Vallomás

Előrebocsátom, hogy ennek a posztnak nem sok köze lesz a Benficához, bár azért itt-ott felbukkan majd, ha alaposan beleásom magamat a dolgokba. Alapvetően arról szeretnék írni, hogyan alakult ki a szurkolói identitásom és hogy mik ill. kik voltak/lehettek rá hatással. Már régóta érlelődik bennem ez az írás és most, a holland-magyar után úgy éreztem eljött az ideje annak, hogy kiírjam magamból.Előrebocsátom, hogy ennek a posztnak nem sok köze lesz a Benficához, bár azért itt-ott felbukkan majd, ha alaposan beleásom magamat a dolgokba. Alapvetően arról szeretnék írni, hogyan alakult ki a szurkolói identitásom és hogy mik ill. kik voltak/lehettek rá hatással. Már régóta érlelődik bennem ez az írás és most, a holland-magyar után úgy éreztem eljött az ideje annak, hogy kiírjam magamból.

Először is vissza kell, hogy menjünk egészen 1989-ig, ugyanis ekkor láttam meg a napvilágot a ma már nem létező Csehszlovákiában. Szerető családban nőttem fel egy kis felvidéki faluban, ahol a magyar nemzetiségűek mind a mai napig többségben vannak, bár manapság már azért erősen érződik, hogy ez már nem sokáig lesz így.

Nagyon jó gyerekkorom volt, mind a mai napig boldogan emlékszem vissza azokra az időkre. Számítógép, internet és mobiltelefon még nem volt, délutánonként a focipályán lógtunk és játszottunk sötétedésig. Szlovák és magyar gyerekek, akiket nem érdekelt a másik nyelve, csak a játék. Nagyszerűen megértettük egymást és természetes volt, hogy ha én magyarul szóltam az egyik szlovák barátomhoz, akkor ő szlovákul válaszolt, de ez fordítva is működött.

Otthon sokszor nem értettem, hogy a szüleim miért mérgesek a szlovákokra egy esti híradó végigkövetése után, de később rájöttem, hogy nem a szlovákokra, mint népre mérgesek, hanem a politikusokra. Azokban az időkben még nagyon egyszerűen gondolkodtam. Tudtam, hogy magyar vagyok, de azt is, hogy nem Magyarországon élek. Nem értettem, hogy miért van ez így, de nem foglalkoztam vele sokat, mert így is otthon voltam. Otthon, Felvidéken.

Később, ahogy növekedtem és egyre több helyre eljutottam, rendeltetésszerűen jöttek az új élményék és tapasztalatok, amelyek többnyire nem voltak túl kellemesek. A helyi falusi diákcsapatban rúgtam a bőrt és rengeteg olyan községbe ellátogattunk, ahol egyetlen magyar lélek sem lakott. Ezeken a helyeken aztán jól megkaptuk a magunkét a helyi közönségtől, de még a velünk egykorú futballistáktól is. Megtudtuk, hogy mi nem vagyunk kívánatosak errefelé, csak azt nem értettük, hogy miért. Még a szlovák csapattársaimat is lebuzimagyarozták olykor, amivel szegények nem is tudtak többnyire mit kezdeni, így reflexből, védekezésképpen jött tőlük a kussolj hülye tót! méghozzá szlovák nyelven. Egy idő után ezekre a helyekre félve jártunk már. 10-14 évesek voltunk.

Akkoriban nekünk az volt a nyári kirándulás, ha a faluban összegyűlt egy autóbusznyi nép és szombaton (nyaranta 2, max. 3 alkalommal) elmehettünk Budapestre. A szüleim nagyon szerették a Széchényi-fürdőt, így ott töltöttük a napot, vagy ha a testvéremmel kikönyörögtük, akkor elvittek a vidámparkba is. Emlékszem, hogy milyen jó érzéssel töltött el, mikor átléptük a magyar határt. Úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, hiszen itt leegyszerűsítve mindenki olyan mint én. Ezt az érzést csak itt és a szülőfalumban tapasztaltam ekkoriban és sehol máshol. Viszont ezután jött a sokk. Jöttek a különböző osztálykirándulások, táborok és bulik. Tinédzserkorszakomat éltem, és égett bennem a vágy, hogy megismerjek más embereket is. Ekkortájt jöttem rá arra, hogy Magyarországon is idegennek számítunk. Az ottani gyerekek nem igazán tudták, hogy mit kezdjenek velünk. Annak ellenére, hogy magyarul beszéltünk, tudták, hogy külföldiek vagyunk és az erős tájszólásunk is furcsa volt a fülüknek - emiatt gyakran csúfoltak és ki is nevettek minket. Ezzel a jelenséggel egyébként bármilyen furcsa, mind a mai napig találkozom és már nem kisgyerekek, hanem felnőtt emberek a főszereplők.

Na de miért írok erről egy futballal foglalkozó blogon? Jogos a kérdés, nemsokára elérünk oda is, szóval aki türelmesen olvas, az megtudja.

A szüleimet gyakran kérdezgettem erről a szlovák-magyar ellenségeskedésről és természetesen mindig a politikánál lyukadtunk ki, ami engem egy cseppet sem érdekelt (a mai napig hidegen hagy). Számomra ez akkor túl bonyolult volt. Ha X nem szereti Y-t annak csak az lehet az oka, hogy Y elszerette X nőjét, vagy megette a sonkás zsömléjét. Ilyen egyszerűen gondolkodtam. Meg egyébként is mi a rosszsebért csúfolnak engem a focipályán azért, mert a tévében élő adásban veszekedik egy öltönyös szlovák egy öltönyös magyarral. Ilyen egyszerűen gondolkodik egy kisgyerek, és mégis milyen igaz! Az egyetemen történelmet tanultam, jól ismerem mindkét nemzet sérelmeit, nincs szükségem arra, hogy felvilágosítsanak ezzel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy úgy kéne gondolkodnunk e téren mint egy kisgyerek. Kövezzenek meg, de engem nem érdekel a múlt. Nem hiszem, hogy helyes az, ha két ember azon veszekedik ma, hogy a dédszüleik hatvan éve parittyával lövöldözték egymás tyúkjait. A média meg csak olajat önt a tűzre, nehogy kialudjon. Na, de nagyon elkanyarodtam az eredeti útvonalról, ideje visszatérni, még mielőtt én magam is eltévedek gondolataim dzsungelében.

Focizom mióta eszemet tudom, de a profi futballal csak később ismerkedtem meg. Először csak a világ- és Európa bajnokságokat néztem. Mást nem is nagyon tudtam volna, hisz otthon csak négy működő tévécsatornánk volt. Az első emlékem a 98'-as Brazil-Skót volt, de az a Vb még nem hagyott túl nagy nyomot bennem, viszont a két évre rá következő Eb már a futball rabjává tett. Amikor a portugál válogatott fordított Anglia ellen, na akkor megmozdult bennem valami. Nuno Gomes szerezte a győztes gólt és emlékszem mennyire üvöltötte a nevét a kommentátor. Onnantól kezdve a portugáloknak szorítottam és ez évről évre csak erősödött.

Egy átlagos magyar fociszerető ember általában választ magának egy másik válogatottat is amelyikért szorít, na meg persze egy elit klubot is. Nem szeretnék kitérni arra, hogy ez miért van így, a A korona mögött blog a minap egyébként is nagyon szépen összefoglalta, hogyan is működik ez, ott el lehet olvasni.

én őket választottam

Nuno Gomesről mindent tudni akartam, emlékszem, hogy egy szlovák nyelvű képes sportújságból tudtam meg, hogy a Benficában játszik. Természetesen még nem ismertem a klubot, hisz összesen úgy tíz-tizenkét csapatot tudtam volna akkoriban felsorolni, mégpedig azokat, amelyek itthon is népszerűek voltak. A Benfica közelről sem volt az. Nem is tudtam meg sok mindent a csapatról, hiába is akartam volna, Nuno Gomest is csak a Vb-n vagy az Eb-n láthattam, mégis tudtam, hogy nekem nem a Manchester United vagy a Real Madrid a csapatom, hanem a Benfica. A csapat meccsét először 2004 szeptemberében láthattam élőben a tévében, amikor Besztercebánya ellen játszottak az UEFA kupában. Simao duplázott azon a meccsen, a második gólnál pedig Nunoé volt az assziszt. Valósággal ugráltam örömömben, olyat éreztem, mint még soha. Azok voltak a kezdetek és mindmáig büszke vagyok arra, hogy nem egy mainstream csapat fogott meg, hanem a Sasok és főleg szegény Nuno, akinek 2002 után sajnos lefelé ívelt a karrierje különböző szerencsétlen okok miatt, én mégis úgy tekintettem rá, mint egy istenre. Pedig őt aztán nem adagolta orrba szájba a média és még posztert is csak kettőt sikerült szereznem róla a szobám falára.

Na és most jön a bökkenő. Mint mondottam ugyebár, egy normális magyar fociszerető embernek van a magyar válogatott, egy magyar klubcsapat és van egy favorizált idegen válogatott, meg egy elit sztárklub Európából. Na, ez nálam máshogy volt és mind a mai napig így van. A magyar klubokhoz soha nem volt semmi közöm, nem is láttam még egy magyar bajnokit sem, de még mielőtt valaki rákérdezne, a szlovák klubokkal is így vagyok. Nem izgat, hidegen hagy mindegyik.

A magyar válogatott az már egy kicsit bonyolultabb téma. A poszt első részében már leírtam, hogy milyen ingerek értek engem gyermekkoromban, ezek pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon bennem egyfajta fura identitásérzet. Azt tudtam, hogy magyar vagyok, de azt is tudtam, hogy Magyarországon idegen vagyok. Persze gyerekkoromban még nem gondolkodtam azon, hogy minek vallom magam, hisz miért is tettem volna? Magyarul beszélek, tehát magyar vagyok, egyszerű ez. Csakhogy 2009 szeptember 9.-én megtörtént, hogy Magyarország Portugáliát fogadta a 2010-es Vb selejtezői során. Minél közelebb kerültünk a meccshez, annál idegesebb lettem. Mikor ültem a tévé előtt és néztem a meccset, végig próbáltam hazudni magamnak, de nem tudtam. Rájöttem, hogy én a Portugáloknak szurkolok és szégyenkeztem emiatt. Szégyenkeztem még sokáig és nem is beszéltem róla senkinek. Miért nekik drukkoltam, hisz egy idegen nemzetről van szó? Hogy tehettem? Valósággal bűnösnek éreztem magamat, mígnem rá nem jöttem arra, hogy ki vagyok. Egyszerű leszek és rövid. Felvidéki magyar vagyok. Egy olyan felvidéki magyar, aki örül a magyar válogatott sikereinek, sőt a szlovák sikereknek is, de igazán boldog csak akkor lenne, ha létezne egy felvidéki válogatott is, amelyhez teljes szívből kötődne. Ilyen viszont jelenleg nincs, ami azt jelenti, hogy hiába drukkolok én a magyar válogatott meccsein, teljes mértékben, szívvel és lélekkel nem tudok velük azonosulni.

a megvilágosodásom napja

Félreértés ne essék, nem azért írom ezt, mert tegnapelőtt a magyar válogatott leszerepelt. Ez nem amolyan elpártolás, vagy a süllyedő hajó elhagyása, hiszen ez az egész már nagyon régóta érlelődik bennem.

2010 nyarán az Egyesült Államokban dolgoztam. A Vb meccseit nem mindig tudtam nézni a meló miatt, de ha sikerült, akkor azt egy valóságos világválogatott kollektíva részeként tettem. Volt egy cetli az egyenruhámon a mellkasom tájékán, amelyen ez állt: Hi, my name is XY, I'm from Slovakia. Amikor Szlovákia egy izgalmas meccsen megverte Olaszországot vége-hossza nem volt a gratulációknak, amiket akkor kaptam. Mexikói, spanyol, angol, amerikai, orosz stb. kollégák jöttek oda ölelgetni, meg gratulálni, hogy mekkora teljesítmény volt ez. Egy ideig magyarázkodtam, hogy én igazából magyar vagyok, csak hát ezmegaz, de miután láttam, hogy nem értik, feladtam. Fura, de igazából örültem a kis szlovákok sikerének. Örültem, mert ez nem csak az ő sikerük volt, hanem azoké a barátoké is, akikkel kissrác koromban sötétedésig játszottam és akik a mai napig a barátaim. Fura, nem fura, egy kicsit én is a magaménak éreztem azt a győzelmet, ugyanúgy ahogy részben, de nem teljesen a magaménak éreztem volna, ha azt a magyar válogatott éri el. Felvidéki magyarnak tartom magam, erre vagyok büszke. Ahol én élek, ott békében megfér egymás között szlovák és magyar, ez pedig így van jól. Az életben pedig nem fogok motívumok mögé állni, hanem tartom magam szüleim és Rizvan Khan tanításához, miszerint a világon csak kétféle ember van, jó és rossz. Tehát nem fekete és fehér és nem is szlovák, meg magyar, hanem jó és rossz. Azt hiszem, hogy ez így van rendjén.

Hajrá Benfica, hajrá magyarok, hajrá szlovákok, hajrá emberek!