héttel rá jött a bojkott híre…

KRITIZÁLTA A DÖNTÉST, EL AKARTÁK TILTANI

– Nem fordult meg a fejében, hogy emigrál?
– Nem szívesen mondtam le az ötkarikás játékokról, de nem voltam az az emigrálós típus. Bárhová mentem a világban, egy idő után mindig vissza akartam térni a hazámba. Már akkor honvágyam volt, ha három hétnél tovább tartott az edzőtáborozás.

– Ennek ellenére a reakciója nem tetszett a csehszlovák kommunista pártnak.
– Azt mondták, mindenki beleegyezett a bojkottba, az én nyilatkozataim viszont ezt nem tükrözik. Én pontosan tudtam, amit mások nem, hogy semmiféle biztonsági probléma nincs Los Angelesben, ezért nem is akartam beleegyezni semmiféle bojkottba. El akartak tiltani, de végül megegyeztünk: szabadság helyett elmentem a Barátság-játékukra, amelyet az olimpia helyett rendeztek. Ott aztán dobtam, amilyet dobtam, abban az évben a legrosszabb eredményemet értem el, persze rám is fogták, hogy direkt csináltam. De végül engedték, hogy tovább versenyezzek.

– Máskor is sodorta nehéz helyzetbe a szókimondása?
– Általában nem volt velem probléma. De nyolcvankettőben akadt egy másik eset, amikor vita kerekedett abból, mekkora pénzjutalmat kapjak az Európa-bajnoki győzelemért. Elsőre keveset ajánlottak, így visszadobtam, ami persze nem tetszett az akkori elnöknek. Visszakérdeztem, hogy ha egy csapatnyi futballistának fejenként harmincezer koronát adott, nekem miért akar tízezret adni? De jó, hogy szóvá tettem, mert sikerült kiharcolnom, és végül megadták a harmincezret.

– Néhány vetélytársa nevét már említette, ki volt közülük a legnagyobb?
– Luis Delís, akivel egyébként nagyon jó volt a kapcsolatom személyesen is. Később aztán berobbant a keletnémet Jürgen Schult, aki máig tartja a világrekordot 74.08 méterrel. Az volt élete dobása, a szél jól a diszkosz alá kapott. Nekem sajnos sosem jött így össze, nem segített a szél ennyire, pedig pályafutásom során hatszor is dobtam hetven méter fölött, és a tíz legjobb dobásom átlaga is hetven felett van.

AMELY ORSZÁGBAN ÉLT, OTT VERSENYZETT

– Csehszlovákiát képviselte, de mindig magyarnak vallotta magát. Nem tudott volna magyar színekben versenyezni?
– Dunaszerdahely mellől származom, ami akkor Csehszlovákia területe volt, én pedig úgy voltam vele, hogy amilyen országban élek, ott versenyzem. Aztán amikor Csehszlovákia felbomlott, Prágában maradtam a klubomnál, a Duklánál, így cseh lettem, azt a nyelvet beszélem, a főiskolát is ott végeztem. De magyarul sem felejtettem el, habár otthon kevés emberrel tudok társalogni. A nemzetiségem magyar, sőt, magyarként én dobtam a legnagyobbat, 71.26 métert, amit aztán Fazekas Róbert túlszárnyalt. Régen egyébként nagyon szerettem Budapestre járni a Magyar Nagydíjra, ahol mindig úgy vártak, hogy „itt van a mi Bugár Imrénk, itt van a mi világbajnokunk”. Nagyon jólesett.

– Érte valaha hátrány Csehszlovákiában amiatt, hogy magyar?
– Csehországban soha nem hallottam egy rossz szót sem, amiért magyar vagyok, Szlovákiában viszont igen. De az eredmények ezeket elhomályosították.

– A nyolcvanas évek első felében vitathatatlanul a legjobb volt a világon, győzelmeinek mégis teljesen más forgatókönyve volt az Eb-n és a vébén.
– Az athéni kontinensbajnokságon a selejtezőből 63.52-vel simán továbbjutottam, addig minden stimmelt. De a finálé előtt zuhogott az eső, pedig előtte három hónapig állítólag egy csepp sem esett. A dobókör úgy csúszott, hogy nem tudtam megfordulni, és az első dobásom szektorom kívülre ment. A második olyan 46 méter körüli lehetett, ami után még a tízpróbázók is átkiabáltak nekem, hogy ennél még ők is jobbat tudnak. A harmadik kísérletre össze kellett szednem magam, különben az első három dobás alapján nem jutottam volna be a nagydöntőbe. Aztán 63.18-cal sikerült, a negyedik dobásom a hálóban landolt, pedig szerintem az volt a legjobb, olyan 69 méter körüli, és csak az ötödikkel, 66.64 méterrel nyertem meg a versenyt.

– Az 1983-as helsinki vébén nem vacakolt ennyit.
– Olyan jó formában voltam, hogy tudtam, hatvanhét méter körül biztosan dobok, még az időjárás sem érdekelt. Így is volt, elsőre 67.48-ig szállt a diszkoszom, már azzal is nyertem volna. Mondjuk az utolsó dobásnál Delís miatt kicsit izgulnom kellett, de végül elég lett a 67.72 méter. Én lettem a diszkoszvetés első világbajnoka, és erre büszke vagyok.

DOPPING HELYETT: KÉT DECI SZÁRAZ

– Miért lépett politikusi pályára a versenyzői karrierje lezárása után?
– 2006-ban a sportolóból lett politikusbarátaim rábeszéltek, hogy jelöltessem magam képviselőnek én is, mert engem mindenki ismer. De csak belekóstoltam abba a világba, és mindjárt tudtam, nekem nem fog menni. Ott nincs meg az a fair play, ami a versenypályán igen. Mondták is, hogy nem mehetek politikusnak, mert én nem tudok hazudni. Ebben egyetértettem velük.

– Az ellenfeleinek nem volt ilyen gondjuk: megvádolták azzal is, hogy 1987-ben doppingolt. Meglepődött?
– Igen is, meg nem is. Az ellenfeleim találták ki, hogy 1987-ben doppingoltam, de rossz dátumot írtak az úgynevezett „dokumentumra”. A helyzet ezzel szemben az, hogy nekem semmi gondom nem volt a római világbajnokságon, és sohasem volt doppingügyem. Ha már itt tartunk, az én „doppingom” a két deci fehérbor volt, de az nem számított teljesítményfokozónak.

– Közvetlenül verseny előtt?
– Kicsit előtte. Előző este mindig ittam két deci száraz fehérbort, és nemcsak azért, mert a mai napig nagyon szeretem, hanem mert nekem az volt az altatóm. Akárhová mentem versenyezni, vagy vittem magammal egy üveggel, vagy vettem valahol. Budapesten például a badacsonyi szürkebarát volt a kedvencem, máshol az olaszrizling, és persze olyan helyszín is akadt, ahol egyszerűen elvették az üveget. Például Katarban és Dohában nem szabad alkoholt inni – de a nagykövetségen azért ott is kaptam.

– És az adagja szigorúan két deci volt?
– Hát, egyszer egy nyitrai atlétikai verseny előtt ennél több is lecsúszott, ami csak azért érdekes, mert akkor szerintem tudtam volna világcsúcsot is dobni. Verseny előtti este elmentünk kicsit borozni, ami tovább tartott, mint kellett volna, és a teljesítményünk is közelebb volt a két literhez, mint a két decihez. Olyan jó hangulat kerekedett, hogy csak reggel hatkor tértünk haza, én pedig délután már dobtam, nem is rosszul, abban az állapotban 70.24 métert! Ha akkor idejében megyek el aludni, és nem másnaposan versenyzek, biztosan megdobom a hetvenhárom métert. Nagyon jó szél volt.

 

VAGY MINDENKI, VAGY SENKI

– Manapság követi a cseh vagy a magyar diszkoszvetés eredményeit?
– Már nemcsak diszkoszvetéssel foglalkozom, hanem valamennyi sportággal, de Kővágó Zolit figyelem, szép eredményeket ér el, csak az a gond, hogy az őt követő generációban nem látok kiugró tehetséget. Szikszai Róbert 2013-ban ugyan megnyerte a junior Európa-bajnokságot, de még nem tudni, mire lesz képes a felnőttmezőnyben. Nálunk, Csehországban még olyan diszkoszvető sincs, aki hatvan métert tudna dobni.

– Ettől függetlenül a cseh atléták nagyon jók, ezt a márciusi belgrádi fedett pályás Európa-bajnokságon gyűjtött hét érmükkel is bizonyították.
– Szabadtéren azért más lesz, de tény, nagyon kijött nekik a lépés Belgrádban.

– Hogyan látja, ki tud mászni az atlétika a doppingbotrányok ásta gödörből?
– Ez messze túlmutat a Nemzetközi Atlétikai Szövetség szerepén, és egészen a Nemzetközi Olimpiai Bizottságig nyúlik. Egy biztos, a riói olimpiai nem volt az igazi az oroszok nélkül, mindenkit egy zsákba tettek annak ellenére, hogy nem mindenki szegte meg a szabályokat. Ott van a tévedés, hogy ez az egész nemcsak az oroszok problémája, hanem a világé, mert dopping sajnos volt, van, és lesz. Az élsportolók szeretnének minél jobb teljesítményt elérni, ezért vitaminkészítményeket, táplálékkiegészítőket szednek, de az egész rendszer kiszámíthatatlan, mert ami ma még nem doppingszer, könnyen lehet, hogy holnap már az lesz. Tudja valaki egyáltalán, mi a dopping? Ezért én a „vagy mindenki, vagy senki” álláspontján vagyok.