KÍNAI RÉSZSIKER. Huszonkétezer évvel ezelőtt, amikor a cro-magnoni ember két botot kötött a talpára, még nem versenyezni akart, és nem is a száguldás élményéért tette. A túlélésért.
Ahogy Roland Huntford írja, a barlangrajzok azt sugallják, az őskőkorszaki ember már síelt. Nem úgy, mint Alberto Tomba, még csak nem is úgy, mint Björn Daehlie, de haladt a havon.
Az első sítalpakat és sícipőket azért alkotta meg a leleményes homo sapiens, hogy a befagyott vizes területeket is át tudja szelni, így ejthesse el a rén- és jávorszarvasokat.
De kik lehettek valamivel később az úttörők?
Elég széles körben elfogadott tény, hogy a nyomtatás, a lőpor, az iránytű feltalálásért járó dicséret a kínaiakat illeti, az kevésbé, hogy a sízésért is, bár ők azt hirdetik, e tekintetben is az elsők voltak. Mindenesetre az időszámításunk előtti 206 és 225 közötti időből való a Han dinasztia tudósa által lejegyzett szöveg, amely szerint az Altaj-hegységben a Dingling nemzetség a térdig érő szőrmecsizmához fatalpat csatolt, és úgy kelt át a havas tájakon.
Archeológusok is találtak sziklarajzokat az Altaj-hegységben, amelyek hasonlóképp sítalpakon ábrázolnak embereket. Az egyiken speciel azt viselve vadászik (h)ősünk egy kőszáli kecskére. Kínai régészek szerint ezek a rajzok tízezer évvel ezelőttiek. Ha ez igaz, ez a legősibb bizonyíték a síelésre, más kutatók szerint viszont a rajzok mindössze 3000 évesek.
Minthogy azonban találtak sziklarajzokat orosz területeken, mindössze 500-600 kilométerre az Altaj-hegységtől, egyes régészek szerint valóban az Altajból ered a sízés, onnan terjedt el és hódította meg Oroszországot, Finnországot valamint a skandináv nemzeteket.
A legrégebbi sílécet illetően ugyanakkor nincs vita: 8000 éves lehet, a fából készült lécnek egy kis darabját találták meg Visben, Oroszországban.
AZ ÓRIÁSNŐ ÉS A SÍLÉC. Északra evezve, 1895-ben a norvégiai Steinkjerben fedeztek fel sziklarajzokat, amelyek Norvégia legrégebbjeinek bizonyultak, és mintegy 5500 éve készülhettek. Modern kutatások alapján viszont a lappok már 6000 évvel ezelőtt síeltek (ha már itt tartunk, csak idehaza elterjedt kifejezés a lapp, ők inkább számiknak szeretik magukat nevezni). A skandináv mitológia szerint pedig a korai istenek egyike, a harcos Ull, illetve a hegyi óriásnő, Szkádi is síléceken vadászott, utóbbit illetik is a síistennő kifejezéssel. A harcnál maradva, a dán historikus, Saxo Grammaticus már a 13. században írt a sítalpakon háborúzó csapatokról, ezek az osztagok majdhogynem olyan sebességgel közlekedtek, mint a könnyűlovasság.
És hogy Skandináviában mikorra datálható a legősibb sí? A norvég Drevjaskia 5200 éves, ahogy a Svédországban talált legrégebbi darab, a Kalvträsksidan szintén.
RÖVID LÉCHEZ RÖVID BOT. Az első országos bajnokságot az 1860-as években mindjárt meg is rendezték Oslóban. Aztán egyre többen kezdtek hódolni a sízésnek, az 1880-as években a sífutás helyett a lesiklás öltött világméreteket, az adrenalinfröccs ugyanis, ami a lesiklást kíséri, sokaknak vonzóvá lett. Onnantól fogva nem lehetett megálljt parancsolni az alpesi sí népszerűség-növekedésének.
Ennek ellenére, 1924-ben, az első téli olimpián a franciaországi Chamonix-ban még csak sífutásban és síugrásban osztottak ki aranyérmeket, 1936-tól, a Garmisch-Partenkircheni téli játékoktól azonban már a lesiklás is olimpiai szám. Ez az az év, amikor az Egyesült Államokban feltalálják a felvonót, ami mint szabadidős tevékenység forradalmasította a sízést, vagy mondjuk úgy, még szélesebb tömegeket csalt a sípályákra.
A sízés bölcsőjének persze Norvégiát, és a Telemark megyei Morgedalt tartják. Innen származik a modern síelés atyja, a szegény, hatgyermekes farmer, Sondre Norheim. Az első országos síbajnokságot megnyerő Norheim tecnikai újításai között is a legfontosabb a Telemark síléc megtervezése, amit ma is minden modern sí prototípusának tartanak. Norheim 42 éves korában, az 1868-as bajnokság megnyerésével vált országosan ismertté, a lesiklásból, sífutásból és ugrásból álló összetett viadalon a sízést forradalmasító ötleteinek hála győzhetett. Ő mutatta be először a párhuzamos fordulást, léce és botja is rövidebb volt, mint versenytársaié – attól a naptól fogva mindenki az ő módszere után ment. Számos norvéggal egyetemben Amerikába emigrált, ahol ugyancsak megteremtették a sízés kultúráját.
MEGLEPŐ HÓCIPŐ. És hogy idehaza hogyan alakult a sísport története? Mint az Schäffer János alapos munkájából kiderül, a norvég Ernst Jensen performansza nyomán gúvadtak ki először a szemek, a Regélő nevű lap beszámolója szerint a bergeni fiatalember sokak ámulatára norvég csúszkákon hússzor körbefutotta a pesti vásárpiacot, bár a sílécet mifelénk még később is csak hócípőnek hívják. Chernel István, a klasszikus sítúrázó, aki bejárta Kőszeg környékét, a 19. század végén kiadott könyvével – amelyben rendszerezte a sísport kérdéseit –, hamar megbecsülésre tett szert Ausztriában is – 1891-ben kezdett megismerkedni Norvégiában és lappföldön a sízéssel, és mutatta be később az új téli közlekedési eszközt Kőszegen. A magyarországi sízés kezdetének mégis 1892. december 4-ét tekintik, amikor az amúgy tornász Demény Károly a Svábhegyre gyalogolt fel, majd csúszott le Oslóból hozatott lécekkel anélkül, hogy bukott volna.
Egyre többen kezdtek hódolni a sízésnek – amit akkortájt sokan lábszánkózásnak hívtak –, 1895-ben az első síugrók is feltűntek a Svábhegy oldalában.
A BÉKE VITTE SÍPÁLYÁK. Magyarország akkoriban bővelkedett a 2000 méternél is magasabb hegyekben, az 1920-as trianoni békeszerződés azonban alapjaiban rengette meg a hazai sísportot. Odavesztek a Felvidék és Erdély ormai, a sízők lelkesedése azonban felülírta a gondokat, Kőszeg és Sopron környékén, a Mecsekben, a Mátrában és a bükkben is sípályákat alakítottak ki. A harmincas évekre magához tért a sportág, egyre több klub alakult, a tanfolyamok és a sízők száma is nőtt, rangos nemzetközi versenyeket rendezett a szövetség. A Felvidék, Kárpátalja és Erdély időleges visszacsatolásával a kiváló síterepek és versenyzők száma is gyarapodott, a II. világháborúban azonban a fronton, a fogoly- és haláltáborokban nagyszerű sízőink vesztek oda.
A szakág azonban meglehetősen gyorsan igyekezett új életet lehelni magába, a talpra állást mások mellett az orvosi Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert és az 1928-as amszterdami ötkarikás játékokon szellemi olimpiai bajnok Mező Ferenc is segítette. Olyannyira jól sikerült reaktiválnia magát a honi sísportnak, hogy képes volt tíz versenyzőt delegálni az 1948-as téli olimpiára. Bár 1948-tól állami irányítás alá került a sportág, Sajgál Gyula személyében régi síző elnökölt, zökkenőmentesnek bizonyult az átállás. Miután pedig honvédelmi jelentőséggel ruházták fel a sízést, támogatásban nem volt hiány, és a kedv sem hagyott alább, a magyar bajnokságok alpesi és sífutó számokban mintegy száz versenyzőt, síugrásban ötvenet mozgattak meg. A sísportot is csapásként érte az ‘56-os forradalom leverése, vagy ötven élvonalbeli síző menekült el az országból. A hatása mellbevágó: mindössze három magyar síző szerepelt az 1960-as téli olimpián. 1964-ben, Innsbruckban már 28 versenyzőnk képviselte az országot, ez azért fejlődés a javából.
EGGYÉ VÁLVA A TERMÉSZETTEL. Mint azt Schäffer János, a szövetség korábbi társfőtitkára összefoglaló gyűjteményében megjegyzi, a hetvenes években stagnált a sportág, főként, mert egyre kevesebb pénz jutott rá, a sífutás pedig egyenesen hanyatlani kezdett azzal, hogy a biatlon fejlesztésére fókuszálnak.
A nyolcvanas évekre szinte megszűnt idehaza a síugrás, komolyabb alpesi versenyek megrendezésére pedig alkalmatlanná váltak a hazai sípályák.
A magyar sítörténelem
1892: Demény Károly bukás nélkül csúszott le a Svábhegyről
1907: Állandó sírovatot indít a Nemzeti Sport
1909: Megrendezik az első síugróversenyt, a Normafánál
1913: Megalakul a Magyar Sí Szövetség
1948: A sportág állami irányítás alá kerül, önállósága megszűnik
1960: Mindössze három magyar síelő szerepel a téli olimpián
1968: A grenoble-i olimpián síugrásban Gellér László nagysáncon 19., normálsáncon 34.
1984: A szarajevói játékokon a sícsapat öt biatlon versenyzőből és egy alpesi sízőből áll.
1991: Junior vb-t rendezhet Magyarország biatlonban, ezért is épült Galyatetőn sícentrum
A hódító: Fridtjof Nansen
Fridtjof Nansen 1888-ban csapatával elsőként szelte át síléccel Grönlandot, melynek során nem csak a sziget természetrajzát, hanem az eszkimó őslakosság életmódját is tanulmányozta. A 68 évesen elhunyt felfedezőt 1898-as hazatérése után nemzeti hősként fogadták, az ünneplő tömegben pedig megbújt egy akkori diák, bizonyos Roald Amundsen, avagy ha közvetetten is, de némi köze a Déli-sark felfedezéséhez is van Nansennek. Ő maga északi-sarki expedícióra indult, 1895-ben sikerült elérnie az addigi legmagasabb szélességi fokot.
(Megjelent a Síelés magazinban, 2016-ban.)