Egyik barátom emlékeztetett tegnap a mondásra, amely így szól: „ha úgy gondolod, hogy ennél nem lehet pocsékabb az idő, akkor várj öt percet." Azt hiszem, kedden Londonban ez nagyjából megállta a helyét. No, persze nem az időjárási viszonyokat jöttem elemezni, hanem az Arsenal–Barcelona mérkőzést, úgyhogy a lutoni reptéren az arcomba vágó szél és a jeges eső, valamint az akut alváshiány ellenére tettrekészen pattantam fel a Londonba tartó buszra.

Sajnos az Arsenal edzésére szinte semmi esélyem sem volt odaérni, az „ágyúsok" Colney-ban tartották a sajtótájékoztatójukat. A fővárostól körülbelül 50 kilométerre fekvő edzőközpontot nagyjából húsz perc alatt kellett volna elérnem. (Egyébként most vagyok először Londonban, kicsit furcsán vettem tudomásul, hogy angol szót alig hallottam a nap első felében).

Sebaj, irány az Emirates, ott még úgysem voltam, mérjük fel a terepet! Közben a nap is kisütött, így a szövetkabát+zakó+ing kombinációban egészen jól elvoltam, de azt már napközben eldöntöttem, hogy szerzek egy sálat. Több ismerősöm dicsérte az Emirates Stadiont, és így saját szememmel látva igazat kell adnom nekik. A kissé kertvárosinak tűnő környék egyébként elég kihalt (bár nem tudom, mire számítottam 50 ezer nekivadult drukkerre, akik egész nap vadul körbe-körbe sétálnak a stadion körül?).

Tekintve, hogy még volt két-három órám a Barcelona sajtótájékoztatójáig, elbattyogtam egy biztonsági őrhöz, és megkérdeztem, tud-e olyan helyet ajánlani, ami nyugis, de általában Arsenal-drukkerekkel van tele. Ekkor, bevallom őszintén, kissé már türelmetlen voltam, mivel ismét viharos szél támadt, ami néhány percig olyan erős volt, hogy fennállt a veszélye annak, repülve érkezem a következő úticélhoz. Végül a Drayston Parkot mondta, amiről később kiderült, „away pub"-nak hívják, mivel általában a vendégszurkolók (kivéve Tottenham!) „melegítenek" itt.

Mindez azért van – tudom meg Marktól, a tulajdonostól –, mert amikor még a Highburyben játszott a csapat, a vendégszurkolókat szállító buszok a pub-tól néhány méterre álltak meg.

A tulaj fura – és rendkívül kedves – figura. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, és nem „Puszkasz-szal", hanem Hunyadi Jánossal (Dzson Hunádi) kezdte a beszélgetés kulturális fejezetét, leesett az állam.

Nem sokkal később már a sajtóközpontban mászkáltam. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy van egy rakás íróasztal, ezek el vannak választva egymástól, kapsz mindenféle konnektort, és a világ minden tájáról érkezett újságírók itt verik a billentyűzetet. A konferenciaterem moziszerű és iszonyatosan zsúfolt, a sorok tetején kis szobában ül az angol és a spanyol szinkrontolmács, akiknek fordítását a külön kikért kis készüléken lehet hallgatni. Természetesen nagy a hangzavar, de amikor Zlatan Ibrahimovic belép, egyből csend lesz. A svéd (és később Guardiola) egy sajtóssal jön be, aki felszólít pár szerencsés újságírót, ők kérdezhetnek, ám többeket nevén szólít, úgyhogy tudtam, itt hátrányból indulok, főleg, hogy már a vesémben is egy tévéstáb volt, annyira megtelt a hely. A svéd csatár sajtótájékoztatója egyébként nagyon oldott hangulatban zajlott, Ibrát még az sem zökkentette ki, hogy az angol sajtósok egyfolytában azzal piszkálták, hogy a Premier League-csapatok ellen nem megy neki. Guardioláé kicsit visszafogottabb volt, persze nem is azért jött, hogy zenés-táncos revüvel szórakoztasson minket. A szakember sajtótájékoztatóján az egyik spanyol újságíró elég jól hallhatóan telefonált vagy két percig – a második sorban ült –, „Pep" néha ránézett, de az úriember nem zavartatta magát.

A két sajtótájékoztatót követően kivittek minket a gyepre. Amikor a kijárón beléptem, egy pillanatra elállt a lélegzetem, de nem lehetett sokáig nézelődni, hiszen inkább figyelem két méterről a Barcát, mint az üres széksorokat. A katalánok két csoportra osztva cicáztak a zuhogó esőben (a nyílt edzés 15 perc, tehát taktikai titkokra nem lehetett következtetni, az látszott, hogy a korábban sérült Éric Abidal már jól mozog) persze közben végig röhögcséltek, hülyéskedtek. Főleg Daniel Alves vitte a prímet, de a játékos gyakorlat ellenére egy-két-sok mozdulat mutatta, hogy klasszis futballistákról van szó. A fotózást előzetesen megtiltották, a minket bekísérő security-s nem ellenkezett, úgyhogy mindenki vadul kattogtatott – ekkor kezdtem sajnálni, hogy nem hoztam jobb gépet.

Nagyjából nyolcra végeztem a cikkekkel (eddig lehetett még maradni), amiben nagy segítségemre volt a sajtósokat felügyelő, az összes kollégájához hasonlóan rendkívül kedves hölgy, aki ma estig kölcsönadott egy átalakítót a laptopomhoz.

A Stadionnak búcsút intve megfordult a fejemben, hogy körülnézek a városban (a föld alatt láttam mindent), de ekkor már harmadszor áztam ronggyá, és kezdtem azt érezni, hogy már nem kizárólag a meccs lázában égek, úgyhogy inkább nyugovóra tértem.