Robert Pires portréja

Robert Pires
nemzetisége:
francia-portugál
79/14
születési helye:
Reims
ideje:
1973.10.29.
pozíció:
jobb és bal oldali középpályás, csatár
magassága:
180 cm
súlya:
74 kg
korábbi klubjai:
Stade de Reims, FC Metz, Olympique de Marseille, Arsenal FC, Villarreal, Aston Villa
sikerei:
francia Ligakupa-győztes (1996), UEFA-kupa-döntős (1999), angol bajnok (2002, 2004), FA-kupa-győztes (2003, 2005), Community Shield-győztes (2002, 2004), U-21-es Eb-bronzérmes (1996), olimpiai résztvevő (1996), a Konföderációs Kupa győztese (2001, 2003), gólkirálya (2001), ezüstcipőse (2003) és legjobbja (2001), világbajnok (1998), Európa-bajnok (2000), olimpiai résztvevő (1996), Eb-résztvevő (2004), az Év fiatal futballistája Franciaországban (1996), Onze Mondial: az Év harmadik legjobb játékosa (2001), az Év játékosa Angliában (2002), az Év játékosa Franciaországban (2002), A hónap játékosa a Premiershipben (2003.02.), angol bronzcipős (2005), az Év csapatának tagja Angliában (2002, 2003, 2004), az idény asszisztkirálya (2002)


„Robert Pires napjaink legjobb középpályásává nőtte ki magát, sokak szerint ha ő ott van a francia világbajnoki csapatban, akkor túlélik a csoportkört, és Zidane felgyógyulása után... Pires a modern középpályás megtestesítője: nemcsak technikás, de a kemény munka sem áll távol tőle; tud keményen harcolni is, emellett remekül cselez és távolról is veszélyes” – írtuk róla első Bajnokok Ligája-adatbankunkban, valamikor 2003 magasságában.

Az egykori koronázóvárosban, Reimsben született fiú (akinek édesanyja olasz, édesapja portugál származású) az FC Metz akadémiáján ismerkedett meg az alapokkal, és 19 évesen mutatkozott be a nagyok között a példaképül magának a realos zsenit, Michelt választó srác. Az anno a Szent Anna Általános Iskola csapatával országos bajnokságot nyerő legényke hat idényt töltött el a Saint-Symphorien-stadion csapatában. Legnagyobb sikerükként elhódították a francia Ligakupát és a bajnoki ezüstérmet, de nem tudtak tartósan a Ligue 1 meghatározó csapatává válni: egyik évben a dobogóért, másikban a kiesés ellen harcoltak (felváltva a Lens-nal). A klubban megfordult egyébként a magyar Tóth Mihály is.

Pires-t tartották akkoriban a jövendő idők nagy sztárjának francia ifiválogatottbeli társával, Florian Maurice-szal együtt – bár ez utóbbi prófécia nem igazán talált-süllyedt. A hősünkre vonatkozó azonban igen, hiszen évről-évre egyre jobban játszott, szezononként 10 gól körül termelt, ami nagyon jó teljesítmény egy bal oldali középpályástól. Az immár felnőtt válogatott Pires csak 1998-ra határozta el, hogy egy nagyobb csapatba igazol: az akkoriban csodacsapatot építő Marseille 7.5 millió dollárt (akkori francia átigazolási rekord) pengetett ki érte! Pires itt igazi klasszissá nőtte ki magát, a csapatot gyakran vette a hátára és sokszor remekelt.

Nem volt könnyű dolga, ha ki akart tűnni egy olyan csapatból, ahol Maurice-cal, Titi Camarával és Fabrizio Ravanellivel alkotott támadó kvartettet. 1998-ban kerettag volt a hazai rendezésű világbajnokságon is, de nem kapott sok lehetőséget az akkoriban futtatott Bernard Dioméde miatt, aki azóta mélységesen eltűnt a süllyesztőben auxerre-i és liverpooli csúf napjai után. Az 1999-es, Pires számára rosszul sikerült szezon után (elvesztett bajnoki cím, elbukott UEFA-kupa-finálé a Lazio ellen) 10 millió euróért Londonba tette át székhelyét, az Arsenalba – bár erőteljesen csábította őt a Real Madrid, a Barcelona és az Inter is. Tárgyalások közben egyébként felhívta a Realtól kiebrudalt Nicolas Anelkát, hogy kit is válasszon, és a színes bőrű csatár az „ágyúsokat” javasolta.

Első londoni éve után, a 2001-2002-es szezonban sikerült a duplázás, bajnok és FA-kupa-győztes lett, sőt, az újságírók szavazatai alapján ő volt az év legjobbja egész Albionban! S ahogyan a szappanoperákban lenni szokott, ilyenkor jön a legnagyobb csapás: decemberig elképesztő nagy formában játszott, de ezután térdsérülése miatt majd egy évet ki kell hagynia! „Pires kiválását minden csapat megérezné, az ő kieső gyorsaságát, ritmusérzékét, játék-intelligenciáját lehetetlen egy embernek pótolnia. Nélküle nehéz lesz táplálni a világbajnoki reményeket” - nyilatkozta róla a torna előtt a zseniális argentin edző, Carlos Bianchi.

Legalább hódolhatott hősünk kedvenc sportjának: nagy barátjával, Jean Alesivel együtt autókázhatott az utcákon. Bár az egész tavasz folyamán reménykedhettünk, hogy ott lesz a 2002-es világbajnokságon, de nem épült fel, csak őszre, októberre. Ám amikor formába lendült, bőségesen kárpótolta magát: egész hátralévő szezonjában kiválóan játszott, majd idény végi bónuszként ő jegyezte a Southampton elleni FA-kupa-döntő egyetlen gólját. A vezetők meghosszabbították szerződését két évvel (bár ő hármat akart), Pires pedig bejelentette azt is, hogy az Arsenal lesz utolsó profiklubja.

2004-ben édesapja szülőhelyén, Portugáliában bizonyíthat „Bobby” – írtam róla az Európa-bajnokság előtt, ki is utazott egész családja a tornára. Így aztán előttük mutatta be Pires élete kétségkívül leggyengébb teljesítményét... Már-már magyaros szinten, mindenféle lelkesedés, fantázia és akarat nélkül próbált futballozni – lecserélték, kispadozott, pihent, de semmi sem segített. Mutatványáról mindent elmond a 4-es átlaga, a görögök ellen egyenesen 3-as osztályzatot kapott értékelhetetlen teljesítményéért!

Raymond Domenech-kel összeveszve a válogatottból is kikopott (rettenetesen ki is fütyülték a kapitányt a metzi, magyarok elleni barátságos mérkőzésen), pedig angliai mutatóira továbbra sem lehetett panasz: 2005-ben összehozott 6.7-es átlaga, 14 gólja és három gólpassza különösen annak fényében csillog ékesen, hogy mindössze 26-szor léphetett a pályára kezdőként. Nyáron mégis folyamatosan új csapatot kellett keresnie magának, hiszen Arsene Wenger egyértelműen nem vele képzelte el már akkor sem a jövőt. Bejelentkezett a gallért még tavasszal a Lyon, később a Galatasaray és a Valencia is, azonban hárommillió euró körüli fizetését hallva gyorsan visszaléptek, míg Pires és ügynöke, Stéphane Courbis inkább a Juventust vették célba.

Szerződése lejártával mégis csak a Villarreal jutott számára osztályrészül, ráadásul hiába kért többször is nyilvánosan elnézést az általa sokszor bírált kapitánytól, Domenechtől, nem lehetett ott a 2006-os világbajnokságon. Spanyolországban viszont, ha éppen egészséges, általában jól, színesen és hasznosan futballozott, még 35 esztendősen is. Igaz, egyre gyakrabban csak cserekén, de így is felforrósodott lába alatt a szent gyep. 2010 nyarán azonban itt sem hosszabbított, és csak októberre lett csapata, az Aston Villa „képében". Pár bajnoki és alig 5.1-es átlag után érezte ő maga is, ez már nem az ő világa, így nem volt meglepetés számára, hogy nem tartottak rá igényt. Jó ideig még keresett magának csapatot, de a 79-szeres válogatott játékosnak rá kellett jönnie: vége pályafutásának.

Ha nincs az a fránya 2001-es sérülés, bizonyára másképpen alakul egész pályafutása. „Egyszer úgy szeretném majd abbahagyni, mint Pete Sampras. Amikor már úgy érzem, nem szólhatok bele az igazán fontos dolgokba. Amikor mellesleg már minden trófea megvan” – nyilatkozta még fénykorában. No, ez nem jött össze, de e nélkül is korszakos szélső volt a gall.