Az a hétfő más volt...

Fehér Miklós emlékére posztot írni óriási megtiszteltetés, ugyanakkor meglettem volna enélkül, hiszen az azt jelentené, hogy még mindig közöttünk van. Az életben azonban nem alakulhat mindig minden úgy, ahogy eltervezzük. 9 éve már, hogy elment, mégis pillanatról-pillanatra itt vannak előttem az utolsó másodpercek.Fehér Miklós emlékére posztot írni óriási megtiszteltetés, ugyanakkor meglettem volna enélkül, hiszen az azt jelentené, hogy még mindig közöttünk van. Az életben azonban nem alakulhat mindig minden úgy, ahogy eltervezzük. 9 éve már, hogy elment, mégis pillanatról-pillanatra itt vannak előttem az utolsó másodpercek.

2004. január 26. pont ugyanúgy kezdődött számomra, mint az összes többi hétfő. A győri Lukács Sándor Középiskola kollégiumában ébredeztem, pontosan tudtam hány percre van szükségem ahhoz, hogy elérjem azt a 14-es buszt, ami pontosan két perccel 8 óra előtt tesz le a Bercsényi Gimi mögött. Ez volt az az iskola, ahová csak és kizárólag a foci miatt jelentkeztem, és ez volt az az iskola, ahol egykoron Miki is tanult, hasonló okból.

Persze tudtam nagyon jól, hogy vasárnap este játszottunk a Guimaraes vendégeként, ezért a buszra szállás előtt a Mátyás téri trafikban meg akartam venni a Nemzeti Sportot, de végül úgy döntöttem, nem fontos, hiszen úgyis lapzárta után ért véget, majd kedden. Akkoriban ez ugye még így ment, nem volt mobilnet, streamkeresési lehetőség, örültünk, ha bejött a Sláger Rádió a szobában.

Azonban a zsúfolásig telt járaton hirtelen kezdett minden érdektelenné válni. Hiszen sokan voltunk, és aki otthonról érkezik, akarva-akaratlanul a reggeli készülődés közepette belefut a híradóba, hallja a szülőktől, nagyszülőktől, nekem pedig ennek következményeképpen jutottak mindenféle félmondatok: "Láttad a tévében?" "Hallottad mi történt?" "Miután összeesett, oda se mertem nézni...". Én pedig nem értettem, hogy mi ez az egész. Illetve dehogynem, csak nem akartam érteni. Próbáltam nem figyelni, nem meghallani, ami egyre nyilvánvalóbbá vált. Addigra már nem gondolkoztam azon, hogy vajon nyertünk-e az előző estén...

A busz beért, és ahogy ráfordultam az iskola parkolójára, megláttam a bejárat felett a fekete zászlót. Onnantól kezdve tudtam, hogy hiába nem akarom elfogadni, megtörtént, Fehér Miki összeesett a guimaraesi pályán, és nem tudták megmenteni. Utáltam a hétfőket, de azt a hétfőt különösen. Mindig féltem a matek óráktól, aznap viszont semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna. 7 órám volt, de mind Mikiről szólt. Szinte minden tanárunknak, tanárnőnknek volt egy emléke, története vele kapcsolatban, hiszen nem volt olyan rég, hogy talán épp ugyanabban a padban próbálkozott az egyenletekkel vagy egy szódolgozattal.

Bíztam a délutánban, edzés volt, és ha valami már akkor is el tudta terelni a gondolataimat, az a futball. De megérkezve az ETO pályához, a főbejáratnál mécsesek, a székház bejáratánál pedig újabb fekete zászló fogadott, az aulában újabb égő gyertyák. Ezek után valahogy az a másfél óra sem úgy telt, ahogy máskor szokott, senki nem volt ott igazán fejben. Az élet ment tovább, de futballszeretőként a mai napig felfoghatatlan ami történt.

És minden évben, közeledve január 25. napjához, eszembe jut 2004, eszembe jut ez a nap. Az a nap, amikor minden más volt, mint kellett volna. Most már tudom: szerettem volna unatkozni a buszon, rettegni a matek óra előtt és közben, elfáradni az edzésen úgy, mint máskor. Egyik sem sikerült. Az a hétfő más volt...